2013. június 24., hétfő

Mark Knopfler - 2013. június 22, Budapest Aréna



Mark Knopfler szépen öregszik, és ezt most dicséretként tessék érteni. Nagyra becsülöm ezt – ahogy valaki beleér a saját korába; a játékával, a hozzáállásával, a gesztusaival úgy, hogy nem ágyaz a nosztalgiának, sem a divatnak, nem azokból él. Valahol hallottam (öreg zenésztől – talán B. B. King…), hogy nem kell minden hangot lejátszani, csak a megfelelő hangokat. Knopfler ezt mindig is tudta és még mindig tudja – ha lassul a ritmus, akkor is, ha nem pattannak be úgy a tizenhatodok, mint egykor, akkor is. Még mindig a világ egyik legjobb gitárosa állt testközelben a színpadon, és olyan egyszerűen játszott jót velem, velünk, a közönséggel – ahogy csak a legnagyobbak tudnak.

Mert ha zene van, akkor tényleg nem kell a látvány. Elég, ha ráfókuszál egy-egy reflektor a szólózó hangszeresre, ha hangulatot fest a füst és a fények játéka, mégpedig egy nagyobbra nyitott klub hangulatát – ahol senki nem vár nagy ugrálást a színpadon, hanem a zenét várja, vagy talán még inkább: az érzést. Én úgy mentem el erre az estére, hogy egy fia számot nem hallottam még a Privateering albumról, egyszerűen bíztam benne, hogy jó lesz, ahogy az eddigiek, a Golden Heart, a Shangri la, vagy a legutóbbi Get lucky. Tudtam, hogy megszólal majd néhány Dire Straits örökzöld, anélkül nincs koncert – és reméltem, hogy előkerül egy-két Notting Hillbillies nóta is. De nem bántam, ha újakat hallok. Ahogy Knopfler nyilatkozta: ahogy öregszik, egyre többet ír, bokáig járnak az új dalokban, van miből válogatni – és nem bántam, hogy ezekből mutat többet, mert valahol az érzést most is úgy kapja el az öreg, mint legendás ifjúkorában. És aki még mindig az ujjal kipengetett folkhegedű-bendzsó inspirálta, rockba-bluesba-hillbilly countryba forgatott virga szólókat várná el tőle, az nem tudja, milyen szépen öregedni…

Több ballada szólt hát, kevesebb rock and roll, Mark Knopfler tovább búvárolja a skót (vagy inkább ír) zenei hagyományt, de közben hagyja inspirálódni magát, hiszen van füle és hall vele – úgyhogy akadt dal, amelyhez például Seattle és a grunge adta a ritmikai alapot. Egy ifjú emberke kifelé pont e dalról esküdözött, hogy Nirvana-feldolgozást hallott, az anyja kapásból kiröhögte: Machete nem ír sms-t, Knopfler nem dolgoz fel. Nem a divat formálja a dalokat, hanem a megírásukhoz szükséges nyitottság. Knopfler nem dolgoz fel, legfeljebb saját magát – olykor igen merészen pakolva át az egykori pergő ritmikát teljesen másba, hogy az új felállással, a bőgővel, akusztikus gitárral, harmonikával, skót dudával is előadható legyen a régi, a Romeo and Juliet, vagy a So far Away (jelzem, szám közben is lazán cserélgették a zenészek a hangszereik). Nesze neked, nosztalgia: „az úgy volt” helyett a „most ilyennek látom” hangzott fel – s a közönség jó néven vette, holott igen sok őszbe fordult ősrajongót láthattam a küzdőtéren is (igen szolidan, főleg a könnyeivel) „küzdeni”.

Az valami elementáris volt, amikor Knopfler, a bőgős Glenn Worf és John McCusker hegedűvel a kezében egy szám kellős közepén „órát adtak” a népnek kelta népzenéből – hol lassulva, hol gyorsulva játszották el hármasban, hogyan vált mindez rockká, hogyan találkozott a bluessal, hogyan merítkezik belőle mindmáig a pop. Knopfler remekül érzékelteti, miért erre indult tovább – miért a gyökereket kutatja az új dalokban. S nem ártott az élménynek, hogy amióta öregszik a „kapitány”, nagyobb teret ad a „legénységnek” – a többi hangszeres remekül pattogtatta a neki passzolt zenei labdát. Persze azért akkor markolt a legnagyobbat az én szívemen is az este, amikor a rezonátorgitár bádoghangján, vagy a Les Paul zengésében végre elszaladt az öreg keze. Ha megfontoltabban is, ha szűkebbre húzva is, de még mindig eljátszódtak a szívemnek kedves riffek…

Vártam volna még egy ráadást – nem konkrét dalt, csak hogy ne érjen még véget. Szerintem nemcsak én. Kifelé menet egy kopaszodó, szemüveges figura mondta a fülem hallatára a sokkal fiatalabb partnerének: „én most nem tudok értékelni b­*zmeg, én most meg vagyok illetődve b*zmeg”. Egyetlen szó elvétele nélkül egyet értettem vele. Rajongó vagyok. Ne higgyetek nekem. Higgyetek a fületeknek.


3 megjegyzés :

Irén Rajkay írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Irén Rajkay írta...

NEM TUDOM, HOGY KI ÍRTA A FENTI SOROKAT, DE NAGYON JÓL FOGALMAZOTT A KONCERTRŐL, ÉS MARK KNOPFLERRÓL.

shizoo írta...

Köszi :) csak egy rajongó...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...