2017. április 26., szerda

Rövidre vágva #16 – Csökkentem a várólistám

Christopher Moore: Bolond & A velencei sárkány

Chris Moore az a szerző, akit néha nagyon bírok, néha meg nagyon nem, de amikor igen, akkor is hajlamos vagyok túladagolni magam egy könyvnyi hülyeségétől és aztán pár évig felé se nézni. Eddig megjelent két Shakespeare-kiforgatását egymás után olvastam, úgyhogy most úgy érzem teljes joggal mondom azt hogy kösz, Chris, egy darabig ne találkozzunk… Mindazonáltal baromira élveztem! A fülszöveg olyan kis óvatosan fogalmaz azzal a „fenekestül felforgatja a Shakespeare-kánont” dologgal; Zoli interpretációjában ez úgy néz ki, hogy „seggbegyalázza a Bárdot”; a tökéletesen értelmetlen irodalmi igazság meg valahol tán a kettő között van. Shakespeare élt, él és élni fog, művei meg mint egy nagyképű kórus, amely nem tudja befogni a száját, ordítanak a folyamatos feldolgozásokért. Kiforgatásokért, átírásokért, újramesélésekért, aktualizálásokért, ahogy tetszik… Aktuális téma ez nálam, végre úgy tűnik kihevertem a gimiben mesterségesen ránk erőszakolt Hamlet-értelmezések és a kötelező jelleggel évente megtekintetett Shakespeare-darabok sokkját úgyhogy most épp sokadik Shakespeare-korszakomat élem. És nem győzök csodálkozni egyrészt azon, mennyire szerteágazó a Bárd hatása a popkultúrára (is), másrészt azon, micsoda indulatokat tud kiváltani a vaskalapos rajongókból minden mű, ami nem eltartott kisujjal és cérnakesztyűben nyúl a „szent szövegekhez”. Moore e tekintetben a tökéletesen obszcén állatorvosi ló: csúcsra járatott tiszteletlenséggel, a történet, a szereplők, a kor, a motivációk lehető legszabadabb kezelésével, történelmi pontatlanságok (balfaszságok) tömkelegével, a mondanivaló szemérmetlenül vicces aktualizálásával valamint jó adag káromkodással és kufirccal meséli el a tragédiák alulnézetét. Rég röhögtem ennyit. Amúgy szerintem Shakespeare is betegre röhögné magát Tarsoly, a bolond kalandjain. Mondjuk szerintem azokon is, akik őt magát vitrin mögé zárnák…


 Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Ajajjj, hogy ez mennyire nehéz menet volt… Ove két éve akkora sokként döntött le a lábamról, hogy sokáig nem akartam, egyáltalán nem akartam olvasni Backman többi regényét, hiába rajongott Zoli a nagymamáért és Britt-Marie kalandjaiért is. Éreztem én, hogy Ove nálam verhetetlen. Azért a kíváncsi kisördög persze itt motoszkált, úgyhogy egy gyenge pillanatomban jött Elsa és a mesék birodalma. Hát, én jó könyvvel rég szenvedtem ennyire. Hogy nehezen csiszolódtunk össze, az enyhe kifejezés – sokáig mérhetetlenül irritált Elsa (utálom a gyerekfőszereplőket, azt hiszem…), még inkább a nagymama (én az Ove-típusú mogorva öregembereket érzem magamhoz közel állónak, nem az ilyen hiperaktív szabályszegő jófejnagymamákat…) és halálra idegesítettek a „kastély” életképtelen lakói. Ha meg meghallanám egy hétéves szájából, hogy a reggel átment facebook-státuszba, hát én biztos lekevernék neki egyet :P Jól mutatja a történethez való viszonyomat, hogy sokáig az anya és Britt-Marie karakterét bírtam a legjobban. Aztán persze ez átfordult, és egyre többször hümmögtem magamban helyeslően, ahogy kikerekedett hogy melyik küldetés kihez visz és milyen mesét tár, itt-ott meg is hatódtam, a végére pedig tiszta szívből szurkoltam, hogy Elsának sikerüljön megmenteni a kastélyt. Szóval Backman megint megvett magának. De azért messze, nagyon messze van ez a könyv az Ove-varázslattól. Ám mivel a sok sérült szereplő közül épp a kiállhatatlan hárpia Britt-Marie karakterét találtam a legérdekesebbnek, az ismerkedést folytatom az ő történetével…



