2016. május 12., csütörtök

Moskát Anita: Horgonyhely

Érthetetlenül sokáig tologattam magam előtt e regényt – több szempontból tartottam az olvasástól. Bár első perctől érdekelt, a téma és a Bábel fiai okán is, a lenyűgöző borító naná hogy hívogatott, az ajánlások pedig egyre magasabbra tornázták az elvárásokat; nem kissé ódzkodtam is tőle, épp a téma és Anita előző könyve, no meg az egyre magasabb elvárások miatt. Valahogy úgy éreztem, túlságosan rányomták erre a könyvre a „nagy magyar gender-fantasy” bélyeget – engem meg a gender épp annyira nem érdekel (volt egy korszakom, amikor nagyon is, azt hiszem, túlzásokba is estem); ráadásul iszonyú nehéz ügy ha valóban zsánerregénybe ír valaki ennyire erős társadalmi tartalmat – túl sokszor lóg ki az a bizonyos lóláb… Másrészről meg… Ez a téma az én olvasatomban nem közelíthető meg kisasszonyos távolságtartással, a bátorság mellett durvaságot, mocskot, szennyet kíván, főleg, ha fantasy műfajba kirándulunk – Anita előző könyvével pedig, bár tetszett, elsősorban az volt a bajom, hogy a felszín durvasága alatt is túl „steril”, túl udvarias. Azt hiszem, leginkább ettől tartottam most is.

Nem kellett volna.

Sokan sok-sok okosságot leírtak már a Horgonyhelyről, az én szememben a legnagyobb erénye a bátor, (minden korban) aktuális, ügyesen felépített és ügyesen kiforgatott világképe mellett az a következetesség, amivel a szerző le mer nézni a mélybe, több értelemben is, amivel letúr a mocsokba – az élet természeti valóját meghatározóba és az emberek által konstruált lelki-szellemibe is. No és leginkább mégis az, hogy nem áll meg ott hogy „gender-fantasy” legyen – sokkal egyetemesebb és legalább annyira fájdalmas témát feszeget, okosan és minden pontján (sajnos) helyénvalón: jelesül, hogy mit tesz az emberrel ha szinte korlátlan hatalomra tehet szert mások felett, pusztán egy adottságnak köszönhetően. Milliószor több ez a könyv, mint valami feminista regényke arról, hogyan nyomják el a terhes nők az alávetett férfiakat.

Pedig már ez az alapszituáció is erős: ebben a középkori skandináv vidékre hajazó birodalomban (s tán másutt is, de a regény behatárolt sajátvilágban mozog – tegyük hozzá, jól megindokolja, miért nem tekint távolabbra…) a szülőföld szó szerint magához láncol: jó ha kétezer lépésre távolodhat az ember születése helyétől, ha messzebbre merészkedik, egyre elviselhetetlenebb fájdalmak kínozzák, míg bele nem hal a belső vérzésbe. E világban egyedül a terhes nők képesek eltépni láncaikat és utazni. Nem véletlen, hogy minden hatalom az ő kezükben összpontosul – ahogy az sem, hogy a terhesség innentől kezdve pusztán eszköz a mindenkori hatalmi pozíció megtartására. A férfi, mint olyan, el van vágva e lehetőségtől – értéke nem több, mint egy tenyészbikáé. De ha nő vagy, sem vagy biztonságban, csak ha méhed szinte megállás nélkül dolgozik – hisz nem-terhesként kvázi semmi hasznod. A méh, mint dolgozó zsák, a terhesség, mint kimondott eszköz, a gyermek, mint kolonc, akit jóformán születése pillanatában lelencházba adnak (ha fiú, sokszor rosszabb sors vár rá…) – az anyaság szentségét mindenek felé helyező kultúránkban elképesztően bátor témaválasztás.

