2013. augusztus 26., hétfő

I.K.3.0 - Az István, a királyról hosszan és személyesen



Az elmúlt napokban, amikor a magyar nyelvű internetes oldalakat szép lassan ellepték az István, a király Alföldi-féle változatáról írott „kritikák” és különböző diskurzusok – mely diskurzusoknak sem az iránya, sem a színvonala nem méltó a darabhoz –, sokat gondolkodtam azon, vajon írjak-e róla én is, vagy sem (ad absurdum: merjek-e írni róla, vagy sem). Miközben folyamatosan ezen járt az agyam, amióta láttam – végül úgy döntöttem, nem hagyom, hogy bármi megfosszon attól az örömtől, hogy kiírhatom a véleményem valamiről, ami nekem ennyire fontos. Mert az István, a király nekem fontos. Gyerekkorom óta rajongok érte, ovisként is ezt hallgattam, kisikolásként erre játszottam királylányost (totális szerepzavarban azt illetően, hogy Réka vagy Gizella lennék-e…). Jóval korábban rajongtam érte, mint hogy egyáltalán halvány sejtésem lehetett volna arról, mit jelentenek a szövegei és mit jelent(ett bemutatásakor) maga a darab. Nyilván apunak köszönhető az egész, aki emlékszem, fáradhatatlanul másolta nekem hanglemezről kazettára, amiket aztán szép sorban elrongyoltam csodálatosan menő NDK walkmanemen (azt a lemezt egyébként kincsként őriztem sokáig, már akkor is, amikor megvolt CD-n, és most nem találom – picit frusztrál).

Szóval az István, a király a személyes mitológiám része, és ma is éppúgy rajongok érte, mint anno, függetlenül az évtizedek során rárakódott izéktől. Ez a darab még arra is képes volt, hogy leültessen egy tévés tehetségkutató elé (ez volt a Társulat), és természetesen nem hagyott hidegen az évfordulós aktualizálás híre sem – bár azért voltak fenntartásaim. Iszonyú kíváncsi voltam rá, de sajnos nem sikerült jegyet szerezni az előadásra, így kénytelen voltam elveimet feladva lehuppanni egy kereskedelmi TV elé, és megnézni ott. Nem haltam bele, de jobb lett volna élőben – annál is inkább, mert így a véleményem egy óhatatlanul csonka verzióról szól (még a legjobb közvetítés is csonkít, ez meg ráadásul nem is volt a legjobb…). Itt jegyzem meg, hogy bár megtehetném (…), nem fogok a darab kapcsán politizálni, nem mondok ilyen jellegű véleményt, nem vonok le következtetéseket. Amit leírok, szigorúan kulturális jellegű lesz, és mivel színikritikus nem vagyok, leginkább csak egy megveszekedett rajongó élménybeszámolója az új darab kapcsán, a régi tükrében.

Ami adja magát, és nem lehet megkerülni, az az aktualizálás kérdése. Szükség van-e rá, megengedhető-e? Én azt mondom, igen. Mert nincsenek „szent” darabok. A művészet attól művészet, hogy hagyjuk a művészt, hogy úgy nyúljon az őt izgató dolgokhoz, ahogy akar – és ráhagyjuk, mit hoz ki belőle. Ráadásul az István, a király valóban egy minden időben aktuális, időtlen mondanivalójú darab (hisz eleve ennek köszönhette a bemutatókori őrületes sikerét) – az meg külön érdekes kérdés, hogy mindenki a királydombi előadáshoz képest nehezményezi az aktualizálást, amitől azért a későbbi előadások jócskán eltértek sok mindenben (joggal…). Alföldi Róbertnek egyébként nem vagyok sem rajongója, sem utálója, kevés alkotását láttam (és kevés alakítását), a tény, hogy ő rendezi az új darabot, leginkább az elmúlt időszak botrányai fényében volt érdekes számomra. Tegyük hozzá, meglepődtem azon (és respektálom), hogy a szerzők, Szörényi Levente és Bródy János hozzájárultak, hogy Alföldi újraértelmezze a művűket (olyan művészi gesztus ez, amiből sokan tanulhatnának, azok közül is, akik most ócsárolják az előadást). A színészválasztást illetően már azért többször szaladt fel a szemöldököm, főleg egy szereplőt nem tudtam hova tenni (erről később).

Voltak hát kétségeim is jócskán (főleg, mert mire a TV bemutatta, már megérkeztek az első – kivétel nélkül mocskolódó – kritikák), ám a lelkesedésem vitt előre: nos, meg kell mondjam, az első felvonás nagy részét értetlenkedve és itt-ott elborzadva néztem végig. Aztán ez árnyalódott, és a végére jóleső (ismerős) borzongás fogott el, de az egész leginkább parádés ötletek és kétségkívül nagyon érdekes és jól átgondolt újraértelmezés felemásan sikerült megvalósításaként marad meg bennem. Mondjuk ki: bazi nagy kihagyott lehetőségként.


Az aktualizálással tulajdonképpen nincs baj. Bár jó néhány momentumában erőltetett és túlzó (terrorelhárítónak kinéző hittérítők, luxusautón érkező nagyonnyugati úrilány feleség, Luciferként a szálakat mozgató főpap, sárral összekent arcú barbár magyar tömeg), simán belefér az én szabad értelmezésről szőtt elképzelésembe, a többemeletes díszlet pedig (ami ugye a végén nyeri el „igazi” értelmét) zseniális. Amivel kezdettől nem tudtam mit kezdeni, az a színészválasztás. Nem tudom, mi lehetett mögötte, de Alföldi mintha nem tudta volna eldönteni, hogy zenés darabot akar-e (újraértelmezett rockoperát) vagy színdarabot. Utóbbit tippelték legtöbben, és erre enged következtetni, hogy remek prózai színészeket válogatott kulcsszerepekre, de akkor miért egy bárminemű színészi kvalitásnak híján lévő énekest tett meg Istvánnak? Itt valahogy szétcsúszik az egész, és bárhogy igyekszem, nem tudom összerakni.

Annál is inkább, mert Feke Pál a darab középpontja, ráadásul István fejlődése (szenvedése…) itt még jobban ki van hangsúlyozva – hát, hiába. Remekül énekel (bár szerintem édeleg, ami nem illik ehhez a szerephez, ám nem változtat azon, hogy legalább a hangi adottságai megvannak), de olyan elveszetten téblábol ebben a szerepben, hogy rossz nézni – és nem, ez nem István elveszettsége, ez a színészé (neki sokkal jobban állt a „klasszikus” István). Ráadásul remek színészek veszik körül, ami kiemeli a hiányosságait – más kérdés, hogy ők sincsenek a helyükön. Udvaros Dorottya Saroltja méltóságteljes és erős kéne legyen, de nekem kettő momentumot leszámítva az járt a fejemben: töröljük már le az arcáról ezt a fennhéjázó gőgöt – és bár neki vannak a legerőteljesebb dalai a női szereplők közül, teljesen jellegtelenül énekelt (pedig ő tud). Ha már nők: Gizella szerepének néminemű kibővítése és árnyalása például az előadás pozitívumai közé tartozik, és Radnay Csilla remek választás volt a szerepre – az első perctől iszonyú antipatikus idegen libaként tekintettem erre a nőre, ami végül is helyénvaló, hogy aztán fokozatosan „illeszkedjen be” a darabba (is).

Ami az elején rendkívül idegesítő volt, az László Zsolt szerepeltetése Asztrikként – ő napjaink egyik legjobb magyar színésze, és fájóan kihasználatlannak éreztem, lévén hogy énekelni aztán nem tud, Asztriknak meg nincs nagyon más szerepe a darabban. Hah! Nincs egy fenét. A végére László Zsolt igazi háttérből irányító szenvtelenül számító hódító-diktátor szerepbe kerül (pusztán azzal, ahogy ott áll a felső szinten, és szobormerev arccal nézi az események alakulását) – az egyik legjobb átértelmezés az ő szerepéhez kötődik (és ezzel együtt nyilván a hódító kereszténységhez, de ebbe nem megyek bele, mert hitbeli dolgokról éppúgy nem szeretnék írni, mint politikáról). Nagyjából hasonló érzéseim voltak Blaskó Péterrel kapcsolatban is – aki egyszerűen pazarlásnak tűnik Géza szerepére (hisz ez a szerep kimerül abban, hogy Géza kétszer átvonul a színpadon, majd meghal, még csak meg sem szólal), ám Krónikásként visszatérve izgalmas és megható réteget ad a darabhoz: mintha a néhai fejdelem nézné végig a partvonalról, mit művelnek a birodalmával.

Elérkeztünk a legvitatottabb szerephez. A szívem mélyén én azok közé tartozom, akik úgy gondolják, egy Koppány van, és ezt a szerepet nagyjából senkinek nem lenne szabad elénekelni Vikidál Gyula után (tisztában vagyok vele, hogy ellentmondásba keveredtem a szabad átértelmezésről írtakkal, nézzétek el nekem – az egyik az ész, a másik a rajongói szív szava). Stohl András szerepeltetése azért nálam is kivágta a biztosítékot, nem az „előélete” miatt (azt hagyjuk meg a bulvársajtónak), hanem mert eddig nem győzött meg a színészi képességeiről (nem láttam tőle kiemelkedő alakítást, a VV vezetését meg hadd ne tekintsem művészi teljesítménynek). Ehhez képest meglepő volt, hogy ebben az értelmezésben még leginkább ő volt a helyén (ami nem jelenti, hogy jó volt, de a helyén volt). Ám sajnos hangja nincs, és mit tagadjam, én Koppánytól azért azt várom, hogy kiszakadjanak a hangfalak… Viszont újrahallgatva az eredetit ötlött eszembe, hogy valószínűleg ez volt a legtudatosabb rendezői döntés: egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs olyan énekes-színész, aki el tudta volna énekelni ezt a szerepet (vagy Tordát, ha már itt tartunk), de a rendező direkt el akarta kerülni a hasonlítgatást, épp ezért vitte el teljesen más irányba a dolgot. S ha már szóba került, Novák Péter Tordája, mint piros szőrmébe burkolt, színpadon füvező, a közönséget hergelő rocksztár félelmetesen jól el lett találva. És a nép, az istenadta nép… Itt előtérbe kerül az, ami az István, a király előadásokon általában nincs hangsúlyozva, hogy ugyanaz a nép állt Koppány mellé, és támadt kapával-kaszával a hódítókra, amelyik aztán behódol Istvánnak. Jó okkal mismásolják el ezt legtöbbször, hisz felveti a kérdést: ha legyőzik az urunkat (az ügyünket), vígan hajtjuk a győztes igájába fejünket? Bátor és következetes rendezői döntés kihangsúlyozni, hogy nem. Nem vígan, hanem kényszerből – a túlélésünk érdekében, de nem hittel. Ezt nagyon jól jelenítik meg a táncosok, és nagyon jól szolgálja a koreográfia, a kosztümök, a sárral-vérrel borított, elkeseredett arcok.

A végére hagytam a csodás Tompos Kátyát, aki tán az egyetlen szereplő, aki színészileg és énekhangját tekintve is maradéktalanul teljesít Réka szerepében. Ő az ellenpont – itt valahogy mindennek az ellenpontja. Tiszta, éteri, visszafogott, egy angyal a pogány oldal avantgárd, véres-mocskos, beszívott kavalkádjában, de ugyanígy ellenpontja a kosztümjeit váltogató, nőcisre hangolt Gizellának és a palota puccának is. És egyben az egyetlen, aki nem hagyja magát megvezetni, hanem önállóan gondolkodik – ellenpont hát a parancsszóra lelkesedő néppel szemben is.

Bár szívesen mondanám rá, hogy hatásvadász, nem tudom nem szeretni a lepukkant Trabival (rendszám: IK1983) a színpadra érkező két regőst, Varga Miklóst és Nagy Ferót. Nem szeretem az ilyen erőltetetten humoros jeleneteket, de olyan elveszetten és értetlenül téblábolnak a színpadon nyolcvanas évekbeli ruháikban, kis magyar zászlójukkal, hogy az valami fenomenális. És mit tagadjam, remek fricska – én is valahogy így éreztem magam többször az előadás során: hova kerültem, hogy kerültem ide, mit csináltak az én István, a királyommal? Ráadásul Sarolt nagyjából egyetlen életteli megnyilvánulása, amikor automatikusan elkezdi énekelni a regősök dalát, aztán észbe kap, hogy ez milyen gáz, és kidobatja őket. Tükör ez, nekünk (is)…

Zavarban vagyok – nagyon sok kritikám van, sok momentumát utálom ennek az előadásnak, sokról meg azt gondolom, teljesen elhibázott, de vannak nagyon jól eltalált részei és a koncepció egésze inkább tetszik, mint nem. A vége pedig sok mindent felülír (bennem is): a szereplőkre záródó korona félelmetesen erős szimbólum – és nem csak történelmi és politikai, hanem művészi szempontból is. Mert ez a darab pont így záródott be a saját „koronájába” – ráhúztak egy értelmezést, egy mítoszt, ami tán sosem volt sajátja, és megközelíthetetlenné, megváltoztathatatlanná tették. Alföldi Róbert megmutatta, hogy egy ilyen szent ereklyéhez is hozzá lehet nyúlni – ha vitatható is a mód, ahogy csinálta, számomra önmagában az a fontos, hogy tán lehull a megközelíthetetlenség leple róla.

Zárszóként: amikor két nappal a közvetítés után betettem a CD-lejátszóba az eredetit, ugyanazzal a rajongással hallgattam végig, mint az elmúlt huszonegynéhány év alatt bármikor. És megvolt a végén a katarzis – ami azért hiányzott az új változatból.

4 megjegyzés :

onsai írta...

Ez nagyon jó bejegyzés volt, örülök, hogy ilyet is láttam a sok asztalcsapkodó vélemény mellett.
Szerintem is bátor dolog újraértelmezni valamit.

szeee írta...

Jó poszt, nagyrészt egyetértek a gondolataiddal, nagyon hasonlókat gondoltam én is. Bár én a felénél abbahagytam, mert eléggé csalódott voltam.
Úgyhogy a végét nem láttam, csak most olvasom, hogy rájuk borult a korona. Na, azt megnéztem volna, tetszik nagyon az ötlet.

Varga Miklósékról nekem nem a fricska jutott eszembe, de most, hogy mondod...
Ettől függetlenül én nem vállaltam volna el V. Miklós helyében, de ő tudja, úgy látszik jobb fej, mint én :D

Nani írta...

Timi, első rangú a kritika, végre valaki értelmesen, összeszedetten írt a darabról!
Mi tegnap láttuk a családdal, és mondjuk engem élőben egy kicsit jobban magával ragadott, mint - ezek szerint - Téged, de én elfogult Alföldi párti vagyok, szóval lehet, hogy csak ezért :)
Pro vagy kontra, minden esetre szerintem ez a rendezés is mérföldkő (lesz) az István, a király életében.

Nani

Ilweran írta...

Köszönöm mindenkinek, tényleg sokat gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e, jó olvasni, hogy értő fülekre talált :)

Nani, kicsit irigyellek, élőben azért egészen más lehetett... A TV ugye óhatatlanul egyfajta "szerkesztett" közvetítés, meg aztán a k*cs*g retekklub reklámokkal adta, úgy meg nehéz belehelyezkedni a darabba, hogy random arcodba tolnak egy mosóporhirdetést :( :( :(

Viszont azóta is motoszkál bennem, gondolatébresztő értelmezés, az biztos :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...