2015. január 27., kedd

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a nő, aki nem hiszi el…

…nem hiszi el, hogy ez a könyv késztette arra, hogy szombat délelőtt, pizsamában szopogatva a reggeli második kávéját (mert manapság már senki nem kel fel reggel hatkor, hétvégén is, hogy ellenőrző körútra menjen a lakónegyedben, mindenki csak ásítozik, meg kávézgat, meg kanapén herevészik – csoda hát, hogy itt tart a világ?) egyszerre sírjon és kacagjon egy zsémbes vénember és válogatott csodabogár szomszédai csetlés-botlásain. Pedig… Ove első találkozásra elbűvölt, az a néhány oldal a némiképp problémás számítógép-vásárlással még a morcos hétfő reggeli buszozásomat is bearanyozta, aztán egész héten felváltva könnyeztem és nevettem svéd barátaim kalandjain, hogy aztán szombatra már egyszerre sírjak és nevessek – és kezdjek el az utolsó oldalak után egyből szenvedélyesen ugrálni a párom fején, hogy ezt neki is olvasni kell, mégpedig azonnal, mert ez annyira, de annyira… Mert ilyen felszabadító, elgondolkodtató, egyszerre szeretetteli és rémségesen szórakoztató könyvvel ritkán találkozni. És mert valahol még mindig nem tudom elhinni, hogy ennek a morcos vénembernek a története ilyen érzelmi hullámvasútra ültetett, és szeretném, ha ő is megerősítené, hogy igen, ez tényleg ennyire…

Ove morcos, mogorva, antiszociális öregember, aki egy békés svéd külvárosban éldegél, felesége halála után immáron egyedül a hatalmas házban, végzi a napi rutinját, betartja a szabályokat, ellátja a munkáját, minden reggel ellenőrzi a lakónegyed rendjét, megrugdossa az autója kerekét, a kitett táblákat és a kerítéskaput (köztudomású, hogy leginkább így lehet megállapítani, hogy minden a helyén van-e) - és pöröl változatlan elszántsággal a szomszédaival. Pláne, ha azok képesek behajtani a házak közé – hát még, ha valami puccos külföldi kocsival teszik. Mert Ove Saabot vezet. És megvan a véleménye mindenkiről, aki meg nem. Úgy egyébként, Ovénak mindenről megvan a véleménye – és a legtöbb esetben nagyon nehéz nem egyetérteni vele.

„Most már minden csak adat, már nem is tudnak elkezdeni egy építkezést, amíg egy tanácsadó, aki a szükségesnél egy számmal kisebb inget visel, el nem kezdi nyitogatni a laptopját. Mintha így építették volna a Colosseumot vagy a gizai piramisokat. Istenem, 1889-ben sikerült megépíteni az Eiffel-tornyot, de manapság egy nyamvadt földszintes ház alaprajzát sem tudják megrajzolni anélkül, hogy valaki el ne szaladna feltölteni a telefonját.”

Történetünk kezdetén, egy keddi napon Ove épp azon töri a fejét, hogy lenne a legcélszerűbb felszerelni egy kampót a nappali közepére – ami valljuk be, komoly megfontolást igényel. Elengedhetetlen kimérni a pontos középpontot, kiválasztani a legalkalmasabb fúrószárat, leteríteni a padlót a várható jövés-menés végett és megcsinálni még nappal, mert hát civilizált ember sötétben nem fúr. Márpedig Ove mindent jól csinál. Igazán nem ő tehet róla, hogy ez az életképtelen társadalom nem hagyja meghalni. Hol a mamlasz új szomszéd tolat bele utánfutóval a postaládájába, hol a mamlasz terhes felesége akaszkodik rá mindenféle kéretlen kedvességgel, hol egy félig fagyott kóbor macskát kell megmenteni, hol légteleníteni kell egy radiátort, mert a többiek erre sem képesek. Hol a kötél szakad el – de most őszintén, milyen társadalom az, ahol már egy nyamvadt kötelet sem tudnak rendesen legyártani?

Ove mindent elkövet, hogy meghaljon – de nem hagyják. Nem, mert mindig szükség van rá. És egyszer csak ez a nehéz felfogású vén bolond is megérti, de addigra az olvasó minimum a nyakába ugrana, megszeretgetné a félfülű, félfarkú macskáját, beköltözne a lakóparkjába és áthívná, hogy ugyan szerelje már meg a csapot. Ove meg jóízűen morogna, hogy ez a mihaszna is ahhoz bezzeg ért, hogy püfölje a billentyűket és holmi internetes marhaságokat szerkesszen, de egy csapot nem bír megszerelni. Néha elképzelem, hogy utálná Ove hogy könyv íródott róla – és hogy meglenne a véleménye rólunk, mamlasz olvasókról, akik képesek vagyunk félórákat sírni egy ilyen hülyeség fölött…

Ahelyett, hogy mondjuk lenyírnánk a füvet, vagy újrafényeznénk a parkettát. Mert Ove a régi iskola híve – hisz a kétkezi munka becsületében, abban, hogy amit nem tudunk magunknak megépíteni, azt nem is érdemes, a tisztességben, a hűségben. Ezért is nem tud mit kezdeni magával azon a keddi napon, amikor negyven év után először van otthon hétköznap, és már rég újraolajozta a konyhapultot. Mert nem ez a világ rendje. Nem az, hogy negyven év után egyszer csak azt mondják az embernek, hogy „jót tesz majd neki egy kis pihenés” és elküldjék nyugdíjba. Nem az, hogy az egyetlen, akit valaha szeretett, meghal és otthagyja színek nélkül, nevetés nélkül, élet nélkül. Ove mogorva és magának való – olyan mogorva és magának való, amilyen csak az tud lenni, aki egész életében egyvalakihez kötődött, akinek az élete a másik volt, és elvesztette. Minden szeretete Sonjáé volt, a színei Sonjáé voltak – nem maradt belőle a világnak más, csak egy fekete-fehér, hajlíthatatlan fadarab.

