Nemes Nagy Ágnes: Paradicsomkert - vers

Dzislaw Beksinski képeivel - szerintem illenek ide

Én csak a Paradicsomkertet szerettem volna elemezni. Mert a sokadik újraolvasással is úgy tűnt, egyfajta határköve ennek (az összefüggéseivel gyakran szinte tüntető) életműnek; ahonnan kezdve jött az a valami más, amit Lengyel Balázs objektív korrelatívnak hívott. De tüntetőleg követelőztek az összefüggések megint, muszáj volt visszalapoznom legalább a Szárazvillám kötet (ahol ezek a versek a kényszerű hallgatás évei után az olvasókra szabadultak) Tájképek ciklusához, hogy egyben lássam ezt a teljes koncepciót, aminek a Paradicsomkert a koronája. Úgyhogy előbb egy hosszabb bevezető jön, és csak utána a vers.

Mert a Paradicsomkertet uraló látásmód a Tájképek első ciklus-címadó versétől kezdve jelen van a kötetben. Már itt mindennek pontos árnya van, miközben a nyitó Kertváros mintha csak azért láttatna tájat, hogy hiteles keretet adjon a fájdalom és szenvedély szónak (mindkettő sorvégi leütés; itt szerepel amúgy a kötet-címadó szárazvillám is – itt csak egy szokatlan jelző). A pillanatképek, tájleírások beszédmódja más dimenzióban hiteles, mint ahol fénykép készülne róluk. Ez a tájköltészet a saját adekvát nyelvének határait keresi egy olyan korban, amely egy fogalmakat durván elhasználó, borzalmas időszak (elég betegre sikerült) feloldása. A háború megette a beszédmódot, amit Nemes Nagy Ágnes használt korábban; azt a hangot, amelynek rekvizitumai a kötet első, Jegyzetek a félelemről ciklusában kísértetként még visszajártak. Miközben az ötvenes évek kényszer-hallgatást övező szólam-tengere folyamatosan megkérdőjelezte az így megszólalás, az egész poeta doctus attitűd értelmét. Mit tegyen akkor a polgári költő – kérdezte egy miniszteri hivatali látogatáskor az Újholdasok képviseletében Nemes Nagy Ágnes, mire Illyés (szintén meghívott) így válaszolt: a polgári költő akassza fel magát! Más források szerint mindez Illyéséknél történt, s a kérdést Lengyel Balázs tette fel - a lényeg: elhangzott ez a mondat. Ez a polgári költő válaszul az önakasztás helyett az egész kötet nyitóverseként himnuszt írt a mesterséghez. A tájképek is innen látszanak, több tekintetben is túlélőszemszögből, de már olyan részletekkel, amelyek aztán ebben a költészetben később nagyot repülnek: S kint felejtve, odafenn a rácson / hófehéren borzong még a vászon, / s egymagában csattog és lobog.

Az egésznek van egy olyan íze, hogy mi érvényes azután, ami történt. Ezek a szinte viktoriánus módon avítt rémhangulatok kövér ecsettel festve mintha lakmuszpapírként szolgálnának – megmérnék a szólás érvényét. Így alapoznak az Októbernek, ahol az új hang először egyensúlyba kerül. Ez is mi érvényes vers, aprólékos kisrealizmus, de már vállaltan egy megfoghatatlan érzés keltésének céljával. Kisrealizmus látáspontossága, viszont egy látomáson, egy szürreális, négy-emeletnyi angyalok vállán felejtett felütésen ül. Mert egyszerre van? Van ez az angyali nézettöbblet (ami nélkül, látjuk majd, a Paradicsomkert látásmódjának sincsen értelme) és a kártyalap-illusztrációban is valóság-ízű kisszerűség? Egyszerre van, abszurd keretet adva a versbe hallatszó gajdolásnak, a részeg tántorgásnak? Ami e sajátos kettősség jelenlétéből is következik? Ez a vers és az utána következő, szinte külön elemzésért kiabáló Flotta (ahol ez az eszközkészlet végképp leveti a kísérleti jelleget) nem mellesleg úgy ötvenhatos versek, hogy nagyon kevés momentumukban megragadhatóan azok, mert az egyetemest ragadják meg az eseményből. Ha idéznék bármelyikből, akkor az egészet kéne. Hallatlanul bátor és hiteles (hitelesítő) dolgok, ízelítőül: ez a meglelt hang a Napfordulóban, a következő kötetben aztán alaposan kiteljesült.

