Egy szokatlan félév szokatlan zárása

Online Könyvhét 2020 

Ritkán írok bármiféle évközi – heti, havi, évszakos, félévi – zárásokat, de hát ez a félév más volt, mint a többi, és ma megint új fejezet kezdődik, legalábbis nekem, úgyhogy természetszerű, hogy van egy igény bennem valamiféle lezárásra… Aztán hogy ez valójában minek a zárása lesz, a könyves félévé, a karanténé, a járványé, az olvasási válságomé 😊 azt majd meghozza az idő. Ha van tanulsága az elmúlt heteknek-hónapoknak, az úgyis leginkább az, hogy le kell szoknunk a tervezésről (ami nekünk, kontroll- és tervmániásoknak kétségtelenül a legnagyobb nehézség).

Tizenhat hét otthonlét után ma visszatérek az irodába. Ami azt is jelenti, hogy tizenhat hétnyi „ráérés” után elkezdődik ugyanaz a rohanás, ezerfelé szakadás, túlhajszoltság, ami korábban jellemezte a mindennapjainkat. Jó lenne azzal áltatni magunkat, hogy nem így lesz, hogy csak rajtunk múlik, hogy nem kell hajszolni az élményeket, de ne legyenek illúzióink – mi, emberek baromira nem tanulunk. Ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, mint korábban (amíg meg nem állít egy újabb járvány vagy más kataklizma). Mit vinnék magamból az elmúlt tizenhat hétből? A home office-t mindenképp. A világ legnagyobb hülyeségének tartom, hogy olyan munkákat, amiket el lehet végezni egy otthon (vagy akárhol) lévő számítógépen és nem kell hozzá semmi más, kötelezően egy irodában lévő számítógépen kelljen végezni. A ráérős reggeli ébredezéseket, koszos-büdös-lassú-levegőtlen békávé nélkül. Az erkélyemet az új napellenzővel és a gyönyörű virágaimmal, ami egy kis minioázis volt nekem az elmúlt négy hónapban.

Mit nem vinnék? A szorongáson, betegségen, szeretteimért való aggódáson kívül, nyilván, mert ezeket senki nem akarja magának… A bénultságot. Azt, hogy nem tudtam olvasni, nem tudtam írni, nem tudtam kikapcsolni. Írtam márciusban a teljesítményhajhászásba fulladó insta-kompatibilis karanténozás problémájáról, de akkor még magam sem hittem, hogy ennyire rosszul fogom megélni: ahhoz képest, hogy mennyi időm volt lett volna, alig olvastam. A tavalyi teljesítményemhez képest gyalázatosan keveset. Tegyük hozzá, tavaly meg magamhoz (az utóbbi évekhez) képest kiugróan sokat, szóval lehet, hogy egyszerűen visszatértem a jelenlegi énemhez, életmódomhoz, pszichés terheltségemhez passzoló szintre. Ennél is jobban fáj, hogy szinte egyáltalán nem tudtam írni. A legegyszerűbb posztot is kínkeservvel tudtam kicsikarni magamból – pedig én régen mindig laza kézzel írtam. Valami olyan gát épült bennem a szorongásból, amit nem tudom, le tudok-e bontani a közeljövőben. Még jó, hogy van nekem egy blogtársam aki víz felett tart minket (s nem csak itt 💗).

A mi kis oázisunk 😊

Igazából az egyetlen közepesen jó oldala az irodába bejárásnak az, hogy a buszon tán majd újra olvasok (muszáj, fene se akarja napi másfél órán át bámulni az utazóközönséget). Hátha…

De akkor mit is csináltam én ennyi ideig itthon? Híreket olvastam. Dolgoztam (többet, mint irodában bármikor). Sorozatokat néztem, amikről tökre akartam írni, de aztán nem jött össze. Bambultam bele a világba. Virágokat ültettem. Interneten vásároltam (túl sokat). Kalácsot sütöttem 😜

Érdekes módon épp júniusban indult be egyébként az olvasás, méghozzá két újraolvasással, amelyek egyúttal az első félév legjobbjai közé is belőtték magukat: az Amerikai istenek sorozatot Zoli forszírozza egy ideje, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy újrázzam előtte a könyvet, mert szinte semmi konkrétumra nem emlékeztem belőle tíz évvel ezelőttről, csak arra, hogy baromira tetszett; a New York 2140-et pedig szintén Zoli juttatta eszembe a Tokyo Ghost képregény kapcsán, lekaptam a polcról és úgy maradtam – KSR még mindig szerelem, e regény meg évről évre aktuálisabbnak tűnik (sajnos). Rajtuk kívül az év eddigi legjobbjai közt Atwood első és eddig utolsó regénye, Az ehető nő és a Testamentumok kapott helyet, illetve a Sandman gyűjteményes kiadások második kötete, amit imádtam. Bár keveset olvastam, azért akadtak csalódások is: A bánat egy tollas állat sikere előtt őszintén értetlenül állok (majd erről azért próbálok hosszabban írni, mert a gyász túl fontos téma nekem ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam…), de a Locke & Key képregény se kapott el úgy, mint az olvasók nagy részét (köztük férjecskémet).

Online Könyvfesztiválos zsákmány

Kulturális élményekből a kényszerű bezártság ellenére is lehetett töltekezni – bár az élő koncert vagy színházi előadás varázsát semmi nem pótolhatja, abban egészen biztos vagyok, hogy az év legjobb élményei közé fog tartozni a MÜPA Home közvetítéssorozat keretében megtekintett négy estés A Nibelung Gyűrűje. Az idejét sem tudom mióta vágyom arra, hogy egyszer részt vegyek egy Wagner-napok koncertsorozaton, de egészen prózai okokból ez eddig elmaradt – most hatalmas öröm volt végre látni, ha csak a nappaliban is. Ezek után pláne muszáj lesz egyszer élőben, jövő tavasszal hátha sikerül elcsípni a következő évre a bérletet (igen, ezzel kb két évre előre kell számolni…).

Fogalmam sincs, mit hoz a következő fél év – tán kevesebb szorongást, tán több könyvet, tán kevesebb hisztit, tán több élményt. Aztán ki tudja, lehet, egy hónap múlva újra március lesz… Az biztos, hogy nagyon várom a szeptemberre meghirdetett Könyvhetet (na, az például engem is meglepett, mennyire hiányoztak a könyves rendezvények – pedig nem voltam sosem az a mániás „töltsünk kinn minden napot és toljuk tele az instát fűben olvasós képekkel” típusú fesztiválrajáró, s mégis); nagyon remélem, kedves kiadóim talpra tudnak állni a kényszerű leállás után (s folytatni tudják a kedvenc sorozatokat); remélem, újra tudok olvasni még pár kedvencet és eljutok legalább néhány koncertre, mielőtt beüt a következő krach.

No és persze jó lenne többet írni. Hátha ez az új fejezet meghozza ezt is.