2013. augusztus 28., szerda

Hisham Matar: Férfiak földjén



A férfiak földjén egy kisfiú téblábol. Várja haza az apját, aki egyre hosszabb „üzleti utakra” megy, ül az anyja ágyánál, amint az félig delíriumban Seherezádé gyávaságáról mesél neki, aki a halál helyett a rabszolgaságot választotta – az anya ágyánál, aki félig üres „gyógyszeres üvegét” szorongatva delirál. Várja a papa barátját, Muszát, a hosszú nyárban, hogy a vállára ültesse, hogy a kertünkben termő szilva- és narancsfákról le tudjam szedni a fentebb függő gyümölcsöket, amiket megédesített a napfény. A kisfiú játszik a tetőn a „műhelyében” s persze az utcában lakó többi fiúval is játszik – de barátja csak egy van közöttük, Karim, Usztáz Rasíd fia, a szomszédban lakó egyetemi oktatóé, aki a Papával jóban van, sokat beszélgetnek összedugott fejjel, papírokat olvasnak és vitatkoznak, mikor a Papa itthon van. A férfiak földjén egy kisfiú téblábol – azon a földön, ahol az Útmutató, Vezér és Jótevő, a tömegek forradalmának patyolattiszta szívű kitartás-mintaképe, Moammer Kadhafi uralkodik.

Hisham Matar könyve kíméletlen. A visszaemlékező felnőtt által finoman, olykor alig átszőtt kisfiú-téblábolás rajza – hiába az idegen kultúra minden íze – mélységesen átélhető. Lapról lapra fullasztóbb légköre köréd tekeri a szükségszerű árulások ocsmány kötelét, s a gyermek-optika mázaktól mentes hitele húzza a nyakadon feszesre. Miközben ízekkel gazdagon rakott irodalmi sütemény is, olyan, mint amilyet csak egy férjéért aggódó anya süthet az utcában lakó potentátnak, mintegy a gesztussal is könyörögve. Gyönyörű mondatai vannak. S bennük lüktet a varázslatukba markolt idő – gyermek és felnőtt-idő egy korból, amit elsöpört a közelmúlt tavasza, de amely gesztusaiban nyilván nehezen múlik, vissza-visszatér a felhúzott óra ketyegésével, a felsíró csecsemővel, a szívrohamos hörgéssel – s aki átélte, az élete végéig ösztönösen ehhez viszonyít mindent. Mert nincs, ami mélyebbre vésődne a veszteségnél.

A férfiak földjén egy kisfiú téblábolt, és felnőve elmeséli, hogyan veszítette el önmagát. Azt a másik önmagát, aki nem lehetett. És jól meséli. A mesterség ihletettségével. Pár nappal azelőtt, hogy Usztáz Rasídot elvitték, egynapos kirándulásra Leptisbe utaztam vele, a diákjaival és Karimmal. Úgy éreztem, elszakad egy húr a szívemben, amikor hátranéztem az integető mamára. Papa nem volt otthon. Három mondatban az alapvető viszonyok: a borzalom, az azt megelőző idill, ami csak a borzalom tükrében lesz az; a gyermek egyetlen teljes értékű kötődése, s a hiány. A felforgatót elviszik, a szabadság vágya csak egy kirándulás a romok közé, a mama szenved kényszerházasságában. És a Papa. Aki tilos gondolatokat dédelget miközben sokat utazva az üzleteit köti; olyan helyen és időben, amikor ez nem vezet jóra; olyan könyveket rejteget, mint Demokráciát, most! – s közben csak a szabad idejében apa. A gyermek nem ítél, s az őt megörökítő felnőtt önmaga sem, csak megörökíti ezt is: a hiányt. Abból a nyárból, ami aztán ennél mérhetetlenül nagyobb hiányokkal és veszteségekkel ajándékozta.

Ismerős a világa. Még ha lényegesen puhábban is, elkentebben, koszosabban, de átéltem – láttam magam körül én is a leosztott szerepeket. Felénk is volt olyan papa, aki „szolgálati útra” ment, és ugyanúgy összetörve ért haza róla. Tudjuk milyen, ha Zengazének. Nem is vagyok megfelelő ítésze emiatt e könyvnek, elragadnak az elfogultságaim. El is gondolkodtam, mit ért belőle például a Nyugat, milyen mélységig érti ezt a könyvet, amit világpolgár írója voltaképp neki címzett, a „szabad világnak”, hogy jobban értse a „megkötözött világot”. Hogy mennyire nem vegytiszták a szerepek, az áldozaté, a reformeré, a besúgóé – tán még a hóhér szerepe se. Mit érthetett belőle, aki nem tanulta a fél szavakból értést, a mondatokat, amik maguktól simulnak az ember szájába, akkor is, ha kisfiú. Nyilván eleget – a kötet körül halmozódó díjak ezt mutatják –, de annyit nyilván nem, mint egy érettebb korú kelet-európai. Hozzá kell tennem: a magam részéről szégyellem ezt a fajta bennfentességet és szívesen mondanék le róla – én is énekeltem egykor hittel, hogy április négyről szóljon az ének… Amit ennek a könyvnek külön megköszönök: megmutatta, mindezzel hogyan nézzek szembe a rá rakódott sallangoktól mentesen.

A férfiak földjén egy kisfiú téblábol, és – akár a felnőttek – elveszik a szabályok között. Lenne még mit köszönni Hisham Matarnak. Azon túl, hogy beleláthattam egy vallásos diktatúra nyarának hétköznapjaiba, bepillanthattam egy életvitelbe, amiről alig tudunk valamit. A hírekben látható zaklatott gesztusok, a kamerába kiabált pár mondat mögött sokkal élesebben láthatom az arcokat. Valahol a ránk ömlő képek áradatában többször meg kéne állni, és kézbe venni egy ilyen könyvet. Hogy a fogalmainknak róluk valósága legyen. Hogy legalább így találkozhassunk; ahogy végül a férfiak földjén tébláboló kisfiú találkozik azzal, akivel a leginkább szeretne. Aki a számára valójában jelenti a világot. Valahol itt kezdődik az irodalom: amikor látni, átélni segíti az egyébként csak jelentősen több munkával úgy-amennyire felfedezhető világainkat. Ha a sajátunkat, ha másét. Hátha rájövünk egyszer általa: akárhány-félének gondoljuk is, valójában egyetlen világban éljük mindannyian ugyanazt az egyszeri, elmesélhetetlen életet.


Kiadó: Animus
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...