Remek kibontással. Szereplői a maguk módján mind a változást keresnék ebben a változatlanságra berendezkedett világban – divatos zsargonnal élve a helyüket keresnék, de itt ugyebár a helyük erősen adott. Éppen a helyváltoztatást keresnék. És nem csupán fizikailag. Vazil, a kivételezett helyzetet élvező férfi, aki egy hajón látta meg a napvilágot, így szabadon hajózhat a fjordok mentén - ám hajójától nem távolodhat ő sem - tiltott és minimum megkérdőjelezhető kutatásokkal jutna közelebb a nagy titok megfejtéséhez – hogy közben hány nőn és hány gyermeken gázol keresztül, nem igazán érdekli. Bármi is az ár, rá akar jönni, miért e röghözkötöttség és hogy lehet úrrá rajta. Lánya, a hajón született Helga lázadna apja ellen, de tudja, egyetlen lehetősége a „szabadulásra”, ha teherbe esik – kapóra jön az útjába akadó Lars, aki tiltott mágiát űz, aki sikerrel küzd a láncok ellen, aki felforgatná a világot, csak épp nem biztos, hogy úgy, ahogy azt a többiek gondolnák.

Közhely, hogy minden elnyomó rendszer kitermeli a maga lázadóit – még ennél is nagyobb, hogy a lázadók sosem csupán lánglelkű forradalmárok, akik a szabadság, egyenlőség, testvériség szellemében mindenkit felszabadítanak, és örök harmóniába vezetik a világot. Az elnyomás és megaláztatás mindenkin rajta hagyja a nyomát. És remek, tápanyagban gazdag talajt biztosít a bosszúvágynak – ami ha kifejlődik, könnyen oda juttat, hogy az egykori elnyomott rabszolga már csak elnyomói rabszolgasorba vetése útján tudja elképzelni a szabadságot. Itt nincsenek tiszta eszközök, nincsenek érzelmek*, nincs áldozat, ami nem saját, önző célokat szolgálna, nincs kiút. Csak egy másik, legalább olyan nyomasztó, lealacsonyító csapda.

Sokrétű és nagyon okos könyv ez. Amellett, hogy drasztikusan szembemegy egy halom elvárással és „bevett” megközelítéssel, jó érzékkel boncolja saját témáját és az olvasót is – pont akkor visz be újabb gyomrosokat, amikor már szépen elringatnánk magunkat a „na, legalább ez az apró győzelem csak sikerült hőseinknek” érzésébe. Kompromisszumok nélküli és a végletekig következetes a saját világával. Ami pedig a mágiáját illeti: igenigenigen! Mocskos, durva, érzéki földmágia, ami nagyon sokrétűen továbbgondolható és igen érdekes értelmezését adja ember és föld viszonyának. Ráadásul olyan harapnivaló érzékletességgel megírva, hogy a napokban virágültetés közben, gyökereket metszegetve szó szerint émelyegtem, amikor eszembe jutott némely leírása…

Félelmetesen jó, felzaklató könyv. Ha az írott szóban nem csupán a felhőtlen, rózsaszín ködös szórakozást keresed, kötelező! Egyúttal még magasabbra pöccintette azt a lécet…


*Megérne egy külön posztot a regény érzelem-kezelése – de nem fogom megírni, mert ez az a rétege, amit mindenkinek saját magának kell saját magában helyre tennie. Érdekes elképzelés, hogy az érzelmek ennyire leredukálódnak, ha kivonjuk a képből a legalapvetőbb, meghatározó érzelmet, az anyai szeretetet – ehhez képest egyszerre érzem helyénvalónak és furcsán idegennek is a fel-felbukkanó érzelemmorzsákat. A legnagyobb kérdés azt hiszem, az, hogy egy ennyire gyűlölet és sértettség által vezérelt, kizárólag alá-fölérendeltségi viszonyokból álló társadalomban képesek vagyunk-e hinni a szeretet erejében. Azt hiszem, én nem, ezért bizony az egyik főszereplő szála meg is bicsaklik kissé…

Kiadó: Gabo

2 megjegyzés :

PuPilla írta...

Mondd csak, én miért tologatom még mindig?! Nagyon jó poszt lett!

Ilweran írta...

Köszi :) igazán nem tudom, szerintem ez neked is tetszene!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...