Mert olyan viszonyokat vesz észre (vagy tár elénk, közérthető formában), amiket nem feltételeznénk egy növényről sem. Az „én” kis bükkjeim már legalább 80 éve várakoznak 200 éves anyafáik alatt. Emberi léptékre átszámítva ez 40 évnek felelne meg. Nincs kizárva, hogy a törpéknek további két évszázadot kell még ellenniük, mire végre rájuk kerül a sor. Igaz, a várakozás ideje megédesül. Gyökereiken keresztül az anyafák kapcsolatba lépnek velük, és ellátják őket cukorral, meg egyéb szükséges tápanyaggal. Mondhatjuk úgy is: szoptatják a facsemetéket. Az ivadékgondozás gondolata, a fajon belüli kooperáció, együttműködés, csoportos együttélés a növénnyel kapcsolatban nem, csak az állatvilágban vált természetessé a számunkra, és a könyv tele van azokkal a tapasztalt példákkal, amik felmutathatják: a növények rendkívül lassú életében ezek az egymás felé tett gesztusok ugyanúgy jelen lehetnek. Nagyon hosszan sorolhatnám az érthetően fogalmazott, remek példákat – tényleg szemléletformáló ereje van, ha elhisszük az írónak, amit tapasztalt, akkor is, ha az időnkénti szaklektori hozzáfűzések azért árnyalják a képet, jelezve: Wohlleben átalakult szemléletén – amit rendszeresen a jelen tudományos kutatásainak eredményeivel igazol – azért nyilván nagyon sok pontosítani való akad még.
Mégis, ez a szemléletváltás ennek a könyvnek a legnagyobb ajándéka. Hiszen azért korántsem arról van szó, hogy valaki az erdő, mint tudatos, a világra (elképesztően lassan, de) számos módon reagáló, minimum állati szinten tudatos organizmus (úgymond) hívőjévé vált, és ebből a pozícióból igét hirdet. Az állításai javát a jelen kutatási eredmények bőven igazolják, és a kép, amit ezek együtt-látásával fest, bőven benne marad a tudományos szemlélet szabályrendszerén belül. Ahogyan lát az továbbra is az összegyűjthető tudás emberének logikus megközelítése – pont egy korábbi szemlélet maradványait gyomlálja ki ebből az összképből, amely a törzsfejlődést jobban kőbe vésett, szigorúbb határokkal képzelte, és csúcsára képzelte az embert, mint a létezés egyfajta megkoronázását, az összes ebből kifolyó következménnyel. Ha szigorúan nézem, a lelkesedés látható jelei ellenére (amik időnként tényleg előrerohantathatják egy-egy gondolatmenetét) ez a szemléletváltás komolyabban tudományos szemléletet eredményez, mint a közkeletű (például tanított) hozzáállásunk a fákhoz.
Más kérdés, hogy ezzel a szemlélettel eddig csak költőibb, érzékenyebb formában találkoztam – s ez a valódi öröm oka, hogy ez a maradék nélkül higgadt, megfigyelésen és tapasztalatok leszűrésén alapuló paradigma odabeszél a hiteimhez is. Amit Hamvas Béla fákkal kapcsolatos esszéiben szerettem meg, amit Tolkien professzor oly sok fákhoz írt himnusza is tartalmaz (s most nem – nem elsősorban – az entek tényleg antropomorf megjelenítésére, hanem leginkább Niggle fájára gondolok). Hatalmas öröm volt, hogy érzés és tudomás így találkozhat. Már csak azért is, mert pontosan meg sem fogalmazható módon vonzanak mindmáig a fák, az első, emlékeimben őrzött gyermekkori élmény óta, mikor Rácalmáson, a legnagyobb nyárban egy hatalmas gesztenyefa árnyékába fektetett aludni engem és társaim az óvónénink. Sose felejtem el azt a félálomban átélt rácsodálkozást a bennünket óvó, gyengéd, illatot suttogó erőre. Az erdőben tett séta szükséglet lett... Személy szerint az a véleményem, hogy a fák vibráló nyelvi koktélja az egyik oka annak, amiért annyira jól érezzük magunkat az erdőkben. Legalábbis az érintetlen erdőkben. Kirándulók, akik területem egyik régi lomboserdő-rezervátumát felkeresték, újra meg újra arról számoltak be, hogy boldogság tölti el őket, és valósággal otthon érzik magukat az erdőben. Vissza kéne találni ide, amíg még lehetséges, minél több embertársamnak. Gyógyulnunk kell, a világot uraló álmokból – hátha megtanulhatjuk a fáktól, minek vagyunk még mindig maradék nélkül a részei.
Kiadó: Park Könyvkiadó
Fordította: Balázs István
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése