2013. február 26., kedd

Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben



A Tűz lobban a mélyben 1993-ban elnyerte a legjobb sci-fi regénynek járó Hugo-díjat. Nem mondhatnám, hogy ismerem az aktuális év mezőnyét, azt nem szeretném mondani, hogy gyenge lehetett, így a tények ismerete nélkül – és nem is lennék igazságos ezzel a könyvvel: mert érdemes munka, sokrétű, összetett, kellően árnyalt-végiggondolt ötletek parádéja. De nincs egyensúlyban, és bosszantóan amatőr módon megírt részletek váltakoznak benne fél mondatokkal jól elkapott pillanatokkal. Olyan egyenetlen, mint hőseinek útja, le a mélybe. Nehéz lenne elmesélni bizonyos fordulatai feltárása nélkül, mi is volt vele a bajom, úgyhogy aki még nem olvasta – és szeretné –, az a dőlt betűs részeknél ugorjon.

Maga a keret, a történetváz űroperai leckefelmondás, mégpedig szinte tankönyvi értelemben hiánytalan. Egyfelől párhuzamos történetszálak két egymásba fonódó szintje mentén van meg a tág világot leképező kamarajelleg, a helyzet kulcsát birtokló (kulcs)figurák összeálló, belső feszültséggel terhes, érdekek és árulások mentén zilálódó kicsiny csapata mindkét szinten, s a meghozott áldozatok a csapatokból. Másfelől megvan a gigantikus léptékű fenyegetés, a Métely: a „mindennek vége” állapotának ígérete; csak ezúttal többszörösére nyitva, mint a szokásos, globális esetekben. Nagyobb léptékek, milliárdokkal több – a felfoghatatlant súroló számú – áldozat lehetősége. Megvan a regényben az üldözéssel súlyosbított utazás, az „oda kell érni” kegyetlen kényszere, ráadásul az „oda” maga is izgalmak és játszmák színtere, s a végsőkig bizonytalan, a megmentő menekülésnek van-e értelme egyáltalán. A műfaj jellemző fékei és utolsó pillanatban történő megmenekülései ugyanúgy jelen vannak itt, mint a sorsdöntő (lakott rendszerek millióinak sorsát eldöntő) véletlenek. Mondom, a legtisztább űroperai leckefelmondás – a szokásos játszmákkal: a kiválasztottság itt is „mindent eldöntő” helyzetbe emel, s az „istenfia” itt is áldozat a végén.

Formáját és cselekményvezetését tekintve tehát meglehetősen meglepetés-mentes e könyv, annál gazdagabb az ötletállomány, az ismert műfaji kereteket belakó töltelék. Ha bentről jövök kifelé: a straumli gyerekhősök nemcsak szerethető sztereotípiák, hanem személyek, nem csodálnám, ha élő modellek után formálta volna őket az író, minden megszólalásuk annyira valódi. S maradva a mondásnál: „a siker garantált, ha a történetben gyerek szerepel és kutya”, a csoport-tudatos, kutyaalkatú tüskés faj konkrétan zseniális! A személyiségek és társadalmaik, tehát a csoportokon belüli, és a csoportok közti dinamikák rajza elementáris, maradéktalanul odatett – szinte követelném, hogy legyen ilyen létforma valahol. Látványosan eltalált az is, ahogy ezek a csoport-tudatú lények látnak bennünket, embereket, ez végre egy olyan görbe tükör, ahol valóban feltűnhetnek a fajunkra jellemző szekularizációból következő korlátok. Még inkább jelentős az a végiggondoltság, ahogyan a tüskés-fajon belüli társadalmi utakat, konkrétan a Faragó képviselte személyépítést (a maga árnyoldalaival is) szembeállítja a szerző a Nyúzóizmus fajnemesítő, fasisztoid jellegével (nem elhallgatva ezen út hatékonyságát sem). Vernor Vinge fél mondatokban rejt el egész világokat, a két személyiség-alakító szélsőség mellett számos csoporttudat-forma jellemzőit feltárva még, amikor tüskés hőseit beszélteti, itt (viszont sajnos csak itt) megtalálva a harmóniát a kimondandó, érzékeltetendő, elhallgatandó írói ötlet-tálaló szentháromságából. 

Kimondandó, érzékeltetendő, elhallgatnivaló – nos, a tüskések mikro-szintjéhez párhuzamosan simuló makro-szint, Ravna Bergsndotnak és csapatának elénk tárása korántsem hordozza (főleg nem a tüskésekhez mérhetően) e három írói magatartásmód kiegyensúlyozott elegyét. Kapunk egy hallatlanul érdekes idegen létformát itt is, az „utasokét”. A páfrányszerű, gépi segítséggel egyfajta intelligens kerekes cseréppel: szkróddal kiegészülő, békés, meditációra hajlamos, de felkerekedvén remek érzékkel és alkuképességgel kereskedő bio-gép szimbióta faj adott esetben legalább akkora ötlet, mint a tüskéseké, de a jellegzetességeik fokozatos feltárása – sokkal inkább a cselekmény fordulatai alá rendelve – szerencsétlenebb csillagzat alatt született. Mint ahogyan Jeladó világának rajza – a főleg kereskedelmi alapú kommunikációé, a Vénséges Vén szerepe, az „istenszilánk”: Pham Nuwen „szintjeinek” szövegbe kerülése, de Jeladón túl a teljes galaktikus „rendszer”: a Mélység, a Lomha zóna, a Kívül és a Transzcendencia jellegének szövegbe emelődése, az adott pillanatban érzékelhető helyi tények helye a rendszerben – is hiányérzeteket keltett. Holott valójában a makro-keret egészére utólag rápillantva elképesztően jól kitalált, vallást és filozófiát is jól érzékeltető univerzumkép bontakozik ki – de csak utólag rápillantva áll össze így; menet közben a nyitva hagyott kérdések tömege, az odavetett félmondatok bennfentesség-jellegének olykor indokolatlan alkalmazása öli az olvasási ritmust és kedvet.