Itt még csak epizód. A Krisztinában, a Város télen, a Balaton visszatér a nyitóvers egyensúlyt kereső játékaihoz. A mozdulatlan / mozdulatban rímpár kontextusba rakva – ezek a versek ugyanabban a tehetetlen kimondatlanságban lüktetnek, ahol a hétköznapi különös optikát kap mindattól, amit magában hordoz; hogy szavakból kőbe faragják. Visszatérő szerkezetek, szóhasználatok az éjszakát így ütik által / a megfagyott szökőkutak / mozdulatlan extázisával. Az egymásra rétegződő látványok felett vagy van, vagy nincs baljós történet-keret, de képek, képek vannak, dögivel. Elmében hurcolt, kitüremkedő képek, általában látens háborús tartalommal. A háború gyermekei, ifjai voltak. Ő is, Pilinszky is. Akik ha bármit távlatba raktak, a távlataikból soha nem felejtették ki az átélt felelősségét. A halottakat, roncsokat, repülőket – úgy, hogy Nemes Nagy Ágnes erről (az átéltről) konkrétan a versekben soha nem beszél. De ott van a látványaiban, ha máshogy nem, az abszurd által – hogy itt fekszem a mólón, élvezem a nyarat, ott, ahol vér és testek és roncsok – hogy ez a két dolog nekem így van egyszerre. Ki kellene, hogy zárják egymást: vagy egyik, vagy másik; csak akkor (mintha ezt sugallná a költő-magatartás) Auschwitz után tényleg nem lehetne hitellel verset írni. És lám, lehet. Talán így lehet. Hogy nyitva marad a hétköznapi történések alján a tudat – mint nyitva hagyott gázkamra ajtaja.

Most jutottunk odáig szerintem, hogy érdemes elolvasni a verset:

Paradicsomkert

I.

Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.
Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.

(A Paradicsom adekvát helye a költőnek: a mediterrán vidék. Tenger és hegy között, végtelenek között; vagy legalábbis az a vidék emlékeztet leginkább erre a mesére, angyalokkal és hittel. Miközben határőrpipacs és védtelenség. Földbe szúrt fénycsücsök. Ez a Tájképek technikájának teljese – itt egy táj mesélődik, aminek nyilván van előképe, akár fénykép-nézete, de a leírás módja súlyos többleteket ígér. A tonnás jelzők, a barokkos ünnepélyesség, a misét celebráló hang, az emelkedettség azzal a technikával épül, ahogy az egész ciklusban eddig. Valamit sejtet a látvány fölött, aminek a látványnál komolyabb jelentősége van. Ide kellett elvezessen minden előkészület. És már itt az angyali többlettel – mert így, egyben élő nem, csak az angyal látja át a tájat és a lelkét a tájnak.)

*

Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?
Nem hallod-e fejed felett
halkan pendülni az eget –
mint az ezüsthöz koccanó üveg,
bong, bong a bolt – nem hallod-e
a seregélyeket?

Nem látod-e, amint lecsapnak,
rezgését a szőlőlugasnak?
S nem látod-e, amint a fürtből
a csőr alatt kibuggyanó
bogyók sűrű illata füstöl?

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli
fények mögött a mélyebb feketét?
Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva
most kezdenek derengeni,
most, most fordulnak új alakzatokba
a kintibb ég halvány jelképei.
Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,
orsózza már, orsózza az időt,
útjára indít minden erjedőt,
mézgás meleggel tapadnak az ágak,
nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,
és széthasadt gyümölcsök közt heversz?
Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?

Nem félted-e a két szemed?
Fordul az év, takard el, míg lehet.

Nem félted-e a gyönge szád?
Nagyon tapad a szőlő méze rád.

Nem félted-e a válladat?
Az indiánszínű szeplők miatt
olyan, mintha mindig sütné a nap –
nem félted-e, hogy sustorogva rászáll
az őszelő, a súlyos indián-nyár,
s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva
egy perzselő foltnyi homokra,
majd felkiáltva hemperedsz be
a vonagló-indás berekbe,
de ott is megmar a növényi láng,
a roppant napban szinte láthatatlan
kék borszesz fénnyel sistergő katáng,
és csontig eszi minden ízedet –

nem félted-e a két szemed?

