A tavalyi év legjobb
(olvasmány)élményei közé tartozik az a pár nap, amit Newarre-ben, a Jelkő
fogadóban tölthettem, hallgatva a rőt hajú kocsmáros, Kote meséjét Kvothéről, a
legendáról, királygyilkosról, mágusról, dalnokról. Természetes hát, hogy
visszavágytam. Igazán nem Kote hibája, hogy a második nap meséjét nem tudtam
oly nyugodtan, mindenről megfeledkezve, mesébe szédülten hallgatni, mint az
elsőét – időről időre belegyalogolt a külvilág, hol a mesét megszakító zsoldos
katonák, hol saját hétköznapi gondjaim képében. Mégis: Kote újfent elvarázsolt.
A szavaival, az énekével, az iróniájával, a csendjeivel.
A bölcs ember félelme ott folytatódik, ahol A szél neve félbemaradt: a Krónikás második napját tölti a Jelkő
fogadóban, ahol fáradhatatlanul jegyzi tovább Kvothe élettörténetét. A
kocsmáros pedig csak mesél, mesél – egyes kritikusok szerint „úgy, ahogy még
előtte senki a fantasy-irodalomban”. Nos, én ilyen kijelentésekre azért nem
vetemednék (nem is tehetném, ahhoz több fantasy-t kellett volna olvasnom…), de
tény: a mese gyönyörű, érzékletes, fordulatos, szédítő. Még akkor is, ha olykor
lassú folyásra vált, és megpihen – mert még a leglegendásabb hős életében is
kell, hogy legyen pihenő. Amikor nem hősködik, csupán éli mindennapi életét,
mint Kvothe az Egyetemen – mely egyetemi napokról annak ellenére olvasnék
szívesen még százoldalakon keresztül, hogy (látszólag) alig rejtenek eseményt.
Azt hiszem, utoljára Tolkien hobbitjai kapcsán éreztem ugyanezt: mit nekem kalandok,
tegyenek elém néhány száz oldalt Hobbitfalva mindennapjairól, és én beleveszek
– Rothfuss ugyanezzel ajándékozott meg, ami nem kis dolog.
Ám tudjuk, Kvothe hős – aki nem marad sokáig egy helyben,
s bár a kalandok bárhol megtalálják, nem átall még a keresésükre is indulni.
Némi gyerekesen (na jó, fiatalosan) komoly viszály egy acsarkodó nemesifjúval
elüldözi az Egyetemről (tegyük hozzá, ő is vastagon sáros az ügyben), ami
kapóra is jön – elindulhat a „világ végére”, azon titkok nyomába, melyekről az
Egyetemen úgysem találna semmit. Mert bármilyen kalandok leselkednek rá,
bármilyen varázslatokat tanul, bármilyen viszályokba keveredik, Kvothe továbbra
is egy célnak rendel alá mindent: hogy megtalálja szülei gyilkosát, a homályba
burkolódzó rettenetet, minek nyomát még a legtudósabb könyvekből is kitörölték,
s ha él is az emlékük, legfeljebb ostobácska gyerekmesék képében: a Chandriant.
Azért persze kutatása közben
bőséggel talál kalandokat, hisz ne feledjük: hős ő, vagy mi a csuda. Egy távoli
királyi udvarban leleplez egy gyilkossági kísérletet, összeakasztja a bajszát
egy rivális arkanistával, helyi szokásokkal ismerkedik, barátokra és
ellenségekre tesz szert, és akkora szívességet tesz az uralkodónak, amekkorát
az csak egyféleképpen hálálhat meg: hősies, ám kudarcra ítélt küldetésre küldi
hősünket. Aki hirtelen azon kapja magát, hogy egy kupac innen-onnan szalajtott
zsoldossal ered a Királyi Utat rettegésben tartó fosztogatók nyomába – mely
utazás nem csupán önismereti tréninggel ér fel, de nem várt kihívásokat is
rejteget. Mert hát zsoldosokat felhajtani egy mágusnak semmi – ám ami a
rengetegben várja őt, arra Kvothe nincs felkészülve...
Ifjú mágusunk csodákat művel,
mágiával öl, lehívja a villámot az égből – minekutána útitársai meg vannak róla
győződve, hogy maga a Nagy Taborlin szállt le közéjük, amit Kvothe nem siet
megcáfolni. Ám még az újjászületett Nagy Taborlin sem állhat ellen Felurian
vonzásának – Kvothénk elvész a rengetegben, mely elválasztja az emberek és
tündék világát. Felurian oldalán megtapasztal sok olyasmit, amit az Egyetemen
nem tanítanak (hmmm…), s amibe előtte minden férfi belehalt – ő mégis
sértetlenül távozik, tovább öregbítve hírnevét, táplálva legendáját. Hogy aztán
újabb rejtélybe vesszen bele, amikor zsoldostársát követve a távoli Adembe
utazik, hogy kitanulja a legendás zsoldosok művészetét – akik még soha nem
engedtek maguk közé idegent. Hogy Kvothéval kivételt tesznek-e? Hát persze,
hiszen ő hős, nincs, mi útját állja, ha el akarja érni a célját – s végre talán
lehetősége nyílik arra is, hogy megtudjon ezt-azt a Chandrianról. Addig azonban
sok próbát kell még kiállnia, s újra rá kell találnia a szél nevére.
Látható, hogy kalandokban ezúttal
sincs hiány – ráadásképp mindeme kalandok közepette Kvothénak arra is van
gondja, hogy táplálja saját legendáját. Rothfuss e tekintetben elbűvölő: olyan
szeretnivalóan ironizál saját hőseposzán – s a műfaj minden darabján – hogy nem
lehet nem széles vigyorral az arcunkon olvasni. Amerre jár, saját korábbi
kalandjairól szőtt történetek sokasága kíséri Kvothe útját – amiket eszében
sincs megcáfolni, vagy útját állni a szájhagyomány útján terjedő mesék
természetszerű módosulásának. Sőt! Nagyon is kapóra jön ifjonc hősünknek, hogy
híre megelőzi: lányokat szöktet lányrablóktól, százszámra öli a rablókat,
parancsol az elemeknek, ki-be jár a tündék világába. Kvothe öniróniája olyan
szeretnivaló felhanggal ajándékozza meg a regényt, amihez hasonlóval még
tényleg nem találkoztam a műfajban.
Ami nem is árt. Az egyetlen,
amiben kritika érheti Rothfusst, hogy nem mindig találja el a megfelelő hangot,
főként a Feluriannal töltött idő alatt éreztem egy kis bicsaklást a stílusban –
az elbeszélés szerint többezer éves tündék beláthatatlan mágiája kéne futkosson
a bőrünkön, ám ez az érzés elmarad. Nincs meg az a mélység, emelkedettség,
őserő, amit várnánk. Ahogy nincs meg az a zsigeri rettegés sem, amit a világ
legősibb gonosza előtt állva éreznem kéne – csak egy baljós epizód marad, ami
csupán utólag kap igazán sötét
színezetet.
Ezt az apró hiányt leszámítva A bölcs ember félelme szinte tökéletes –
s bár a könyvvel így is komoly testi sérüléseket lehet okozni bárkinek
(leginkább magunknak, ha ezt az ezer oldalas keménykötésű monstrumot táskában
hurcolásszuk magunkkal), olvastam volna még. Sajnos a harmadik (eddigi
információk szerint befejező) kötetre még várni kell, de sebaj. Biztos vagyok
benne, hogy bármennyi idő teljen is el, a Jelkő fogadóba való visszatérés nem
okoz csalódást.
Kiadó: Gabo
Fordító: Bihari György
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése