Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Hosszú, egyforma éveken át rend és tisztaság. Vasalt ingek, pontosan hajtogatott zoknik, szódabikarbóna, tisztítószerek. Egy lakás, amely otthon, burok, menedék és mentsvár. A házban, ahol mindenki hisztis boszorkánynak tart. Ahol felnőttek a gyerekek – és akik nem, azok sem szorulnak egy hisztis boszorkányra. Aki időnként kiáll az erkélyre, és hagyja a szélnek, hogy (kulturált keretek között, hiszen nem vagyunk állatok) eljátsszon a frizurájával. Hosszú, egyforma éveken át – csak úgy maradnak hosszan egyformák, ha az ember időnként félrenéz. Ha nem akarja érteni, mit jelent a férje ingén a parfümillattal keveredő pizzaszag. Viszont így is eljöhet a nap, amikor nem nézhet félre többé. Amikor lépnie kell. Ha úgy tetszik, ugornia. Ahogy Britt-Marie ugrik, némiképp kényszeredetten fejest az életéből, a férjével, Kenttel közösen formált (olyan-amilyen) elefántcsonttoronyból – az ismeretlenbe. Elfogadva az egyetlen állást, amit ajánlanak. Elindul, hogy rendben tartsa Borg, egy válság verte, felszámolódó település véletlenül még működő ifjúsági otthonát.

Tartottam ettől a könyvtől, mert Britt-Marie-t egy szemernyit sem szerettem jobban az előző történet, A nagymamám azt üzeni, bocs végén, mint az elején – tartottam tőle, hogy nem fogom tudni ennél jobban megszeretni. Féltem, hogy ez a könyv lóg majd az előzőn, és kicsit zavart a világépítés (feltételezett) módja, ahogy az alternatív valóság a szereplők tovább csetlése-botlása árán majd terjeszkedik. Vakaróztam tőle, no. Főleg amikor a fülembe jutott, hogy még szerelmi háromszög is lesz benne – úgy éreztem magam, Fredrik Backman bedől a trendeknek, ahogy bárki más; ráadásul elkezdi úgy használni a maga menazsériáját, ahogy boldog emlékezetű Rejtő Jenőnk tette: humorral avagy sem, de álomország pátoszába mentve a reménytelenség elől a mesét.

Nem kellett volna tartanom tőle. Először is: szerintem ez a könyv önmagában is tökéletesen megáll, és bár ajándékokkal (és előítéletekkel) gazdagabban, rétegeit mélyebben simogatva olvasod, ha ismered a hétéves Elza és szuperhős nagymamája történetét, nélküle is érteni. Minden pillanatát. Másodszor: valójában tényleg folyik itt egyfajta párhuzamos világépítés, de a „hogyan kellene” finom követeléseit e könyvben az írója gyönyörűen horgonyozza az „ahogyan lehet” keserves tények által markolt valóságába – még annyi szirupot se hagyva a történetben, amennyi az előzőbe jutott… Harmadszor: így kell elképzelni azt a bizonyos háromszöget is – szirup nélkül. Milyen érdekes, hogy így is működik. Úgy kell elképzelni, hogy hangosan lehet röhögni a szavakon, amik képekké robbannak a fejben. Úgy kell elképzelni, hogy ez a mese egy ponton kitépi a szíved. Egyszer csak megérted: tényleg egy ilyen mániáiba csontosodott hisztis vén banya tudja az ilyen helyzetet túléltetni a többiekkel – mert akármilyen nevetséges formában is, de a birtokában van egyfajta értékrend.

Van aki ahhoz ért, hogy újrakezdje. Van aki meg ahhoz, hogy nem hagyja abba. Ez a harmadik könyv, amit Fredrik Backmantól olvastam, most már látom: számára ez a legfontosabb közölnivaló. Ez az ő „ahogy lehet”-je: szükség van azokra, akik hordoznak még valamiféle értékrendet. Mert a válság, amiben vagyunk, nem elsősorban gazdasági, nem az elidegenedés, és az erre adott kollektív őrületválaszok, nem a politikus pragmatizmusa és az üzletember természetes korrupciója, nem a széthulló családok, közösségek, és mesterségesen összefércelt pótközösségeink teszik – ez itt elsősorban az értékek válsága. Ezért tűnik időszerűtlennek az, akinek még van egyfajta értékrendje. Ez jelenthet megcsontosodást, rugalmatlanságot, igen. Jelenthet egy mániákusan elrendezett étkészletes fiókot. De figyelmet is. És bátorságot, hogy szóljunk, ha sérülnek az értékeink. Hogy ne hagyjuk sérteni őket – fura ez: hogy valójában ne hagyjuk sérteni egymást. Mert akinek van értékrendje, az a maga szemében (akármennyire nem tűnik úgy) értékes. És aki értékes a maga szemében, az a másikban is megkeresi azt az értéket, ami köré rend szőhető.

