2010. június 23., szerda

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

A legkegyetlenebb varázslat könyvben és filmen egyaránt. Elő se kell vennem, avagy meg se kell néznem újra; elég rágondolni, hogy szíventaposson. Hogy miért épp most jutott eszembe? Igazán soha nem felejtődött, kérdései nyitva vannak; elég, ha apróka „erkölcsi döntéshelyzetekbe” kerülök, és teljes fegyvezetével fojtogatni kezd. Eszembe jut, mert dilemmái lezáratlanok. Mert „nyitva maradt” bennem a könyv, lehunyt szemem előtt is pereg a film. Mert lehet hogy az életem kevés lesz meglelni az igaz választ;  vagy csak én vagyok „kevés” szembenézni vele, hogy régesrégesrég válaszoltam én is Gyurica úr kérdésére: Tomóceuszkatatiti lennék-e, vagy Gyugyu.

I.

1944 őszén a nyilas hatalomátvétel után Budapest egyik kiskocsmájában – a szokás hatalmas úr – estéről estére összegyűlik egy asztaltársaság. Gyurica úr, az órás, Király úr, a könyvügynök, Kovács úr, az asztalos, s a mindenki által kedvelt, csaposból lett kocsmáros: Béla kolléga. Kisemberek ők, a kispolgári miliő áldott-átkozott emlékű gyermekei. Nem akarnak sokat az élettől, csak azt a tisztességes, élhető keveset, amit akarni lehet, amiről azt hiszik, jogukban áll akarni. Mondjuk egy kis könyvritkaságért cserélt borjúszegyet vacsorára, a pohár bort, amit ki tudja honnan szerzett Béla kolléga ezekben a nehéz időkben, a Darling cigarettát a bor mellé. Évődő, baráti beszélgetést, egy kis nyugalmat a vészben.

Összeszokott társaságukba csöppen egy este Keszei Károly, a hadirokkant fényképész. Épp aznap este, amikor a kocsmába két nyilas is betér, egy kis pálinkázásra. Kellemetlen közjáték? Épp aznap este, mikor Gyurica úr a maga szokottan gunyoros modorában – megelégelve a többiek vélekedéseit a hatalmasok nyugtalan álmáról és a kisember nyugodt lelkiismeretéről – felteszi a kérdést: ha módjuk lenne haláluk után feltámadni és választani, vajon kinek a sorsát vállalnák? A gazdag, korának erkölcsei szerint élő, lelkiismeret furdalás nélkül „rabszolga-tartó” zsarnok: Tomóceuszkatatiti, avagy  az agyongyötört, vert sorsú, de tiszta lelkű rabszolga: Gyugyu életét? Az „erkölcsi szennyet” nem is érzékelve teljes-boldog, avagy az erkölcsében tiszta, de nyomorult életet?

Aznap este egyedül az ismeretlen vendég, Keszei vállalná felemelt fejjel a rabszolga-létet, de Gyurica úr kétségbe vonja a szavai hitelét. A társaság úgy bont asztalt, hogy kimondatlanul is hazahurcolja magával Gyurica kérdését. Egyik sem tudja még, hogy az önérzetében sértett fényképész gondoskodott róla: a kérdésre adott válasz kényszere ne legyen puszta teória.

Lehet-e az ember „kisvilága” élhető, ha a „nagyvilág” megbolondult? Egyvalaki van a társaságban, aznap este, akinek hite szerint a „nagyobb tökéletesség birtokában” lévőnek kötelessége a tévelygőket a helyes útra terelni. Egyvalaki érzi feljogosítva magát, hogy „eszmei feljebbvalósága” (valójában kisszerű elégtétel-vétele) okán leckéztesse a többit. Mert ez a lecke a belesodort lelkek számára igazi pokolra szállás. Amit hitük szerint nem érdemeltek ki – pedig a hatalom, amely játszik velük, úgy véli, hogy ők az igazi veszély. A helyes útra terelés: totalitárius gondolat, minden forradalomé és terroré. S minden forradalomnak és terrornak az igazi ellenségei azok a jótét lelkek, akik szuverének szeretnének maradni. Csak embernek maradni a farkasok között. Akik azt hiszik, lehet véleményük, gondolhatnak amit csak akarnak. Lehet magánéletük, ami a köz életétől független erőtérben létező, tiszteletben tartott, védett közeg.

Ha valaki nem olvasta még ezt a könyvet, a huszadik századi magyar irodalom talán legsokrétűbb „rejtett kincsét” nem ismeri. Ha bárki úgy véli, túlzok, nézze meg legalább a belőle készült filmet, Fábri Zoltán felejthetetlen remekét. Számomra ez a film az adaptációs etalon: alázattal, de azonos nívón mozog a más médium nyelvén, olyannyira, hogy szinte teljesen mindegy, olvasod-e avagy látod előbb. Mert további ízeket bont ki a film a könyvből, avagy a könyv a filmből, a műfaji eszközkészlet-különbség itt mindkét esetben érték-többletet teremt.

Idáig tart az ajánló. Ezután kénytelen leszek egyre többet feltárni a könyv cselekményéből ahhoz, hogy indokolhassam, miért tartom ilyen sokra e művet. Ha valaki nem olvasta-látta még, az első élmény erejét csökkenti, ha továbbhalad, s bár nem a cselekmény fordulataiban rejlik a mű ereje, az élmény intenzitása megéri a türelmet. A folytatást elsősorban azoknak ajánlom, akik már ismerik a könyvet, vagy a filmet.


II.

Egyvalaki van a társaságban, aki akár erőszakkal helyes útra terelne, és nem Gyuricának hívják. Bár Gyurica úr gőgje is megérne egy misét. A szkepszis, a fásultság, a veszteség emberének gőgje. Amely mögött azért ott rejtőzik az „én legalább teszek valamit ez ellen a borzalom ellen” cselekvése. Furcsa ez: akik hasonló helyzetben életeket mentettek, a leggyakrabban a „mi mást tehettem volna” egyszerűségével válaszolnak a kérdésre, hogy miért vállalták azt, amit. Gyurica azért bonyolultabb eset. Természetéből fakadóan „nem mehet el szó nélkül” az önjelölt világjobbító: Keszei szavai mellett, a hamis prófétálás és főleg a hamis pátosz mellett, amit a „ki lennél, ha választhatnál” vegytiszta (ezáltal alapjában hamis) gondolatjátékára adott válaszul mond ki a fényképész. Keszei fennszóval választja Gyugyut, amire Gyuricának csak az a válasza lehet: Keszei hazudik. A nyílt és kíméletlen sértés, a kimondott szó: „hazudik” teszi az asztaltársaság minden tagját áldozattá? Vagy maga a tény, hogy egy fanatikust is gondolatjátékra hívtak aznap este, ahogyan Gyurica tette a kérdése feltételével? Keszei sérelmes ember, hiszen hadirokkant, aki a saját szenvedéseiből világjobbító küldetéstudatot kovácsolt. Ez is egy fontos lecke: általában a sérelmes emberek jobbítanának erőszakkal, a legkönnyebben ők fanatizálhatók. És ők alkalmatlanok a leginkább az efféle gondolati játékokra: számukra minden véresen komoly.

Persze legalább annyira szól Király úr, a könyvügynök, vagy Béla kolléga felé Gyurica kérdése, hogy Tomóceuszkatatiti legyen-e, avagy Gyugyu – a legkevésbé talán épp Kovács úrhoz, az asztalosmesterhez szól a kérdés, akinek végül is az órás felteszi. Király is, a kocsmáros is egyfajta „vállalt kicsiség” mellett tesz hitet, ami a részükről legalább annyira hamis gesztus, mint Keszei „prófétálása”. Király úr, táskájában a szeggyel (disznófarkat se kapni akkoriban), és Béla kolléga, aki pálinkát és bort szerez, aki cigarettával kínálja a többit, tehát a két „ügyes kiskapitalista” tetszeleg itt egy hamis vállalásban; ami legalább annyira sérti Gyurica fülét, mint a fényképész pátosza, régi barátság ide vagy oda. Az órás pontosan tudja, hogy a barátai becsapják magukat, az óvatlanul feladott lecke nekik is szól. Mert óvatlan, s a következmény, az igazi „lecke” (a végén) leginkább épp Gyuricára vár.

Az asztaltársaság feloszlik, mindenki megy a maga útján. Kovács úr, szegény, nem tud és nem is akar választani – de mélyen megérintette a kérdés, egész este ezzel gyötri magát. Még a feleségének is elmeséli, vacsora közben, és utána is erről folyik közöttük a szó. Életük tisztes élet, ha szegényes is, legalább becsületes. Mégis, az éjszaka sötétjében néz szembe vele (az esti imájában gyónva meg a gyengeségét), hogy nem tudná tudatosan Gyugyut választani mégse.

Béla kolléga bezzeg pontosan tudja: „…nem játsszuk meg magunkat Gyugyunak”. A kocsmáros tudja, hogy kicsoda, még ha nem is gondolkodik sokat felőle. Miközben inkasszót csinálnak az asszonnyal este (25-ike van, a „mindenféle” kifizetésének a napja), miközben osztanak és szoroznak, kit kell megkenni az áruért, kit kell lefizetni az életért, elmondja a maga filozófiáját: a „farkastörvényeket” kell betartani: „úgy kell spekulálni, mint egy bűnözőnek”. A kimondatlan szabályokat kell, azt a folyvást változó követelményrendszert betartani, amit a társadalom inkább tagadna, de ennek az olaján fordul a világ tengelye mégis. Tisztesség? Ugyan. Csak működjön. Gyurica kérdésére egyértelmű a válasz, szégyellni se kell: „Tikitaki”.

