Nauszika - A szél harcosai

Mindig elcsodálkozom, mennyire másképp szövik a mesét. Egyszerre bájos, olykor akár esetlen naivitással, és az ábrázolás másik végletében brutális, naturális őszinteséggel. A mérleg serpenyőiben egészen szélsőséges, látszólag illeszthetetlen elemek teremtenek egyensúlyt – ha horrort mesélnek, legendát is mesélnek vele, az életismeret illúzióvesztett keserűjét mézes-mesei varázslat oldja fel, a bűnök nyersen elénk tárt katalógusát az ártatlanság lapozgatja a szemünk láttára. És mindezt fésületlen, európai dramaturgiák kimódolt-kicentizett hatáskeltő mechanizmusát csak mogyorónyi nyomokban tartalmazó, annál egyébként sokkal ősibb szerkezetben meséli el a mesélő: a japán múlt megőrzött formanyelve, a monogatari mintájára csapongó, pillangó röptű cselekmény tárul elénk, csupa sallang, csupa cafrang mese, ahol ejtődnek szálak, hullanak főhősök akár. Megszokhatatlan, de megszerethető ez a másféle hang – amin Mijazaki Hajao is mesél, mikor elénk tárja a Szél Völgye hercegnője: Nauszika történetét.

Sokan ezt az animét tekintik a Ghibli stúdió első filmjének, holott még a Tokuma Shoten adta ki – az 1982-ben elindított manga sikere okán kérték fel Mijazakit, mozgóképesítse a saját történetét. Máshol már írtam, hogy ez valójában mennyire nem gyakori – a műfajok atyján, Tezuka Oszamun túl nem sokan dolgozták át a másik médiumba a saját történeteik; a magányosan dolgozó mangaka és a csapatember animátor ritkán fér meg egy bőrben. Egyébként is: az animéknek szokásosan csak alig egyharmada manga-feldolgozás, és a teljes éves mangatermés töredéke rajzfilmesedik csak; a két rokon nincs olyan szoros összefüggésben, ahogyan innen, a távolból, a kiemelkedő csúcspontjaik „hegyláncából” tűnhet. Mijazaki például tévés animeepizódok rendezője volt annak idején, mikor a mangáját felkapta a siker – éppen túl az első önálló sorozatrendezésén –, így kaphatott lehetőséget a képregénye megfilmesítésére.

Igazi munkamániásnak való feladat: a manga az Animage magazinban jött ki havonta, a szokásos, huszonoldalas terjedelemben, tizenhárom év alatt a mintegy 1100 oldal – s közben a mester animévé rajzolta, a sikert kiaknázva megalapította a Ghibli stúdiót az adaptáló munkatársak (többek közt Takahata Iszao) csapatával, hogy aztán évről évre szorgalmasan gyártsák a jobbnál jobb rajzfilmeket. Miközben a manga készült, a történet bokrosodott, a karakterek mélyültek. A hosszú, tizenhárom éves alkotói folyamat meglátszik rajta – a rajzfilmben is felmérhető, bájosan optimista hozzáállás sokat keseredik a képregény végére. Intrikák és traumák szaggatta története filozofikus, meglepő (sokak által némileg elnagyolt) véget ér – nem szólnék erről többet, Varró Attila remek Mozinet-cikkét tessék megkeresni, vagy csak nézegetni a rajzolt lapokat – elég sok oldala van fenn a neten. Ezt nagyon szeretném még, ezt a mangát – akár az átoldaltükrözött hét kötetes amcsi verzióval is elégedett lennék –, szeretnék talán a legteljesebb mélységében szembesülni azzal az átgondolt, kételyeit sem szőnyeg alá söprő ökoszemlélettel, amely Mijazaki hozzáállását a korához a mai napig meghatározza.

A film a képregény első ötödének kivonatos összefoglalása – naivabb és ellentmondásosabb, mint az alapanyaga. A Hétnapos Tűz nyomorúsága után ezer évvel egy sajátos, középkorias királyságokra szétesett technikai civilizációban létezik az emberiség maradéka, a glóbuszt nagyrészt ellepő Pusztulás Tengere (az emberi létezést kizáró, mérgező ökoszisztéma) árnyékában. A Pusztulás Tengere terjeszkedik, s a maradék emberiség minden eszközt bevet e terjedés megakadályozása, a saját túlélése érdekében. Bevetné akár a föld mélyéről előkerült óriásharcost – amelynek testvérei egykor magát a Hétnapos Tüzet is okozták – a hatalmas rovarlárvák: ohmuk által uralt dzsungel ellen. Persze egy ekkora hatalmat biztosító szuperfegyver egymás ellen hangolja a királyságokat is, hiszen akinél az óriásharcos, az könnyedén „elviheti a békét” a többi királyságba – akár Nauszika hercegnő hazájába, az idilli, apró királyságba, a Szél Völgyébe is.

