Rövidre vágva # 5 – Könnyedén

Kint megközelítőleg ötven fok van, bent harminc, és én ahelyett, hogy mindezt egy árnyas tengerparton élvezném, a légkondi nélküli lakásom és a túllégkondizott munkahelyem közt osztom meg (tarkítva napi másfél óra buszozással, csak hogy tuti ne legyen unalmas…). Ráadásul rohamokban tör rám a borzasztó fáradtság, ami az elmúlt két-három hónap itthoni munkálatait kíséri, nem csoda hát, hogy az agyam gyakorlatilag feladta, és időről időre közli, hogy hagyjam már békén a komoly irodalmi művekkel meg filmekkel, nem akar ő ilyesmivel foglalkozni… Megértem. Ilyenkor jönnek jól a kedves, aranyos, ártalmatlan romantikus komédiák meg a mérsékelten agyatlan vígjátékok – garantáltan kikapcsolnak, és nem kell gondolkodni közben (nem mellesleg, nem idegesítenek fel annyira, mint pl. az előző cikkben tárgyalt Cosmopolis). 

Lazacfogás Jemenben 

Ez a tüneményes angol vígjáték egy olyan abszurd helyzettel indít, amire szerintem legtöbben kapásból rámondanánk, hogy ilyen tuti nincs, aztán elgondolkodnánk, és rájönnénk, hogy mégis – sőt, ennél furábbak is. Egy kőgazdag jemeni sejk a fejébe veszi, hogy lazacot akar horgászni a sivatag közepén, mire a vagyonát kezelő angol befektetési cég képviselője, a lehetetlent nem ismerő, bájos Emily Blunt megkeresi a halszakértő minisztériumi tanácsadót, Ewan McGregort, hogy ugyan találja már ki, hogyan fogják mindezt megvalósítani. A válasz valószínűleg kimerülne egy rövid és velős „lehetetlen”-ben, és véget is érhetne a film, ha nem lépne színre a miniszterelnök sajtófőnöke, az iszonyat vicces és irritáló Kristin Scott Thomas, akinek égető szüksége van egy jó hírre az angol-arab kapcsolatok terén. Így aztán a megnyerő kötöttkardigános halszakértő (akinek épp széthullóban van unalmas házassága) és a talpraesett befektetési tündérke (aki épp Afganisztánban szolgáló barátja eltűnését próbálja feldolgozni) hipp-hopp Jemenben találják magukat, ahol gátrendszert építenek, helyi szokásokkal ismerkednek, lazacokat telepítenek, lábat áztatnak a holdfényben. Ugyan bekavar némi hazai zűr a lazacaikat féltő brit horgászok részéről, illetve egy komolyabb veszélyhelyzet a sejk modernizálási törekvéseit támadó jemeni szélsőségesek felől, de a végén persze minden jó, ha vége jó, ahogy az egy romantikus vígjátékban illik. A Lazacfogás Jemenben kedves, érzelmes, vicces és nem is buta kis film – ami a maga módján érzékenyen szól arról a kérdésről, lehet-e változást vinni a sivatagba... 

Rakoncátlan célpont 

Ízig-vérig angol komédia egy karót nyelt, profi bérgyilkosról, és egy nőről, aki némi színt visz a bérgyilkosok legbérgyilkosabbika életébe – nem egy korszakalkotó mű, de én konkrétan majd’ leestem a kanapéról, annyit röhögtem közben. Bill Nighy alakítja a rém profi, komoly családi elvárások terhe alatt nyögő halálosztó kisiparost, aki egyedül él impozáns udvarházában, letakart bútorok és bezacskózott ruhák közt, két gyilkosság közt franciául tanul és szorgalmasan gyűjtögeti az áldozatai képét. Szakmai hírneve ápolása mellett legfontosabb törekvése, hogy megfeleljen a mamának, aki a család hírnevét éppoly féltőn őrzi, mint a királynő a sajátjáét – érthető, nem kevés munkát feccöltek bele az egymást követő generációk. Ám a család hírneve veszélybe kerül, amikor az ostobácska, képhamisításban érdekelt Emily Bluntot kéne kiiktatni. Aki nem elég, hogy állandóan meglép bérgyilkosunk elől, mikor valaki más is meg akarja ölni, egyenesen őt kéri fel, hogy védje meg… Szép kis kalamajka veszi kezdetét, amibe becsatlakozik a véletlenül épp a parkolóban füvező Rupert Grint és a rivális (némiképp frusztrált) bérgyilkost alakító Martin Freeman is. Románcon, félreértésen, gyilkossági kísérleteken, szélhámosságon keresztül vezet az út odáig, hogy az élrevasalt bérgyilkos életében lekerüljenek a védőfóliák a tárgyakról (és az érzelmekről). Persze a leckét még ötven felé is a mamának kell megírnia… Aki szerette Az eltakarítónőt Maggie Smith főszereplésével, tegyen egy próbát ezzel is – színvonalban sajnos elmarad, de azonos nyomvonalon halad vele, és borzasztó szórakoztató. 

2 nap New Yorkban 

Bár régóta szeretném, sajnos még nem láttam a romantikus filmek (egyik) etalonjának tartott Mielőtt felkel a nap / Mielőtt lemegy a nap párost (pedig már a mozikban a harmadik rész is…) – sem Julie Delpy előző filmjét, a 2 nap Párizsbant, melynek kapcsán a kritikák nagyjából egyhangúan emelték ki, hogy mindent megtanult a romantikus film rendezésről Richard Linklatertől, amit érdemes megtanulni. A folytatás, a 2 nap New Yorkban láttán ezt el is hiszem. Akár habkönnyű vígjáték is lehetne, valójában azonban rendkívül érzékeny és (két, az utolsó harmadban helyet kapó groteszk jelenetet leszámítva) nagyon is emberi film kapcsolataink működéséről, előítéleteinkről, családi kötődéseinkről, kommunikációképtelenségünkről. Julie Delpy és Chris Rock New York-i vegyespárosa (két, előző kapcsolatokból származó gyerekkel megfejelve) tétetik próbára, amikor Franciaországból látogatóba érkezik a nő családja: a hedonista, feleségét gyászoló papa, aki tizenöt kiló kolbászt és sajtot próbál ruhájába rejtve átjuttatni a vámon, a szexmániás gyerekpszichológus hugica, és az ő „meg nem értett művész” szerepben tetszelgő idióta pasija. Ők hárman megtestesítik az összes sztereotípiát, ami a franciákról élhet az amerikaiak fejében: meztelenül járnak, nem fürödnek, folyton isznak, egymás szavába vágva hablatyolnak, verekszenek és minden feketéről azt hiszik, fűtermesztő Obama-fan. Politikailag inkorrekt poénok és New York turistalátványosságainak végigrohanása közepette rajzolódik elénk egy neurotikus, összeférhetetlen, de egymást alapvetően szerető és támogató család képe – bónuszként pedig kapunk némi művészies-elszállt filozofálást arról, érdemes-e eladni a lelkünket. Azt hiszem, ha valaki ilyen filmeket tud csinálni, akkor igen. Ide nekem Julie Delpy többi alkotását is!