Egy nap – film

Anna negyvenes, háromgyerekes nyelvtanárnő. Egész nap rohan, reggel próbálja rávenni a legnagyobbat hogy keljen fel, menjen iskolába, és lehetőleg ma ne hagyja bent a tornacuccát a suliban; alkudozik a középsővel, az egyetlen lánnyal, hogy milyen ruhát adjon rá az oviba; örül, ha a kicsi, a még bölcsis átalussza, amíg a nagyobbakkal vív. Aztán reggeli, kinek-kinek a saját dilije, amíg Anna uzsit készít, apuka próbálja féken tartani a hármasfogatot, hogy ne szedjék szét az asztalt; majd indulás oviba-suliba-bölcsibe. Alkudozás hogy ki kiért hova megy és melyik gyereket melyik szülő viszi melyik edzésre, különórára. Közben a mosogató időtlen idők óta folyik, a háztartási pénz fogytán, a nagymamától kell megint szívességet kérni, a munka egyszerre kikapcsolódás, megélhetés és nyomasztó teher, a háttérben pedig húzódik a dráma: ez a házasság a széthullás szélén áll. De megengedheti-e magának Anna, hogy széthulljon?

Szilágyi Zsófia Cannes-ban díjazott első nagyjátékfilmjében a hétköznapiságot varázsolja félelmetessé. Azzal, hogy fikarcnyi engedményt sem tesz a hatásvadászatnak, a fikciónak, hogy nem hajlandó elemelni Anna drámáját a mindennapjainktól, pont azzal szembesít, amivel nem szeretjük, ha szembesítenek minket: hogy mennyi Anna él körülöttünk. Hogy mi is lehetünk Annák. Hogy valójában számos alkalommal már most Annák vagyunk. És e tekintetben tök mindegy, van-e gyerekünk, vagy sem: ugyan a film egyértelműen egy túlhajszolt anyáról szól, a „túlhajszoltanyaságnak” minden gyötrelmét és szépségét bemutatva, bántó leegyszerűsítés azt gondolni, hogy csak az anyákról szól. Mert ott vagyunk benne mind, a rohanásaink, szőnyeg alá söpréseink, félrenézéseink, jóindulatba csomagolt értetlenkedéseink. Ahogy a nagymama következetesen nem látja meg, hogy itt nagyobb baj van annál, hogy Anna fáradt, Szabolcsot meg nyomasztja a legújabb munkahelyi ügye és kedvesen felajánlja, hogy menjenek el valahova kettesben, addig ő vigyáz a kicsikre – ugyan melyik nagymama hajlandó meglátni, hogy fiacskája félrelép? Ahogy a jó szándékú kolléga-barát az ebédnél félig viccesen, félig komolyan Anna képébe mondja: szinte engedélyt adtál rá – mert van az a pont, ami után már a barátok szavai is elfogynak és inkább elvicceljük a másik tragédiáját.

Mert ennek az egy napnak a hátterében végig ott húzódik a dráma: Szabolcs épp félrelép, a feleség egykori barátnőjével, Gabival, aki a nyitányban kedvesen közli Annával, „nem is tudom hogy vagyunk képesek ezt megtenni veled” – hát hogy… Létezik-e ennél közhelyesebb társadalmi minta? A feleség túlhajszolt, fáradt, valamelyik gyerek örökké beteg, az anyósnak százezrekkel tartozunk, naná, hogy aki lát bármerre kiutat, menekülne. No nem el, elvégre szereti ő a családját, csak egy kis levegőt venni. Hogy többnyire a férj az, aki menekülhet, nyilván az évszázados társadalmi szerepek eredménye – és nem kell hozzá feltétlen eleve determináltan hűtlen seggfejnek lenni. Szabolcs sem az, és ez a forgatókönyv mértéktartását dicséri – csak egy szerepeiben bizonytalan pasi, aki nem tudja hogy kezelni azt, hogy apaként-családfenntartóként-férjként valójában csődöt mondott. A film nagy erénye, hogy nem csinál ebből sem drámát – hisz Anna sem engedheti meg magának a drámát. Két rohanás közt, két különórára való beesés közt próbál telefonon beszélni a férjével, de hiába. Aztán menni kell a gyerekért, aki előtt nem eshet szét.

Minimalista eszközökkel elbeszélt hétköznapi történet ez – ilyesformán a legtöbbet a színészeire bízza. Ez a film Szamosi Zsófia filmje, gyakorlatilag minden jelenetben benne van, minden rezdülését veszi a kamera, az egész történet, a három gyerekkel, a házasság lassú felemésztődésével, az egyre terhesebbé váló mókuskerékkel ott van az arcára írva. Néha legszívesebben megráznánk, hogy álljon már kicsit a sarkára, de aztán bekúszik a képbe az egyik gyerek és tudjuk, hogy nem lehet, anyunak összeszedettnek kell maradni, csak az a ránc mélyül a homlokán. Aztán amikor kitör, amikor a bunkó autós leszarosgyerekezi a legnagyobbat, már vele együtt ütnénk szájba – akkor is, ha nincs gyerekünk, akkor is, ha történetesen neki van igaza.

És mennyi minden maradt még ott ebben a napban – mennyi minden van, ami nem fér bele egy átlagos hétköznapunkba. A gyerekek kis magándrámái: a nagyfiú, akivel nem akarnak barátkozni a suliban, aki mindenét elhagyja, akire nem figyel oda soha egyik szülője sem, pedig tán nem kéne neki más, mint hogy egyszer végighallgassák, amit a fekete lyukakról regél; a kislány, aki a nagyi szerint hiperaktív, de lehet hogy csak foglalkozást igényelne; a kicsi, aki perszehogy belázasodik a nap végére. Az a fránya csöpögő mosogató; az akciós májkrém a közértben; a kérdés, hogy miért nem tud megélni egy kétkeresős (ámde nem túlfizetett pozíciókban dolgozó) középosztálybelinek számító (legalábbis a hazug statisztikák szerint) család három gyerekkel, hitellel, különórák hadával manapság e vidéken? Ne fordítsuk el a fejünket – nem mindig tud. Van ilyen. Több, mint gondolnánk. Csak ez nem fér bele a filterezett insta-posztok világába. De amikor a trendi IKEA-konyhabútorból kikandikál a műanyag vödör, mert nincs pénz vízvezetékszerelőre, az pont azért hat zsigerileg, mert minden második otthonban ott egy ilyen „műanyag vödör”. A zárójelenet zsenialitását is épp ez adja – hogy sokkal több Anna van bennünk-körülöttünk, mint ahánnyal jólesik szembesülni. Jól tennénk, ha észrevennénk azokat, akik szép lassan felemésztődnek, mert nem tudnak hova bújni a látszólag oly sima mindennapok nyomása elől…