Nem úgy, ahogy Király úr szégyenli magát. A pásztoróráért, ahova siet („micsoda szája van a dögnek!”), ami minden igyekezete és ügyeskedése ellenére a drágán szerzett borjúszegybe kerül. Mégsem viszi haza hát, a feleségének – persze talán azért is szerezte, maga előtt is eltagadva az igazat, hogy legyen mivel „szolgálni” a szeretőjének. Ugyanis a könyvügynök „vezeti meg” magát a leginkább az asztaltársaság tagjai közül: gyakorlottan hazudik magának. Ismeri azt az életet, amit élni szeretne, avagy azt hiszi, hogy ismeri, de a könyvei követelmény-világát nem tudja az életébe kapcsolni, nem tud az ideába életet lehelni – mert így nem is lehet. Neki a hajnal végképp elkésett, részeg hazatántorgása kell, hogy belássa, az életével Tomóceuszkatatitit választja, ha akarja, ha nem.

Gyurica úr nem gondolkodik a saját kérdésén. Más dolga van. A három saját gyermeke mellett titokban menekült gyerekeket rejteget. Főz rájuk, harisnyát stoppol, ő a tanáruk, kis rejtekviláguk egyetlen felnőtt tagjaként. Aznap este is egy gyereket vár, talán az utolsót – nincs több helye. Finoman ellenpontozódik a szinte „szent-emberi” rajz: a legidősebb gyereklány, Éva rosszullétéről nekünk, az olvasóknak kell eldönteni, vajon a kislány első vérzése jött-e meg, avagy (az este elhangzott froclik, elgondolt pletykák segítségével íróilag mintegy megágyazva a gondolatnak) az órás „kapott-e rá a pipihúsra”. Mégis, ő az egyetlen, aki a „szeretet jegyében” áll. Van egy mondás: „Ha tudtok, szeressetek. Ha nem tudtok szeretni, legyetek igazak. Ha igazak se tudtok lenni, legalább tartsátok be a törvényeket.”  Amíg az asztaltársaság többi tagja megáll az írott-íratlan törvények betartásánál, avagy konstatálja a „megigazulás” kudarcát, addig Gyurica áldozatot vállal, minden hivalkodás nélkül. Épp ő, aki – mondjuk ki: pökhendi - meggondolatlanságával „megágyazott” a tragédiának.


III.

Mert Keszei feljelenti őket, s a nyilasok elviszik a négy barátot. Verés, megaláztatás, a kínzás „bevett formái” után a „civil ruhás”, az ideológus fejti ki aztán mi dolga is van a hatalomnak az ilyen kisemberekkel. „Robbantanak? Azt mondom: bagatell. Megölik néhány testvérünket? Bagatell” Az ellenszegülők marginális kisebbség, „elfogynak, slussz, passz”. Ami nem bagatell: megtanítani ezt a négy embert, hogy nem becsülhetik önmagukat. Hogy valóban „légypiszkok a világ asztalán”, akikkel érdemtől függetlenül csinálhat azt az önkény, amit csak akar. A "civil ruhás" gondolatmenete Keszei gondolatmenetének következetes továbbgondolása, s mint ilyen túlmutat a konkrét, ábrázolt koron. Ez minden önkényuralomra jellemző, ideológiától függetlenül. Ez ugyanúgy a kitelepítések „levegője” is, mint a lágereké, keleten és nyugaton. Az ideológia kulcspontjai: a kiválasztott kevesek, a tömegek, a terror mint pedagógia korfüggetlenek.

Mint ahogy a „civil ruhás” módszere is, az önbecsülés elvételére, habár a belerejtett utalás ezúttal egyértelműen keresztényi. A négy barát szabad, ha egyenként odalépnek egy a kezénél fogva fellógatott, véresre vert ellenállóhoz, és adnak neki két pofont. Sem Király úr, se Kovács úr nem vállalja ezt a bűnt, Béla kolléga a nyilasok ellen fordul. Akik magukba nézve nem tudtak, vagy nem akartak Gyugyuk lenni, a poklok órájában a mártíromságot választják. Nem adják fel az emberséget, a bőrükért. Gyurica az, aki odalép, és pofoz – viszont ő nem tehet mást. Az általa felállított „tiszta képlet” helyett a bújtatott életek kényszerítik; ha pusztul, azok is pusztulnak, akiket megmentene. Inkább a „lelkét”, a hiteit, önérzetét hagyja veszni. „Önmagát” – ez a legnagyobb áldozathozatal.

Az ember, aki feltette a kérdést, amire valójában nincs adekvát válasz: az életben nincsenek ilyen vegytiszta helyzetek. És mindig a túlélőknek a nehezebb. A mártíromság megtisztít, túlélni viszont mindig kicsit mocskosabb dolog. Minden túlélő hordozza magán a bélyegét a kimondatlan gyanúnak: a kiállás helyett a bújás, a „megtartás” helyett az „elveszítés” embere, a „létért” az „életet” adta. Akár a másokét, ha a vészt úgy úszta meg, hogy maga is „vésszé lett”. Sánta Ferenc nem állít kevesebbet: van olyan meghozott áldozat, ami egyben a legnagyobb bukás. Van olyan szentség, ami önmagát ítéli pokolra.


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...