És ott a Lány. Nem néz reád.
Nem félted-e a gyönge szád?
Ő térdig fűben áll, s a zöld
úgy tükrözik a bőrén,
mint a fehér mennyezeten
a kinti, zöld verőfény,
mikor a fákra űl a nap –
nem félted-e a válladat?

(Ki beszél? Az angyal beszél. Édenben járunk, idők kezdetén, tehát a kísértő angyal, a fényt hozó. A tébolyult pupilla, a figyelő vadállat Pilinszkynél – de akkor már az ítélet jegyében. Ennek a versnek legalább annyira erős a szuperpozíciója, mint az Apokrifnak. Nemes Nagy összegyűjtött verseinek kötetét lapozva leírtam, hogy a költőnő pályaívén számomra a Napforduló kötet Között ciklusa bír hasonló jelentőséggel, mint Pilinszky pálya-határköve – holott ez a vers az igazi párja. Ez itt a kezdet, az ott a vég. Ez itt a bűnbeesés pozíciója az Apokrif megítéltség-állapotával szemben. Hangban ezer apró momentumával rokon Pilinszky költeményével, miközben megidézi a saját, korábbi hangot is, a Szomj versében megragadott, éhet ölelő hangot – ez tényleg a lezárása egy verskorszaknak a költőnő életében.

A kísértő beszél, az angyal. Akkor még angyal. És a kísértésének célpontja valójában a férfi – női szemmel. Ez a vers a tekintetben is egyfajta lezárás, hogy utoljára még nyakon csíphető benne egyfajta női szemszög. Női Lucifer-szemszög, a bukás e rétegében nemet is választva (elcsábulva). Itt születik meg az ítélet, amikor megesik a bűn. Amely nagyon szemérmesen esik meg, a szőlőt tépő seregélyrajjal, az ember által világba engedett, elszabadult éhséget magáévá tevő világgal. Amely nagyon szemérmesen várja az első éjszakát:)

*

Aztán alkony.
                     Nagy, hűvös ég.
Utoljára a felhők felrohannak.
S oly nesztelen csapó sörénnyel,
olyan hasító hegyü fénnyel,
olyan habokkal, torlaszokkal,
oly óriás mozdulatokkal
készülődik a tépett kora-éj,
s oly űzött némasággal, hangtalan,
mint a kimondhatatlan szenvedély.

Lebágyad. Csönd. A hegytetőn
ül mozdulatlan két alak,
két oldalról a hűvös, érdes
fatörzsnek vetve hátukat.

Körül, a síkságból kiszökve
derékig ködben ott lebeg
egy-egy üres, aprócska vulkán.
Holdfényben néma hold-hegyek.
A holdfény egyre élesebb,
s mind feketébb az éjszaka.
Szél mozdul olykor.
                      S válaszolva
végigrezeg a fuvalomra
fejük fölött a Fa.

(...de tapintható űrrel, a kielégülés után. Minden szenzáció, naturális szókimondás nélkül, csak néhány hívó-szóval. Nemes Nagy Ágnesnél van a test, van az anyag, van a nemiség, van a vágy, de nincs tapicskolás ezekben. Szerelempárás összekacsintás sehol nincs az olvasóval. Itt sincs, ezen a korszakhatáron, amikor egy teljes költészeti hagyománnyal számol le, utoljára még meg is valósítva azt. Ez Babits örökségének, és a tanítványságnak az utolsó pillanata ezen a pályán. A Nyugat örökségének hurcolása helyett voltaképp itt születik meg az a saját hang, amely nem tagadja meg a múltját, de továbblép belőle. Elhagyja azt az Édenkertet – amit amúgy is felfalt és szertedúlt az átélt őrület indulata.)

II.

A hűvös pára földre cseppen:
egy angyal jár az éji kertben.
Csuhája a bokrokhoz ér,
sutrálja őket, mint a szél.
Aztán megáll. Embernyi botja
végét befúrja a homokba,
két tenyerét a bot fejére,
támasztja állát a kezére.
Két lomb-szelet közt messze láthat:
a földi téren árnyra árnyat.
S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,
alatta újabb árnyalatnyi
temérdek újabb árny szakad ki,
egy óriási vadmadár…

De nem. Elég.
Elég a kép.
Lélegzik egyet. Fullatag
a végtelen árny-zuhatag,
jöjjön helyette más alak,
s látja a földet, mint halat.
Az űr vizéből gömbölyű,
fényes hátát kidugja. Pára
lövell belőle felzihálva
és képtelenül melegen:
léttelen, jeges vizeken.

- Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –
mely már zubog, hallod, Uram?
Én, aki élek hangtalan,
én, ki haránt-meredeken
fúródom át a tereken,
talptól szemöldökig sötét,
deres szárnyamba burkolózva,
én mit bánom? – de ő, a két
félre hasadt vérjárta forma,
aki e hal, vagy e madár
hátán kapaszkodik, hörög,
csupasz karját nyújtva riadtan,
mézgás-szemű majomkölyök,
s Te úgy nézed, úgy hallgatod,
mint ő az állatot –
Őt mire szántad? – Mire néki
a testtelenből testbe lépni?
Mire gömbnyi szemében úszva
a fenn száguldó esti ég?
a rostra-feszített ostya-vékony
szirom? mire e rothadékony
gyönyörüség?
Mire, ha majd emelkedik,
az emelet, a bakelit?
a cink? a drót? a drótvilágon
mért fennakadni, rongy az ágon,
mire pengén kis-ujjnyi-forma,
acélba-edzett vércsatorna?

Mire a benti boltozat,
a csont alatt?
A halvány idegekkel osztott,
eleven-hálós végtelen:
belülre felrajzolt horoszkóp?
Mire a lét alatti lét?
az állat-rend, a fű-család?
kövek? palák?
Vakítsd meg most! Nőjön vakon!
vagy szórd a szélbe, Fergeteg!
fújd szét, elektron-felleget!
Hiszen tiéd az irgalom –

Így szólt az angyal.
                          Válla mellett
némán himbált egy bodza-ág,
foszforos fényű tenyerén
tartva derengő illatát –
így szólt, mig földre hullt a hold,
az is kerek, tenyérnyi folt,
így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve
szitált a fény a lombközökbe,
s már miljom kartalan, fehér,
világító ezüst-tenyér
hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –
így szólt, amíg a lombon át
a tálkák rezgő mozdulattal
latolták már az éjszakát –

Így szólt, s elhallgatott az angyal.

(Itt jelenik meg az angyal, aki beszél. Aki eddig is beszélt. És itt bukik el ő is, végképp, a kísértésen túl, a kételyben. Milyen érdekes ez a részvét, ami által bukik! Tiszta, világos hangon érzi e részvétet a fülünk hallatára – így látja-láttatja Nemes Nagy –, nem szükséges magyarázni, ahogy kérdez ebben a sajátságos kezdetben. De valójában mennyi réteggel, mégis! Az a kételyek által megingatott hit jelenik itt meg, ami a költő egész pályafutásának visszatérő kérdése volt és maradt. A hit, amikor már kérdés, amikor csak kétely – mert nemcsak a szavak hitelét, de ezt is elvette, ami történt. Azzal, hogy megtörténhetett.

Így hangzik el: elég a kép. Minden értelemben. Elhamvad, és tényleg elég belőle. Ez után a vers után két olyan utószó következik, a Képekről és a Viadal, ahol a költő kimondottan is elköszön a képtől, mint költői eszköztől. A hasonlítástól, a megszemélyesítéstől – a dolgoktól, amik így veszítették érvényüket, hogy már képtelenek azt és úgy jelenteni, mint annak előtte – a jelentésük másodlagos a réteg alatt, ami valójában még érvényes: az érzés alatt, amit majd a Szobrokat vittem és társai, a tiszta hangú távolítások, objektív korrelatívok jelenítenek meg a maguk eszközeivel. Két lábjegyzet, két elköszönés van még e vers mögött, és vége a könyvnek.

Észrevehettétek viszont, hogy ennek a versnek nincs vége. A válasz, a bodzaág derengő illata, a csábítás jelenléte és a mérlegelés és ítélet jelképeivel, a létmérő csillagokkal; de ennek a versnek nincs úgy befejezése, leütése, ahogy az Apokrifnak az üres árok. De ez nem csoda. Ne felejtsük el, hogy ebben a szemléletben, a hitben és hitetlenségben, ahol ez a viszony él, ahol ez a vers teljes templomi orgonára hangszerelve zeng, ez volt a kezdet. A bűnbeeséssel feltett kérdés. A válasz mi vagyunk, ünnepeinken és hétköznapjainkban. Az életünkkel felelünk e kérdésekre. Hogy mi végre. Az ítéletig, vagy a kegyelemig. A Paradicsomkert értelme ez. Rajtunk áll, rajtunk múlik.)

Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó!