2012. június 4., hétfő

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz


„A cirkusz váratlanul érkezik, jövetelét nem hirdeti semmi” – nem úgy a könyvét, ami az utóbbi hónapok egyik legjobban várt megjelenése volt. A külföldi kritikák elismerően zengtek róla, a hazai bloggerek epekedve várták, a kiadó óriási reklámot csapott neki – azonban senki sem készített fel arra a valódi, nagybetűs CSODÁRA, ami a lapok közt várt. Mert vártam én itt hagyományos cirkuszt, a porondon egymást túllicitáló illuzionistákat, színes forgatagot, nagy szerelmeket és nagy tragédiákat, és ma divatos egyértelmű, cukormázas végkifejletet.

Ehhez képest Erin Morgenstern könyve az első oldalakkal úgy elvarázsolt, ahogy kevés könyvnek sikerült. Ó, igen, van benne cirkusz, de a legkevésbé sem hagyományos, vannak illuzionisták, de mennyivel többek, jobbak, mélyebbek, „igazibbak” ők annál, hogy a porondon hadonásszanak egymást lejátszva! Színes forgatag helyett fekete-fehér, szemfájdító, szédítő álomvilág tárul elénk, drámai szerelmek és tragédiák helyett pedig olyan mély, fájdalmas, emberi és – minden fantáziakeret ellenére – valóságos játszmák, amikbe valóban bele kell halni.

Mert itt a kulcsszó: a játszma. A két mágus, Prospero és Mr. A. H- játszmája, akik évtizedes-évszázados versengésük során eljutottak odáig, hogy egyikük sem tudja legyőzni a másikat, s ezzel valószínűleg mindketten tisztában vannak – ezért újra meg újra tanítványaikat állítják ki egymás ellen. Akik aztán rendre győznek, és elbuknak. Mert itt a győztes sorsa is természetszerűen bukás. Hogy jut el odáig egy ember – egy valaha volt ember – hogy tanítványát, egy tudatlan fiatal gyermeket – s ebben az összefüggésben mindegy hogy a saját lánya vagy az árvaházból kimentett szegénygyerek – hatévesen felrúghatatlan játszmákba kényszerítsen, melyek tétje élet vagy halál? Hogyan vetkőzhet ki ennyire önmagából, emberségéből valaki? Vajon Prospero és Mr. A. H- hatalommániás, őrült mágusok, akiknek semmi sem szent? Vagy pusztán annyira elszakadtak már e világtól, hogy az életet, az embert nem tartják semmire, pusztán porszemek vagyunk számukra a mágia végtelen lehetőségeihez képest? Porszem csupán a cirkusz is, s benne minden ember – s áldozattá is válnak legtöbben, azok is, akik belerokkannak, azok is, akik túlélnek.

De ugyanígy játszmát játszik Celia és Marco is. Ártatlan gyermekként jegyzik el őket a játékkal – milyen szép szimbólum a gyűrű, mint az egymáshoz és a játékhoz láncoltság szimbóluma, és milyen szörnyű! – évekig tanulnak, ki fizikai fájdalmak, ki gyötrő magány és könyvek útján, hogy felnőttként szembesüljenek azzal, hogy fogalmuk sincs, mire tették fel az életüket. S miközben megismerik egymást, felépítik maguk köré saját játszmájuk színhelyét, börtönüket és palotájukat, a cirkuszt; soha nem szűnnek meg játszani – egymással, a nézőkkel-olvasókkal, a mágiával magával. Nem idealizált hősök ők, nem sajnálnivaló áldozatok, akiket belekényszerítettek valamibe. Éppúgy élvezik saját hatalmukat, mint mestereik, és éppúgy játszadoznak vele – sokszor nem törődve vele, kinek milyen kárt okoznak. A legnagyobb játszmát azonban saját magukkal játsszák: saját varázslatukat kell legyőzniük, hogy kivívják szabadságukat, és bebizonyítsák mestereiknek, hogy az ember képes felülemelkedni, hogy a szeretet felülmúlja a mágia erejét. Celia és Marco nem egymást győzik le, hanem önmagukat és mestereiket, akik olyannyira vakká váltak saját vetélkedésükön kívül minden másra, hogy eszükbe sem jutott, hogy az ő varázslatuk is megtörhető.

És játszik itt maga a cirkusz is: mert ne legyenek illúziónk, ez a cirkusz önálló szereplő, önálló entitás, ami már régen kikerült Celia és Marco irányítása alól. Persze ha akarnák, akár játszi könnyedséggel el is törölhetnék, de az emléke megmarad – a legendás Cirque des Reves, a fekete-fehér cirkusz, mely képes a semmiből egy éjszaka leforgása alatt bárhol ott teremni, mely útvesztőként vonzza magába a gyanútlan nézőt, hogy aztán varázslatos sátraival, bűbájos fellépőivel, a cukormázas alma és a csokis pattogatott kukorica illatával örökre rabul ejtse. Aki egyszer látta, örökké emlékezni fog rá. Akit megérintett az örömtűz mágiája, többé nem lesz ugyanaz – s ha teheti, ha sorsa arra veti, követi Friedrick Thiessen útját, és reveur lesz, álmodozó, aki bárhová követi cirkuszát, aki drogként szívja magába a mágiát, aki családra lel a többi piros sálas követő közt, ám maga sem tudja, milyen életre szóló rabságot vállalt. Mert a cirkuszt Celia és Marco tartja mozgásban, de a reveurök éltetik. S ha eljön az idő, egy reveur kell, hogy szembeszállva a mágiával, mentse, ami menthető.

Olyan ritkán olvashatunk valódi, élő, a bőrünkön futkosó, megfogható, mégis felfoghatatlan mágiáról! Ahol nem idétlen gyerekek hadonásznak varázspálcákkal (akiket, szó se róla, imádok), nem is évezredeket megélt mágusok omlasztanak hegyeket – itt a mágia finoman, észrevétlen, a valóságra hulló áttetsző lepelként borít be minket, ölel magához, vesz a szárnyaira, varázsol el. Nem illúzió, nem szemfényvesztés, nem átjáró egy másik világba, csupán a valóság egy másik aspektusból, a természet manipulálása, a látható és a láthatatlan közti határ elmozdítása. Itt a képzelet szabadon szárnyalhat, de az anyagi világ sok mindennek szab korlátot – ahogy azt némely szereplő a saját bőrén tapasztalja. Ha valamihez hasonlítanom kéne, Susanna Clarke Hollókirályához hasonlítanám, ott tapasztaltam ezt a fajta élő mágiát.

Amellett, hogy a varázslat minden képzeletet felülmúl, az írónő minden mesterségbeli tudását is latba veti, hogy elbűvölje az olvasót – s nem is csinálja rosszul. Az időben és térben ide-oda ugráló, a három főszereplő fejezeteit és Friedrick Thiessen beszámolóit váltogató szerkesztés sikerrel járul hozzá, hogy elvesszünk az Éjszakai cirkusz forgatagában – a látszólag összefüggéstelen történetszálaknak hála, ahogy Celia és Marco sötétben tapogatóznak a játszma természetét illetően, mi is sötétben tapogatózunk a cselekményt illetően. A színes, érdekes, olykor groteszk, olykor túlságosan modern, olykor hihetetlen mód viktoriánus szereplők egytől egyig a tarkabarka cirkusz-érzetet szolgálják: itt még aki nem a cirkusz tagja, az is egy cirkusz tagjának tűnik. Elvarázsolt karakterek népesítik be ezt a világot, akik nem is tudják, hogy a valóság és a mágia határán egyensúlyoznak – s ha tudják, az könnyen a vesztüket okozhatja. Tán a legfájóbb és legjobban megírt része a könyvnek, ahogy a tiszta, egyszerű emberi elme belerokkan az őt körülvevő, érezhetően ott lévő, ám soha nem megismerhető varázslatba. S elgondolkodhatunk, vajon mi a jobb, mágusnak lenni, és a mágia börtönében élni; érezni-tudni, hogy mágia vesz körül, de soha bizonyságot nem lelni, és szép lassan beleőrülni a megismerhetetlenbe; vagy egyszerű nézőként hazamenni előadás után, és legfeljebb fekete-fehér álmokat látni hosszú-hosszú ideig?

Nagyon mély, sötét és végeérhetetlen körforgással teli kútba ugrunk, ha belemerészkedünk az Éjszakai cirkusz világába. Annyival több ez a könyv, mint egy sokadik ifjúsági fantasy, vagy young adult könyv – igazi saját világ, ami manapság egyre ritkább, igazi karakterek, okos történetszövés (még ha Bailey szálát sokáig unalmasnak is találtam), és ami a legkellemesebb meglepetés: kerek, egész történet, a folytatás ígérete nélkül, ám rengeteget bízva a képzeletünkre. Persze olvasható úgy is, mint egy egyszerű fantasy – szórakoztató, eredeti, bizsergetően izgalmas meseként. Így, vagy úgy, garantáltan feledhetetlen élmény!


Kiadó: Libri
Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...