Persze csak egy mindenre elszánt életigenlő iráni nő kell, aki férjhez ment egy svéd mamlaszhoz, és addig kapargatja a kérges felszínt, amíg ki nem szabadítja újra Ove színeit. Aki lassan maga is ráébred, hogy nem mehet el csak úgy. Nem, ha a mamlasz még arra sem képes, hogy kinyisson egy beszorult ablakot anélkül, hogy eltörné egy kezét és egy lábát; nem, ha az egykori legjobb barátját (akit azóta hivatalosan utál, amióta az képes volt venni egy BMW-t, bizonyítva ezzel totális jellemgyengeségét) otthonba akarja dugni valami fehéringes aktatologató rohadék az önkormányzattól; nem, ha a szemben lakó sznob liba szőrcsizmának is beillő ölebe folyvást meg akarja tépni a rozzant macskát. Ezt mégsem hagyhatja – főképp azért nem, mert tudja, hogy nézne rá Sonja a túlvilágon, ha nem segítene nekik. Így aztán fúr, farag, kórházba szállítja, akit kell, elüldözi, akit kell, apja által kitagadott meleg fiúnak nyújt menedéket és megtanít vezetni egy mamlasz-feleséget; segít kocsit venni egy szerelmes kamasznak (ha nem megy vele, még a végén valami lehetetlen francia ócskavasat venne…), és végképp akaratán kívül pótnagyapja lesz egy háromévesnek meg egy hétévesnek, akik lehet, hogy mégsem teljesen mihasznák. És még egy iPadet is vásárol, bár lehet, hogy az eladó izibe pályát változtat utána. Ja, és elpáhol egy kórházi bohócot. És majdnem – de csak majdnem – áramot vezet a csaholó szőrcsizmába. Hát nem imádnivaló?

„Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog. És nem is a kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocognának. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tornász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni egy háromnegyed órára?”

Számomra egyértelműen imádnivaló, és nem csupán azért, mert a röpke életképek között megismerjük Ove múltját, képet kapva arról, honnan jött és hogyan vált azzá a morgós öregemberré, akit megismertünk, hanem azért is, mert fájóan ismerős. Ove mi vagyunk, én vagyok – az a mi, akit manapság divat elnyomni, vattacukorba forgatni, szivárványszínű facebook-posztok alá rejteni. Ove az összes előítéletünk, kattantságunk, berögzültségünk kisarkítva, az a mi, akit feláldozunk a „népszerűség” oltárán. Aki többre becsül egy csendes délutánt a kedvessel, miközben fogják egymás kezét, mint hogy örökké ugráljon és futkosson és vásároljon és mutogassa magát a világnak. Akinek a barátság nem parttalan csacsogás és együttes semmittevés, hanem a jól végzett közös munka öröme és az igazságért való közös harc. Aki a képébe mondja a másiknak, hogy mit gondol róla, és nem csomagolja díszdobozba, masnival és magyalággal a megvetését. Olyan sokszor érzem, hogy jó lenne olyannak lenni, mint Ove! Aztán persze ellágyulok én is, amikor mégiscsak kitűzi a hároméves mihaszna rajzát a hűtőre.

Elnézem a szerző képét a borítón, és alig hiszem el, hogy ez a nagyképűen a kamerába bámuló harmincas svéd faszi ilyen hullámvasútra ültetett. Döbbenet, milyen jól belebújt egy kétszer annyi idős megkeseredett vénember bőrébe (óh, biztos vagyok benne, hogy megvolt a maga Ovéja, akinek megvolt a maga véleménye…) – de döbbenet az is, milyen őszinte és mély kritikával tart görbe tükröt a saját generációja elé. A mi generációnk elé. Akik nem tudják összerakni az IKEA szekrényeket, nem tudnak biciklit szerelni, nem tudnak egy nyamvadt, rendes feketekávét főzni, de képesek félhavi fizetéseket elkölteni kávégépekre, amik okosabbak a felhasználójuknál és nem tudnak váltós autót vezetni. Botrány.

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a nő, akit Timinek, most közös erővel ostromolják a férfit, akit Zolinak, hogy olvassa el ő is. Mert ez egy ilyen könyv – legszívesebben minden körülöttem élőnek a fejéhez csapdosnám, addig, amíg végképp meg nem unják, és elolvassák. Mert akarom, hogy hasson rájuk is. Akár mogorvák, akár vattacukorfelhőbe burkolózók. Még az is lehet, hogy megtörténik, amire évek óta nem volt példa és a blogon, melyet Könyvvizsgálóknak hívnak, két poszt is lesz ugyanarról a könyvről. Úgyhogy folyt. köv. Addig is Ovét mindenkinek!


Kiadó: Animus
Fordító: Bándi Eszter

4 megjegyzés :

Miamona írta...

Én is imádtam, imádom, imádni fogom! :))) És masszívan bólogatok, olvassa, olvassa, Zoli is és mindenki!!! :)

szeee írta...

jajj, ez nagyon nekem valónak tűnik :)

Ilweran írta...

Már rajta van és rötyög magában folyamatosan :) engem te győztél meg, szóval köszi ;)

Ilweran írta...

Bizonybizonybizony! Elég minimalista szöveg, szóval ne szépirodalmat várj, ez vicces és nagyon pasis és még szövegszinten is kicsit goromba :) De Ove és rozzant macska az új legjobb barátaim azt hiszem :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...