2014. október 11., szombat

Rudyard Kipling: A Dzsungel könyve

Csil keselyűnk éjt hoz nekünk,
Meng küldi, a bőregér –
Tető alatt a házi had
s a mi fajtánk szerte-tér:
az éj a mi időnk, zsákmányol erőnk,
karmunk prédát kerít.
Sikert neked, ha tiszteled
a Dzsungel Törvényeit

(Éji dal a Dzsungelben – Weöres Sándor fordítása)

Halljátok hát Maugli, a kis Béka történetét, akiből a Dzsungel Ura lett! Azaz – olvassátok, ha már a tűznél mesélés ősi hagyományát ölben tartott halott famorzsalékra pöttyözött hangyajelek silabizálására és derengő képernyők előtti magányos bámulásra cserélte a mindent felfaló krokodil idő! Olvassatok a Dzsungelből való Maugliról, akinek népe a Farkasoké, testvére Ká, az óriáskígyó, akit Balu nevelt a Vadon Törvényére, s kinek életét Bagira, a fekete párduc váltotta meg egy frissen elejtett fiatal bikával. Aki Sir Kán, a sánta tigris karmaiból menekült Farkas anyó és Farkas apó odújába, s ki a Szabad Nép oltalmában érezhette – övé az egész Vadon!

Annyi minden lakik e könyvben – ha pontosabb akarnék lenni: könyvekben; hiszen Maugli történetén túl hét önálló történetben is kalandozhatsz, olvasó a Vadonban, kígyójárta ház körül, észak és dél jegén, a gyarmati India zegében-zugában –; annyi minden lakik… hiszen miközben kora minden tudományát igénybe véve megfigyelések, tapasztalatok mentén álmodja az állati viselkedést, valójában fabulát álmodik – állathősei emberi viselkedés-minták és karakterek hallatlanul szórakoztató paródiái. Miközben az „állatok nevelte gyerek” bőven megtörténhető, izgalmas meséjébe feledkezik a gyanútlan olvasó, amely amúgy sajátos, finom bosszú-történet is – egy másik irodalmi minta tökéletesen lekövetett megvalósulása –, nem mellesleg engedi beszűrődni a tudatába a komplett angol birodalmi gondolkodást, a gyarmatosító európai „fehér ember” értékrendjét. Amely (mint minden általunk felskiccelt ideológia) a rengeteg érték mellett elviselhetetlen ellentmondásokat, előítéleteket, sarkpontnak használt téveszméket is az olvasóba vonhat a csodálatosan megírt történet édes-mézes madzagján.

Félreértés ne essék: imádom ezt a könyvet! A sokrétegűség legszebben komponált csodái közül való, egy maradéktalan tehetségű, hallatlanul humánus író remekműve. Egy fényvillanás! Amiből számtalan dolog megtanulható – miközben olvasod, minél korábban, hogy tényleg elragadhasson a mese, hogy szurkolnod kelljen összeszorult szívvel, éppen csak olvasni tudó kisiskolás… lehetőleg úgy, hogy ne jöjjön előtte szembe az édelgőbb, bűbáj-köntössel letakart rajzfilm (Balu Kapitány és csapata a hidroplánnal főleg ne…). Hogy hathasson a maga kíméletlenségével az árnyalt rajzú vadászat, ragadjon el magával téged is Bender-log, a Majmok népe, a Hideg Tanyára, mely egykor város volt, de elnyelte a Dzsungel; szerezd meg a Piros Virágot és lovagolj bivalyháton a Tigris ellen. Ez egy olyan könyv, amit érdemes a telő idővel újra elővenni, hogy további rétegeivel lepjen meg: a figyelmes szemű író mondatainak fájdalmas pontossága, a befűzött versek finom párbeszéde a szöveggel; a „felnőtt” szövegi utalások, poénok életkort követelnek. Hogy lásd: ennyire sok réteg fér meg a mesében.

Aminek írója maradéktalanul a kora gyermeke volt. A Kim bemutatásakor már járkáltam körülötte, milyen kifinomultan épít korlátokat a gyarmatos gondolkodás az életműben. Írhattam volna azt is: egyfajta (kétségtelenül a legjobb szándékok által vezetett) konzervatív alapvetés is Kipling szinte egész életműve. De erősebb belőle a dilemma látképe, hiszen az író valóban mélyen szerelmes volt abba a kulturális és életrendi sokszínűségbe, amit csak egyfajta kívülről ráerőszakolt akarat fonhatott időlegesen egységbe – úgy, hogy folyamatosan kijátszotta e sokszínűség elemeit egymás ellen ezért az „egységért”. Egyáltalán nem furcsa, hogy ebbe a könyvbe, a Dzsungel által nevelt gyermek történetébe is behatolnak ezek a dilemmák – ha valakiből felcseperedve a Dzsungel Ura lesz (akinek tekintetét nem állja honos élő), az dilemmák sorával szembesül.

Mert Maugli is egyfajta „gyarmattartó” – még ha felnőve nem is kéri túl gyakran számon a többieken a maga szabályait (úgymond a Dzsungel Törvénye helyett), megesik, hogy a Dzsungelre kényszeríti a maga akaratát. A fehér ember egzotikum-történeteinek visszatérő mintája: a „belecsöppent” magasabb kulturális nívóval bíró sápadtarcú előbb vagy utóbb átveszi a vezetést a bennszülöttek felett – azok adják át neki. Maugli hiába őslakos, hiába bennszülött – a Dzsungel állatai viszonylatában a helyzete mintázata ugyanez. A Falka megleckéztetése, a tigrisvadászat, Háti, a Hallgatag belevonása a falu elleni háborúba, a „honvédő háború” Dekkán kutyái ellen mind idebeszél – még jó, hogy az író árnyalja e szerep kudarcát is, például A Király ankusa történetében. Hogy az „idecsöppent” sokszor nem érzi a cselekedetei mélységeit, hogy az alkalmazott erő nem jár kézen fogva a bölcsességgel – nem érzi, mi mindent volna jobb békén hagyni, hogy csak nőjön-pusztuljon, ahogyan a Dzsungel.

Kipling ezen felül is rengeteg apró utalással bolondít a mesén – az ember és természet együttélésének árnyalt rajzába belefér a politikai fricska: a Majmok népének „társadalma” a jellegzetesen whig, liberális társadalmi modell kíméletlen paródiája egy tory szemén át, Sir Kán a tipikus protektorált rádzsa paródiája, Buldeó, a vadász a „tipikus hindu politikus”, és így tovább. Kegyetlen rajzok ezek, pontosak, mélyen ülnek – de az érem egyik oldaláról láttatnák az egészet. Milyen fura, nem? Valójában a könyv nem egy momentuma kívánna utólagos, árnyaló beszélgetést az ifjú olvasóival – hogy ne építsék magukba annak szemléletét a csábítóan könnyű úton, ahogy a magával ragadó mese betáplálná…



Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...