2013. február 22., péntek

Lauren Beukes: Zoo City



Sokat gondolkodtam azon, olvastam-e bármit, amihez hasonlítani tudnám a Zoo City-t, de azt hiszem, nem. Ez az urban fantasy-be oltott noir krimi a maga kicsit mágikus realista, jócskán társadalomkritikus és nagyon egzotikus hangvételével igazi újdonság volt. Az a fajta, amit a magamfajta könyvrajongó minden újabb regénytől vár, de az évek előrehaladtával egyre kevesebbtől kapja meg – hát most sikerült, és meg kell mondjam, nagyon elégedett vagyok magammal, amiért rátaláltam, és hajlandó voltam kitekinteni a megszokott műfaji kereteimen túlra. És szívesen olvasnék még ilyesmit, úgyhogy jöhetnek az ötletek…

A címbeli Zoo City Johannesburg hajdan divatos negyedének, Hillbrow-nak az új elnevezése – az egykoron menő városrész immáron az elállatosodott bűnözők gettója. A kilencvenes években ugyanis egy addig nem ismert, világméretű „járvány” söpört végig a lakosságon, amit azóta sem sikerült sem megfékezni, sem kiismerni. A változás óta azok, akik gyilkosságot követtek el, vagy bármi módon felelőssé tehetőek valaki más haláláért, bűnük egyfajta természetfeletti manifesztációjaként egy állatot kapnak társul – ki egy lajhárt, ki egy madarat, ki egy pillangót, ki egy óriás krokodilt. Hogy melyik bűnös mellé milyen állat szegődik – senki sem tudja. Ahogy azt sem, honnan jönnek, és mi módon jelennek meg a semmiből jövendő társuk mellett. Egyszer csak ott vannak, és a bűnös sosem szabadulhat tőlük. Ha az állatot elszakítják embertársától, pokoli fájdalommal jár mindkettőjük számára. Ha az állat meghal, az embert elnyeli a rettegett örvény. Ha az ember hal meg, és az állat magára marad – jobb nem elképzelni, micsoda sötét mágiának ad terepet.

Mert az elállatosodással együtt jár valamiféle mágia. Aki állatot kap maga mellé, kap vele egy mágikus képességet is – van, aki gondolatolvasó, van, aki láthatatlanná tud válni, és van, aki elveszett tárgyakat talál meg. Ám a mágia nem csupán az állatok és társaik között létezik, körülveszi őket, fellegekben járkál felettük, különböző erők játékává válik, és olyan mélységei is vannak, amiket jobb nem bolygatni. Persze egy urban fantasy-be oltott noir krimiben mindig akad valaki, aki megbolygatja azt, amit jobb lenne békén hagyni.

Főhősünk, Zinzi December pedig az a tipikus hős, aki mindig olyasmibe nyúl, amibe nem kéne. Zinzi valaha sikeres újságíró volt, középosztálybeli családdal, menő pasival, pénzzel és drogokkal – amíg odáig nem jutott, hogy testvére holtteste mellett találta magát Lajhárral az ölében. Hogy mi történt, arra csak homályos utalások vannak – Zinzi nem köti az orrunkra, mit tett vagy mit nem tett, amit elárul, így is épp elég: drogfüggés, horribilis tartozások, illegális munkák, és egy halott testvér. A börtön után Zinzi Állatvárosban találja magát, egy lepukkant toronyház nyomorúságos kis szobájában, kurvák, drogosok, piti bűnözők között, és esélye sincs, hogy ismét normális életet éljen. Állatvárosból ugyanis nincs visszaút. A rehabilitáció és társadalomba való visszailleszkedés itt értelmüket vesztett fogalmak – ha egyszer bűnös vagy, örökre az maradsz. Ha egy gyufás skatulyában elférő állatod van, tán szerencséd lesz, és el tudod titkolni. Ha nem, cseszheted…

