Szögezzük le az elején: ha én választok, soha eszembe sem
jutott volna megnézni ezt a filmet. Viszont egy kedves barátom addig nyaggatott
(péntek este, fárasztó munkahét után, mindketten kissé agyhalott állapotban),
hogy nézzük meg ezt, hogy beadtam a derekam. Igazából alkut kötöttünk. Én
megnézem vele ezt, ha ő megnézi velem a Django-t. Végül is, járhattam volna
rosszabbul is. Mert vagy tényleg nagyon fáradt voltam, vagy nagyon
prekonceptív, de ez meglepően fogyaszthatónak bizonyult…
Legalábbis sokkal fogyaszthatóbbnak, mint akármelyik Alkonyat-film, és innentől kezdve már
félig nyert ügye van. Mert hát lássuk be, a könyv sem más, mint Alkonyat-klón (nem
olvastam – mire megjelent, már régen túljutottam ezen a korszakon), és a film
sem lép túl a „nagytestvér” által kitaposott ösvényen. Viszont amit csinál, azt
legalább élvezhetően csinálja, és ellentétben a csillogó szemű vámpírokkal,
legalább pár karaktert felvonultat. És még viccesebb is.
A „kötelező” elemek persze itt is megvannak: a világ
legunalmasabb amerikai kisvárosa, ahonnan vagy elmész, vagy meghalsz az
unalomtól, átlagosan dilis tinik, mérsékelten különc főszereplő, és egy
titokzatos új lány, aki felforgatja a suli életét. Lena Duchannes a várost
alapító család sarja, senki nem tudja, hol élt eddig, és miért költözött
hirtelen rejtőzködő nagybátyjához. A családról évszázadok óta pletykák
terjengenek, a városka istenfélő hölgyei csupán rózsafüzért morzsolva merik
kiejteni Macon Ravenwood (a titokzatos nagybácsi) nevét, és lányaikat is
gondosan beoltják a Lenával szembeni előítéletekkel. Amikre a lány nem nagyon
tud rácáfolni – hisz ha felidegesítik, nemes egyszerűséggel berobbantja az
iskola összes ablakát.
Ám, ahogy mondani szokás, még a legfurcsább lány is lehet
valakinek a szíve csücske – az unalomba épp belehalni készülő, titokzatos álmok
gyötörte Ethan Wate, aki szabadidejében „tiltott” könyveket olvas
retrószemüvegében, és épp hogy el nem csöppen Bukowskitól (bocs…) az első
perctől rajongva csüng a lányon. Pláne, amikor rájön, ő az a rejtélyes idegen,
akiről hónapok óta álmodik. Némi kamaszos idétlenkedés és jóval több eléjük
gördített mágikus akadály után Lena és Ethan végre egymáséi lehetnek, és
jöhetne a boldog vég – ha nem lenne a lány családján ülő átok. Lena ugyanis
valóban boszorkány, bár ők jobb szeretik, ha igézőnek hívják őket, és mint
minden igézőnek, tizenhat éves korában választania kell a sötét és a fény
között – vagyis hogy jó boszi vagy rossz boszi lesz-e. Ez még nem is lenne baj,
ha nem lenne az átok, ami Lenát a sötét oldal felé lökdösi – aminek egyenes
következménye, hogy szegény Ethan-re rossz vég vár. Hacsak nem találják meg a módját
az átok megtörésének.
Túl nagy illúzióink ne legyenek – megtalálják, ha nem is
úgy, ahogy elsőre várnánk. A történet nem rejteget meglepetéseket, eredetiséget
meg aztán pláne nem, bőséggel akadnak logikai bukfencek – lévén a könyvsorozat
négy részes, gyanítom, a vázlatosan elénk tárt igéző-világ a folytatásokban
bomlik ki igazán. Itt épp csak ízelítőt kapunk a boszorkányságból, azt meg,
hogy mivégre van ez az egész, még csak nem is kapirgálja a film. Ami mindezen
hibák ellenére meglepően szórakoztató…
Főleg azért, mert humoros, és ez a humor többnyire helyén is
van. A tinik végre viszonylag normális (átlagosan lökött) tinik, nem csillogó
szemű félistenek, vagy betegesen béna kívülállók, vagy kigyúrt izomagyak – csak
annyira furcsák, mint a legtöbb tizenéves. A köztük lévő dinamika is helyén van
(már a műfaji keretek közt…) – nincs első látásra szerelem, majd Rómeó és Júlia idézgetés a virágos réten,
van helyette kölcsönös szívatás és szócsaták, meg kamaszos idétlenkedés. Ami,
valljuk be, sokkal hihetőbb, mint a könnybe lábadt szemű vágyakozás és a
hosszan kitartott szenvedés – arról nem is beszélve, hogy nem olyan unalmas.
A humor mellett a film másik pozitívuma a mellékszerepekben
feltűnő színészek sora – a főszereplő ismeretlen párocskának ezúttal Emma
Thompson és Jeremy Irons végszavaz. Élvezet nézni, hogyan lubickolnak a két
leghatalmasabb igéző szerepében. Ráadásul Emma Thompson kettős szerepben
látható – ahogy a bigottan vallásos háziasszony bőréből egyszer csak előtűnik a
velejéig romlott sötét igéző Sarafine, azt tanítani kéne…
Tucatnyi hibája van a filmnek, ennek ellenére kellemes
meglepetés volt, jól szórakoztam, és van, hogy ez a legtöbb, amit elvárhatunk –
ráadásul van olyan (igen, agyhalott) állapot, amikor ez a legjobb, amit
kaphatunk. Nemrég beszélgettünk arról barátokkal, hogy én alapból mindenhez
kritikusan állok, és azt várom, hogy az alkotás győzzön meg arról, hogy nem
velejéig szar – ez most az az eset, amikor egy egyébként teljesen gagyi film jobbnak
bizonyult, mint amit vártam, és ez már félig-meddig pozitívba billenti a
mérleget. Néha jólesik az ilyesmi is – péntek estékre kifejezetten ajánlom. De
ha gondolkodni akarsz, ne ezt nézd meg...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése