Jonathan Franzen: A világ végének vége

Jonathan Franzen, a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja, a Szabadság, a Javítások és a Tisztaság szerzője ezúttal egy esszékötettel jelentkezett, melyben a klímaváltozás problémáját járja körül a maga meglehetősen sajátos nézőpontjából. Sajátos, hisz Franzen egy percig sem tagadja, hogy épp annak a kivételezett tehetős nyugati rétegnek a tagja, akik kitermelték a klímaváltozást elsődlegesen katalizáló ipari forradalmat és szabadversenyes kapitalizmust. És akik, néhány nagy sajtónyilvánosságot kapó megmozdulást kivéve, gyakorlatilag semmit nem tesznek a folyamat megállításáért.

Már ha egyáltalán beszélhetünk még megállításról… Franzen szerint nem. A klímaváltozás nála már lefutott ügy, az ember - itt kifejezetten a nyugati fogyasztó - előtt pedig az a kihívás áll, hogyan képes együtt élni a megváltoztathatatlannal. Vajon mekkora sokk kell érjen minket ahhoz, hogy lemondjunk civilizációs vívmányainkról, a szabadkereskedelemről és a korlátlanul igénybe vehető szabad helyváltoztatásról? Ha máról holnapra betiltanák a repülést (mind a személy- mind az áruszállítást), vajon együtt tudnánk élni vele? Márpedig szerzőnk szerint legalább ekkora horderejű azonnali változtatásra lenne szükség ahhoz, hogy fogható eredményt érjünk el.

Írja ezt olyasvalaki, aki egyébként az év nagy részében utazik – földrészről földrészre, hol írói körutakra, hol személyes hobbija, a madármegfigyelés ürügyén. 2015-ben több mint ezerkétszáz madárfajt figyelt meg – el lehet képzelni, hogy nagyon is tisztában van a saját ökológiai lábnyomával. Szerencsénkre nem is próbálja szépíteni, mondjuk ő amúgy sem az a szépítgetős fajta. Ne feledjük: olyan íróról van szó, aki elég nyíltan utál nagyon sok mindent, a digitalizációtól kezdve a posztmodernen át Trumpig (mondjuk őt ki nem?); aki a német nyelv és a szemiotika szerelmese (nyilván nem ezzel fogja meghódítani a twittert); és aki a cuki szőrös vadmacskák irtását javasolja a valljuk be, sokkal rosszabb sajtóval rendelkező madarak védelmében.

Franzen nem hisz a globális klímavédelemben, ami szerinte mára hasonlóan iparivá vált, mint a nyersanyagfeldolgozás, ami ellen küzd. Ehelyett a helyi sajátságokra épülő, lokális kezdeményezésekre építene, melyeket számos madármegfigyelő- és riportútja során maga is megismert és amelyeknek leírásai egyébként a kötet legjobb részei. Akárcsak a globalizmus, a klimatizmus is elidegenít. Az amerikaiak ma mérhetetlenül nagy távolságban élnek azoktól az ökológiai károktól, amelyeket a fogyasztói szokásaik okoznak, de még ha a jövő fogyasztói jobban a tudatában lesznek is az ökológiai lábnyomuknak, és garantáltan zöld üzemanyagot fognak tankolni, az elidegenedettségükön ez mit sem változtat majd. A földkerekség teljes denaturalizálását csak úgy tudjuk elkerülni, ha a természetet megannyi külön-külön veszélyeztetett lakhely vagy élettér összességének tekintjük, nem pedig valami elvont dolognak, ami „haldoklik”.

Ha már madarak… Ha csak az ember nem mániás madármegfigyelő, mint szerzőnk, akkor a kötet közepe táján azért kezd elege lenni a rengeteg - túlnyomórészt ismeretlen - szárnyasból, de az az igazság, hogy épp ez a túlzás hitelesíti a mondanivalót: itt van valaki, aki trendek ide, szerkesztők által sulykolt kiegyensúlyozottság oda, arról ír, ami neki fontos. Az, hogy a környezet és az élővilág védelmét is e nézőpontból szemléli, természetes és őszintesége miatt elismerésre méltó, az méginkább, hogy folyvást szembesíti önmagát és az olvasót is e hozzáállás ellentmondásaival és saját kételyeivel. Hisz végső soron az összes „mi értelme dollármilliókat költeni néhány madár költőhelyének megóvására miközben a Föld másik pontján gyermekek halnak éhen?” típusú kérdésnek van létjogosultsága – és nincsenek egyértelmű válaszok. Ahogy nincs örökérvényű igazság sem ott, ahol különböző fajok életterei közt kell választani, ahol arról van szó, hogy irtsuk ki az ember által behurcolt rágcsálót az őshonos madárfaj védelmében, ahol az a kérdés, hogy van-e értelme bármily kicsi gesztusnak a környezetvédelem oltárán, ha nem vagyunk hajlandóak meghozni igazán jelentős áldozatokat. Persze, nyilván idén nyáron is elrepülünk/autózunk/vonatozunk sokszáz kilométerre és közben lelkesen posztoljuk az instán a legújabb trendi vászonyzacsit amire lecseréltük a nejlont – ne legyünk álszentek, így lesz. De legalább lássuk meg az emögött rejlő ellentmondást.

Franzen ezt is kimaxolja, és a kötet legjobb és legszemélyesebb írásában, mely egyszerre állít emléket nagybátyjának és mutat be egy antarktiszi hajóutat, a létező legironikusabb módon írja meg a kiváltságos kevesek komolyan vehetetlen dilemmáját… De aztán, ahogy ez éghajlatváltozási vitáknál megszokott, amikor a diagnózisról az ellenszerekre terelődik a szó, a tragédia tragikomédiába fordult. Ott ültünk egy olyan hajó szalonjában, amely percenként több mint tizenhárom liter üzemanyagot fogyaszt, és Adamet hallgattuk, aki arra buzdított, hogy járjunk kistermelők piacaira, és cseréljük izzólámpáinkat LED világításra. Persze „megoldás” nincs az ő kezében sem, nem is állít ilyesmit – vitára akar ingerelni, elgondolkodtatni, nézőpontot váltani. Hogy mindent saját magán és mániáin szűr át? Így van. De szélsőségesen individuális, digitalizált világunkban, amikor mindenki szénné osztja a magánéletét a közösségi oldalakon, amikor egy ripacs a twitterről irányítja az Egyesült Államokat és amikor egy valóságshow-sztár fenékfotója milliószor nagyobb nyilvánosságot kap mint egy újabb faj kihalása, a személyes történeteknek és nézőpontok ütköztetésének nagyobb a fontossága, mint hisszük. És ezzel meg is adja a választ arra a kérdésre, hogy mi értelme van manapság, amikor az esszé ennyire nem divat, mégis esszét írni. Hisz ez önmagában egy folyamatos vitára ingerlő műfaj. Vitázzunk vele!

Kiadó: 21. Század

Fordító: Bart István