Lajhárt azért annyira nem könnyű elrejteni, Zinzi így megpróbál úgy boldogulni, ahogy tud. Mágikus képessége segítségével elveszett tárgyakat kutat fel, előző életéből maradt drogtartozását pedig „nigériai levelek” írásával próbálja törleszteni. Nem egy széplelkű, makulátlan főhős ő, mocskos csalásokban vesz részt, ha kell, leszáll a csatornába, ha kell, lop, csal, hazudik – sok vesztenivalója már nincs. Amikor aztán elvállalja egy híres tinipop-duó egyik tagjának felkutatását, olyan aljas, sötét, még a Zoo City-i képzeletet is felülmúlóan ocsmány ügybe keveredik, amiből nem nagyon van kiút.

A tinisztár felkutatása és a rejtélyek kibogozása – ami ugye a regény fő szálát alkotná – hangyányit eltörpült a sajátos fantasztikum és a társadalomrajz mellett, ami igazából nem baj. Mert, hogy őszinte legyek, sokkal jobban érdekelt az elállatosodás miértje, mikéntje, és az azzal való együttélés, mint egy elkényeztetett kis poplibuska megtalálása. Az jobban zavart, hogy a vége – nagy leleplezéssel, leszámolással, giga-végkifejlettel együtt – kissé összecsapott volt. De ez legyen a legnagyobb bajom.

Mert amit odáig kaptam, az elképesztő volt! Csak ismételni tudom önmagam: hasonlót sem olvastam eddig. Persze adja magát a párhuzam Philipp Pullman Az Úr sötét anyagai-trilógiájával, ahol valami hasonló kapcsolat volt ember és állat (daimón) között, de ez esetben csak az alap hasonló – Pullmannál teljesen más a világ, és más irányba fejlődnek a dolgok, mint itt. Ezzel együtt jár egy virtuális pacsi Beukes-nak, amiért említi a regényben Pullmant, mintegy elejét véve a plágiumot kiáltó rajongók kődobálásának. És nem csak ezért – urban fantasy-hez képest szokatlanul összetett, már-már posztmodernbe hajló regényszövetet rakott össze, melyben Zinzi December elbeszélését tanulmányrészletek, újságcikkek, dokumentumregény-részletek tarkítják. Ezekből a közbeékelt részekből tudunk meg egyet-mást az elállatosodás természetéről – nyilvánvalóan mélyebb, és ha lehet ilyet mondani, hitelesebb képet kapva, mint ha a főhős „mesélné el”, hogy is változott meg a világ.

Mert hogy megváltozott, az biztos – ám van, ami nem is annyira... A stigmatizáció előtérbe helyezésével Beukes egy borzasztó alternatívát rajzol fel, azonban nem kell túlságosan elszállt fantázia ahhoz, hogy lehetséges jövőként olvassuk. A társadalmi dinamika nem is különbözik annyira a miénktől – a stigmatizáltak visszafordíthatatlan kiközösítése, a gettóba zárás és a bűnözői létformák kialakulásának össztársadalmi gerjesztése éppúgy megjelenik, mint az alternatív szubkultúrák rajongása minden iránt, ami kicsit is „deviáns” – az elállatosodottakat menőnek tartó gót tinik olvastán a gyomrunk kifordul, de most komolyan, nem ugyanilyen társadalomban élünk?

Az egzotikus környezet, az afrikai mindennapok, a polgárháborúk sújtotta országokból érkező menekültek groteszk módon színesítik a regényt – nagyra nyitva a Beukes által felvázolt társadalomrajzot. Innen, Európa közepéből nagyon idegen, épp ezért nagyon különleges és a távolság adta biztonságnak köszönhetően csupán egészséges borzongással olvasható Afrika-képet kapunk – ami, ha lehántjuk a mágikus realizmusba hajló részeket, gyanítom, nincs is annyira messze a valóságtól. Érdekes, izgalmas, minden szempontból különleges fantasy a Zoo City – ami úgy szórakoztat, hogy közben továbbgondolásra késztet. Soha rosszabbat!


Kiadó: Ad Astra
Fordító: Körmendi Ágnes

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...