Mark Knopfler szépen öregszik, és ezt most dicséretként
tessék érteni. Nagyra becsülöm ezt – ahogy valaki beleér a saját korába; a
játékával, a hozzáállásával, a gesztusaival úgy, hogy nem ágyaz a
nosztalgiának, sem a divatnak, nem azokból él. Valahol hallottam (öreg
zenésztől – talán B. B. King…), hogy nem kell minden hangot lejátszani, csak a
megfelelő hangokat. Knopfler ezt mindig is tudta és még mindig tudja – ha
lassul a ritmus, akkor is, ha nem pattannak be úgy a tizenhatodok, mint egykor,
akkor is. Még mindig a világ egyik legjobb gitárosa állt testközelben a
színpadon, és olyan egyszerűen játszott jót velem, velünk, a közönséggel –
ahogy csak a legnagyobbak tudnak.
Mert ha zene van, akkor tényleg nem kell a látvány. Elég, ha
ráfókuszál egy-egy reflektor a szólózó hangszeresre, ha hangulatot fest a füst
és a fények játéka, mégpedig egy nagyobbra nyitott klub hangulatát – ahol senki
nem vár nagy ugrálást a színpadon, hanem a zenét várja, vagy talán még inkább:
az érzést. Én úgy mentem el erre az estére, hogy egy fia számot nem hallottam
még a Privateering albumról,
egyszerűen bíztam benne, hogy jó lesz, ahogy az eddigiek, a Golden Heart, a Shangri la, vagy a legutóbbi Get
lucky. Tudtam, hogy megszólal majd néhány Dire Straits örökzöld, anélkül
nincs koncert – és reméltem, hogy előkerül egy-két Notting Hillbillies nóta is.
De nem bántam, ha újakat hallok. Ahogy Knopfler nyilatkozta: ahogy öregszik,
egyre többet ír, bokáig járnak az új dalokban, van miből válogatni – és nem
bántam, hogy ezekből mutat többet, mert valahol az érzést most is úgy kapja el
az öreg, mint legendás ifjúkorában. És aki még mindig az ujjal kipengetett
folkhegedű-bendzsó inspirálta, rockba-bluesba-hillbilly countryba forgatott
virga szólókat várná el tőle, az nem tudja, milyen szépen öregedni…
Több ballada szólt hát, kevesebb rock and roll, Mark
Knopfler tovább búvárolja a skót (vagy inkább ír) zenei hagyományt, de közben
hagyja inspirálódni magát, hiszen van füle és hall vele – úgyhogy akadt dal,
amelyhez például Seattle és a grunge adta a ritmikai alapot. Egy ifjú emberke
kifelé pont e dalról esküdözött, hogy Nirvana-feldolgozást hallott, az anyja
kapásból kiröhögte: Machete nem ír sms-t, Knopfler nem dolgoz fel. Nem a divat
formálja a dalokat, hanem a megírásukhoz szükséges nyitottság. Knopfler nem
dolgoz fel, legfeljebb saját magát – olykor igen merészen pakolva át az egykori
pergő ritmikát teljesen másba, hogy az új felállással, a bőgővel, akusztikus
gitárral, harmonikával, skót dudával is előadható legyen a régi, a Romeo and Juliet, vagy a So far Away (jelzem, szám közben is
lazán cserélgették a zenészek a hangszereik). Nesze neked, nosztalgia: „az úgy
volt” helyett a „most ilyennek látom” hangzott fel – s a közönség jó néven
vette, holott igen sok őszbe fordult ősrajongót láthattam a küzdőtéren is (igen
szolidan, főleg a könnyeivel) „küzdeni”.
Az valami elementáris volt, amikor Knopfler, a bőgős Glenn
Worf és John McCusker hegedűvel a kezében egy szám kellős közepén „órát adtak”
a népnek kelta népzenéből – hol lassulva, hol gyorsulva játszották el
hármasban, hogyan vált mindez rockká, hogyan találkozott a bluessal, hogyan merítkezik
belőle mindmáig a pop. Knopfler remekül érzékelteti, miért erre indult tovább –
miért a gyökereket kutatja az új dalokban. S nem ártott az élménynek, hogy
amióta öregszik a „kapitány”, nagyobb teret ad a „legénységnek” – a többi
hangszeres remekül pattogtatta a neki passzolt zenei labdát. Persze azért akkor
markolt a legnagyobbat az én szívemen is az este, amikor a rezonátorgitár
bádoghangján, vagy a Les Paul zengésében végre elszaladt az öreg keze. Ha megfontoltabban
is, ha szűkebbre húzva is, de még mindig eljátszódtak a szívemnek kedves
riffek…
Vártam volna még egy ráadást – nem konkrét dalt, csak hogy
ne érjen még véget. Szerintem nemcsak én. Kifelé menet egy kopaszodó,
szemüveges figura mondta a fülem hallatára a sokkal fiatalabb partnerének: „én
most nem tudok értékelni b*zmeg, én most meg vagyok illetődve b*zmeg”. Egyetlen
szó elvétele nélkül egyet értettem vele. Rajongó vagyok. Ne higgyetek nekem.
Higgyetek a fületeknek.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésNEM TUDOM, HOGY KI ÍRTA A FENTI SOROKAT, DE NAGYON JÓL FOGALMAZOTT A KONCERTRŐL, ÉS MARK KNOPFLERRÓL.
VálaszTörlésKöszi :) csak egy rajongó...
VálaszTörlés