Az ember, akit Ovénak hívnak, és a férfi, akinek könnyű dolga volt...

Nagyon könnyű dolgom volt Ovéval. Mert van szerencsém személyesen ismerni. Nem ugyanígy hívják, de mivel egy éven át gyűrtük az ipart egy munkahelyen, volt alkalmam megismerni a kérlelhetetlenségét, az igazságmániáját, a törésig szilárd rendjeit: fizikait, erkölcsit, etikait. Azt, ahogy a tulajdonos értésére adta, hogy balfaszságot csinál, ahogy nem hagyta lerázni magát – minden Don Quijote-i makacsságát volt alkalmam, a magam Sancho Panza-i bőrén is érezni; de nagyon szerettem vele dolgozni, mert olyan volt, mint egy tökéletesen beállított Saab. Nem hibázott szinte soha (napokig rágta magát, ha mégis), és amit megcsinált, az kérem meg volt csinálva (napokig rágta magát, ha mégsem). A szava szentírás volt, ön-azonos volt – mit beszélek: most is ugyanúgy azonosul azzal, amit kimond. Ha nyersen, ha sértőn, ha olykor a pokolba is kívántam érte. Mert a maga kifacsart értékrendje szerint (amely valójában nem facsaródott, nemzedékek óta nem – inkább a világ csavarodott ki magából az apák leszármazási rendben szigorúan továbbadott értékrendje körül), szóval a maga értékrendje szerint mindig igaza volt. Ráadásul. Időnként meg tudtam volna ölni érte. De ha kéne valaki, akkor elsőnek őt hívnám.

Nagyon könnyű dolgom volt Fredrik Backman szövegével. Ezek a mondatok könnyen gördülnek. Nincs bennük attrakció. Ahogy megszületnek, úgy kerülnek elénk, mintha nem lenne rajtuk semmi cifra, utólagos öltöztetés, igazítás. Nem tudom, mekkora munka lehet megtartani ezt a keresetlenséget, amely olyan, mint Ove élete – egy tagolatlan, mégis megunhatatlan, gyönyörű tőmondat. A stílus a szereplőé – és ettől hallatlanul vicces. A helyzetkomikum fele csak a helyzeté, a másik fele abból fakad, ahogyan elénk kerül. Beköltözhetünk egy fejbe, amely nem úgy működik, mint a miénk. Ezt teszi velünk a stílus, a könnyen olvasható, minden utalást kerülő egyszerűség. Ezen felül az író csak egy-két trükköt enged meg magának. A szinte balladaszerűen visszatérő cím játékát a fejezetcímben, s a fejezetek végén feltűnő, külön tördelt egy-két mondatot. Mert olyanok ezek a kis lezáró mondatepizódok, mint a reflektorfény.

Teljesen más fénybe kerül tőlük az olvasott.

*

Nagyon könnyű dolgom volt a történettel. Sajnos. Épp veszteség után. Minden veszteség más, de a gyász – az sajnos ismerős. Értem Ovét. Van, akitől ilyenkor egyszerűen elfoszlik az élete. Leenged, mint a rosszul megragasztott, defektes biciklikerék egy lány biciklijén, aki mégse, de egyszer majd talán. Mert pont ez hiányzik annak, aki leenged, a talán lehetősége, a mégse, a lehet – ami helyett csak a nincs van. A lehetőség hiányzik, hogy akár komplett idióta legyen valaki. Valakivel. Aki nincs – és nincs lehetőség se. Csak a leengedés van, a leengedett kéz, aki egy érintést keres. Nem tudja elengedni azt az érintést. Ami nincs. Elment. És magával vitte az összes színt. Van ilyen ember, igen, aki nem éli túl ezt, ahogy elfakul a világ – és van, aki tényleg nem veszi észre a maga színeit egy gyerekrajzon. Hogy ha nem is látja maga körül a színeket, magában, másokban – akad, aki láthatja: benne. Van, aki nem veszi észre a világot, ami szükséget szenvedne nélküle.

Olyan megnyugtató volna, ha tényleg így tudnánk túllátni a másik nyers, bántó, sértő modorán! Ahogyan az esetlen, utánfutóval tolatni képtelen, csavart meghúzni béna, sőt, csavarhúzótlan - sőt, szerszámosládátlan -, létráról leeső, radiátort csöpögni hagyó, minden aprósághoz szerelőt hívó lúzerek teszik! Ha tényleg lenne bennünk elég empátia egymás felé! Ez az író másik apró csalása: a könyv világa itt idilli. Mert odanézi az empátiát azokba, akik a dolgokhoz úgy amúgy képtelenek. Mert odaképzeli az elégtételt, ahova kell – mert végre egyszer visszavonulót fúj az embertelenség: mert nem bír ekkora együttérzéssel. Csak egyet mondok: kell az empátia, amikor valaki ennyire öntörvényű, hogy nem adja fel (azt se, hogy feladja). Kell a bizalom, hogy negyedik alkalommal se rendőrt hívjak, hanem feladatot adjak annak, akinek az élete e nélkül üres. Mérgelődni valót annak, akinek az élete a nélkül üres…

Nagyon könnyű dolgom volt; komolyan nem is értem, hogy lett ennek az olvasásnak közben ekkora súlya. Hogy fordulhatott elő, hogy Timi után én is könnyekkel fejeztem be ezt az olvasást, és nem ott fogott el, ahol megkondul szinte egy harang valahol a mellkasban – hanem ott, ahol megmutatkozik az, ami túl van a szavakon. Az utolsó bekezdés külön tördelt utolsó, összegző, egyszavas mondatában. Annak a kimondhatatlannak a láttán, amit csak igazi mesterség birtokában szórhat ilyen könnyű kézzel elénk valaki író. Amit csak a legbanálisabb közhely közelít: az élet nem áll meg, de igenis lakik benne valami, ami igen. Valami, ami örök. Ott és akkor, egyetlen szóban.

Pedig valójában csak egy autómárka neve.

Kiadó: Animus

Fordító: Bándi Eszter