Sokat viccelődtem egy időben azon, hogy vannak olyan sikerszerzők, akiknek még a bevásárlólistáját is kiadnák a kiadók (míg másoknak meg bezzeg a tök jó könyveiket sem – nyilván valami ilyen összefüggésben került ez szóba…); na, Gaiman pont ilyen szerző. Gyakorlatilag teljesen mindegy, mit ír, akkora és annyira elkötelezett rajongótábora van világszerte (itthon is) hogy úgyis elolvassák. Nem tagadom, én is közéjük tartozom – nem is csupán amiatt a néhány zseniális regény miatt, amit letett az asztalra, hanem amiatt a lelkes, olykor szinte gyermeki, máskor rémségesen tudatos és profi attitűd miatt, ami minden leírt szavát áthatja. Itt egy ember, aki szerelmes a szavakba, a leírt és elmesélt történetekbe, a mítoszba, ami éltet és hitet, reményt, célt ad. Nem mondom, néha én is gondoltam már azt, hogy megélhetési bűnözés amit csinál, hogy a „szerelmes a szavakba” védőernyője alatt mindent leír, ami eszébe jut, nem törődve a saját maga által állított mércével, hogy ismétli önmagát és sosem tudja már megugrani saját legnagyobbját… Mégis mindig visszatérek hozzá, mert egyszerűen jó olvasni. Iszonyú könnyen ismerek magamra a szavaiban és szerintem ezzel a világon több millió könyvmoly van így. A Kilátás az erkélyről kötete kicsit a fent említett bevásárlólista-kategória. Nagylelkűen esszéknek nevezett cikkek, beszédek, bevezetők, megemlékezések gyűjteménye. Rövid kis szösszenetek ezek többnyire, több témakör köré csoportosítva, ám mind ugyanarról szól: a szavakról, a történetekről, az irodalomról és művelőiről. No és persze magáról Gaimanról. Aki e kötet tanulsága szerint legalább annyira szeret saját magáról beszélni, mint irodalmi hőseiről és kedvenc könyvesboltjairól. Amivel nincs is semmi baj – mert amíg valaki ennyire tűpontosan és minden szépelgés, hamis önáltatás és olvasóbarát félrebeszélés nélkül látja saját műveit (is) és azt, hogy jó eséllyel biza túl van élete legjobbján, arra azt mondom, írjon nekem amit csak akar, én elolvasom. Gaiman olyan, mint egy jó haver, aki ha hülyeségekről beszél, akkor is élvezem, mert tök jó vele beszélgetni.

(A címekbe belinkeltem Zoli korábbi posztjait a könyvekről. Olvassátok...)

2 megjegyzés :

PuPilla írta...

Csak Elsára reagálok most, ő az ismerős a csokorból: nagyon hasonlóan voltunk a könyvvel. Ovét nálam se tudta überelni, azt lehetetlen szerintem... Nagyon kívülállónak éreztem magam, nem tudtam bevonódni a meséikbe, a mesevilágba ebben a kötetben. Persze megpendített sok kis érzelmi húrt és meghatott a végén. Érdekes, egy ponton nekem is az anya volt a kedvencem. Talán egy autóban ülős jelenetkor Elsával (ha jól emlékszem).
Britt-Marie szerintem tetszeni fog, de azért szólok: az sem egy Ove. :)

Ilweran írta...

Igen, lehet ez a kulcs amit írtál, hogy nem tudott bevonni a mese. De ahogy Backman ír az még mindig <3 szóval nagyon kíváncsi vagyok Britt-Marie könyvére :) de az Ove-varázslatot már nem is várom.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...