S ha az a foci, akkor a foci. A foci kényszeríti őket, hogy engedjék továbbmenni az életet. Mindig jön egy újabb meccs. Egy újabb évad. Mindig ott az álom, hogy lehet jobbnak lenni. Varázslatos játék… drukkolni – abból könnyen lehet kollektív őrületválasz. De ha játszol, akkor játszol. Az egész testeddel a játékra figyelsz, és elfelejtesz minden mást. Soha nem késő felismerni: túlságosan régen játszottál olyat, amire az egész testeddel kellett figyelni. Jó kis könyv ez! Eszembe juttatta, milyen, hogy valójában milyen ugrani. Nem valami kivételes teljesítménybe, amire majd az egész világ figyel. Csak akkorát, ami kis lépés az emberiségnek, de hatalmas ugrás – nekem.

Kiadó: Animus

Fordította: Bándi Eszter

A továbbiakat csak saját felelősségre (és olvasás után) javaslom!

Kedves Fredrik!

Megköszönted az időm, amit a könyvedre szántam – visszategezlek, ha nem baj. Kicsit lassú vagyok, csak most, a harmadik ajánlás alkalmával értettem meg, hogy te vagy az a mamlasz, te vagy Patrick Ove könyvéből, akinek különösen értelmes és tűzről pattant perzsa származású feleség jutott (és aki nem is érti, hogy érhette ekkora szerencse). Megértettem végre, hogy honnan az ekkora életszag abban a könyvben. Hogy a mese kerete minden bizonnyal valóságos, hogy az írás távolító gesztusaival együtt is Ove valóban létező, számodra fontos személy. Megértettem vele (általa megértetted velem), miért nyűgöznek le a hétköznapi örömök, és miért vagy képes ennyire lenyűgözően könyvbe rántani őket.

Mert volt egy olyan érzésem, hogy amikor Elza legnagyobb kincsvadászatát mesélted, amivel egy nagymama csak megajándékozhatja az unokáját, hogy te is a kivételt írod, drámáink kivételesét, legyen nagymama, vagy már gyermekként páriává választódó unokája; hogy te is elégtételmesét mesélsz nekünk, a hétköznapok lúzereinek – aztán csak rájöttem (mondom, némiképp lassú vagyok), hogy azt az átlagost meséled, aki nem hajtja le a fejét, amikor le szoktuk. Aki nem a drámát éli, hanem az életét – abban (esetleges, olyan-amilyen) rendet tartva, tévedve (sokat), hibázva (még többet), de a pillanatban, amikor fel kéne adja (amikor ezt várnák el tőle) nem adja fel. Mert nem drámai hős, vagy hősnő – hanem valaki, aki él (legalábbis lélegzik), dönt (és téved), örül (és szenved), de nem adja fel. Csak a végén, amikor úgyis muszáj. Csak azt szeretnéd tőlünk, hogy legyünk ilyenek. Csak azt szeretnéd, hogy ne adjuk fel.

Olvasom az utószóban, ahogy megköszönöd (még mindig csak egy kezdő, ugye) kiadódnak és ügynöködnek, hogy nem felejti el: a feladata az, hogy megtanítson jobban írni. Lassú vagyok, de kezdem érteni, hogyan választod az újabb feladatot. Hogy valójában azért választottad Britt-Marie-t hősödül, mert te se szívelhetted – azaz az előző mesében neked se sikerült megszeretni őt (vagy akit valójában neked ő jelent). Nincs kegyetlenebb írófeladat, mint olyasvalakiről írni, olyasvalaki bőrébe bújni, akivel nem szívesen azonosulsz. Gonosz módon hoztad reménytelen helyzetbe ráadásul. Olyan reménytelen helyzetekbe, mint a többi hősöd is, gyásszal, értelmetlenséggel – és még annyi fényt se engedtél be, mint amennyit eddig. Kemény lecke lehetett megírni ezt a könyvet… de (mint olvasó) a végén már szurkoltam neki. Nem tudom, megszerettem-e – de szurkoltam neki, hogy úgy döntsön, magáért végre, ahogy addig sose.

Nem tudom, mit akartál elérni. De igazad van: meg kell szólítani, akit csak lehet, hogy a kultúra ne széllel szemben pisiljen. Meg kell szólítani azt, aki csak a labda guruló nyelvén ért. Azzal a tehetetlen bizalommal, ahogy az szólít meg, akinek nincs vesztenivalója (főleg akkor, ha valójában van…) Te megszólítottál.

Megköszönted az időm. Szívesen adtam, kedves Fredrik. Eztán is szívesen adom.

Híved, Zoli