 

Ellentmondásos poszt-technikai civilizációk: szélmalmok hajtotta szivattyús kutak, kőerődök, mezőgazdasági kultúrák egyfelől, másfelől fejlett repülős technika, tankok és lőfegyverek. Mijazaki sok tekintetben nem ügyel úgy világa koherens egységére, ahogy más filmjeiben majd igen – és a képregény történetéből kivonatolt mese nem csak e tekintetben önkényes, vagy akár didaktikus. A képregény rajzolt árnyalatgazdagsága a film terjedelmi korlátai közt ugyanúgy tanmesésedik el, ahogyan az Akira esetében; a jól elkapott pillanatfelvételek és álomszerű visszaemlékezések gyermekdal kísérte összetett távlata tőszomszédságában szájba rágott tanulságok hangzanak el pár ecsetvonással odakent, olykor egydimenziós alakok szájából.

De ami elhangzik, az így is figyelemre méltó. A mocsár összefüggő, tudatos organizmus, a rovarok összehangoltan, csoportos tudatot feltételező szervezettséggel tevékenykednek – Nauszikával együtt értjük meg ezt, és vele együtt szeretnénk megérteni azt is, miért. A nevét a görög mitológia mélyen emberszerető phaiák királylányától, személyiségét és természetimádatát a legendák rovarbarát japán hercegnőjétől öröklő hősnő nyitott és erőszakmentes lélek – nem csoda, hogy Mijazaki az ő megértés-folyamatát követve vezeti a miénket. Egy köztes állapotba: ahol a természet a maga kvázi felébredt állapotában mégsem dönt úgy alapból és azonnal, hogy az emberiség parazita faja kihalásra való. S kizárólag azért nem, mert akad valaki, akit letapogatva egyfajta eredendő tisztaságot, erőszakmentességet, őszinte kíváncsiságot észlel – a beilleszkedés lehetőségét az uralmi pozíció, az egykori Hétnapos Tüzet előidéző eltévelyedés helyett.

 

Mert valójában itt minden hős – az antihősök is – az emberiség túléléséért harcol, s a természet meggyógyításáért; ha akár az információk szorgalmas összegyűjtésével – ahogy Yupa Mester, a vándorló harcos-bölcs teszi –, ha akár a Tűz újraélesztésével – ahogy a tolmekiai harcos-királylány, Kusana tenné –, de mindannyian fajunk megőrzésén fáradoznak. A teljhatalom és a hatalomról való lemondás is ugyanazt akarja, meg akarná menteni a jövőnek az embert. És értelemszerű: nem azok az eszközök mentenek meg, amelyek bajba sodortak, nem az az attitűd; s az orvosság ez esetben is – mint a gyógyításban oly gyakran – valójában méreg. Méreg, amelynek létezését (ha már az egyenletbe építettük) tudomásul kell venni, rovarinvázióstul, ohmustul – ha következetesen életbe kívánnám tenni e film tanulságait, soha többé nem irthatnám például a szúnyogokat (más kérdés, hogy valahol jobban is járnék: a vegyszer nem „tenyésztené ki” az egyre ellenállóbb „szuperszúnyogot”…).

Szeretem Mijazaki rajzolt figuráit, a kontraszt hősnőit, a gyengeségeikben is erős hősöket – ha jobban is szeretem őket a hétköznapiságban: Szacukit és Meit például, s (az alkotótárs alkotta) Taekót, aki egyesíti a felnőttet és gyermekit. Ha jobban is szeretem Csihirót, aki belecsöppen a mesébe, vagy Kikit, aki benne lakik – ha jobban is szeretem a hétköznapi hősöket a hercegnőknél, azért Nauszika is ott csücsül a soha értéksorrendbe nem rakható kedvenc hősök közt; állhatatossága, figyelme, empátiája nem egyszer szelídítette bennem is kétellyé a hamis bizonyosságokat. Mert ez a mester egyik legbájosabb trükkje: a válaszaira nem feltétlenül kell emlékezni, de ahogyan kérdez, arra igen, s nehezen felejted a figurákat, akik által kérdez. 

Szeretem azt az elképesztően burjánzó rajzi világot – a percekig a mérgező dzsungelben ide-oda „svenkelgető kamerát”; az elszabadult képzelet repülő szörnyeit, a vörös szemű ohmu port kavaró rohamát… a baljós nyitó képsoroktól a „természetesen tragikus” befejezést sejtető utolsó képkockáig, amely – ha jól forgatod magadban – idézőjelbe helyezheti akár az egész filmet, visszamenőleg átértelmezve azt. Mijazaki első egész estés mozija érett alkotás, egyáltalán nem az ígéret, hanem maga a beteljesítése. Egy elképesztően gazdag pálya első lépése, egy pályáé, amely ma is tart. Nézzétek és lássátok.