Merthogy azt el kell mondjam: az utóbbi idők egyik legszellemesebb univerzum-képe rajzolódik ki ebből a könyvből. A struktúrái, a zónái a maguk szabályaival, a létformák útja fel, a transzcendensbe, a fajok közti (fordítási hibák lehetőségétől sújtott) kommunikáció – de például a zónákon belüli eltérő űrutazási metódusok rajza és az ennek szellemében átgondolt és elénk tárt űrcsata is üdítő józansággal saját-világba illesztett részletek, gyönyörűen kerülve el az űroperai műfaj jellemző túlzásait – a legjobb tudományos fantasztikus könyvek nyomvonalán. Ez a galaktika olyan, mint egy hatalmas agy: aurája maga a transzcendencia, a szürkeállománya, a gondolkodó rétege, az emlékezet szinapszis-hálózatának helye a Kívül tartománya, a Lomha zóna maga az állat-örökségű tudatalatti, s a gondolattalan Mélység növényi gerincvelője-reflexei laknak legalul. Vagy egy, a könyv által is felvetett analógiával: mint egy hatalmas winchester, gépi memória, a maga partícióival, olvasási sebességeivel, ahol az „adatolvasó” a Transzcendencia, stb. Ezen a komplex rendszeren órákig lehet meditálni – s keresni a könyvből a rengeteg, fél mondatos utalást hozzá, hiszen ezeket tényleg igen bőkezűen szórja elénk a szerző. 

Bosszantóan lassan haladtam vele – pedig alapjában gördülékeny, nem túl bonyolult vagy irodalmias szöveg; el is tartott egy darabig, amíg rájöttem, miért. Először is soha nem annyit kaptam a különböző történetszálakból, amennyi épp jól esett volna. Hol többet, hol kevesebbet – rég nem éreztem ennyire zaklatónak, hogy nem találom a könyv ritmusát, s mivel ez az érzés a végéig kitartott, arra jutottam, hogy nincs neki. Legalábbis számomra átélhető cselekményi ritmusa nincs, ahol az epizódok és nézőpontváltások pont a kellő időben követik egymást, s ahol a különböző nézőpontok állandóan egyfajta folyamatosan változó „összkép” szolgálatában állva egészítik ki egymást. Másodszor Vinge hajlamos a legjobb ötlet-tartalmú epizódjait is hazavágni előre, elvéve a következőkben elénk tárt események élét, mint például amikor a vonuló tüskés-sereget meglepetés várja, s ezt az író – mintegy odavetve – előre közli. A csoporttudatú „farkas”-támadás epizódja, amely szétzilálja Faragóék seregét, így kezdődik – a szerző bejelenti nekünk, mi következik. Az a gond, hogy a megfogalmazás magában rejti a szerencsés kimenetelt, és ez sajnos nem egyedi eset. Vingének alig sikerül feszültséget kelteni és megtartani egy könyvben, amelyben az árulás, a konspiráció cselekményvezető elv – tehát a cselekményi háttér a feszültség fenntartására maradéktalanul adott. 

Már említettem, hogy hol túl sok, hol túl kevés a háttérinfó; a bennfentesség érzetének olykor indokolatlan alkalmazása pedig akár egyetlen oldalon belül is más olvasási sebességet követelne. Ennek legjobb példája a sajátságos galaktikus levelező-rendszer, amelynek formája, s e forma sajátosságai sem lépnek túl a „megírás-kor” az 1990-es évek netes lehetőségein. Lehetne kortalan ez a csoportos fiókokra feliratkozás… de nem az. Persze nem tudhatta a szerző akkor, mikor a könyvét írta, hogy a közösségi háló alapú kapcsolattartás és a címszavakra keresés hogyan „takarja el” a levelezőrendszerek világát, a klasszikus fórumos netezést – amely jellegében offline, szemben a mai, néhol ijesztően automatizált online-kapcsolathálókkal. Lehetne kortalan, de nem az – korba ágyazottan bennfentes, tehát zavaróan avítt egy távoli jövőről szóló műben. A szerző mentségére szóljon, hogy ezt más sem igen tudta nála ügyesebben megoldani még, s hogy ha túl tudunk nézni a forma esetlenségén, a „millió hazugság hálója” betölti a maga aspektus-szélesítő és történteket kommentáló szerepét.

Összegezve: nekem ez a könyv egy elképesztő méretű kihagyott lehetőség. Épp a gondolati alapok okán: mert ha a címből indulunk ki, s a néhány elszórt utalásból, a mélyben lobbanó tűz kettős természetű: Métely és Ellenszere sajátságos egységben értelmezendő. Az „újrapartícionálás” pedig a galaktikus méretű elme öntisztulása: az alkotóelemeinek szinte tudathasadtságig fokozódó, önállóság-illúzióktól büdös individualitásának eltörlése. Úgy képzelem el, mint egy mindent eluraló felismerést, amely gyökeresen alakítja át a gondolkodást (ennek analógiája a „szuperhullám”), új alapokat építve, egy pillanat alatt vetve el a régit, annak minden cizellált részletszépségével együtt. Az, hogy a „részletszépségek” alatt ez esetben több milliárd elpusztuló élet értendő, más kérdés – a nézőpontomból következik, lévén én is egy ilyen szépséges részlet elhanyagolhatóan picike része. Vajon „tudja” egyetlen neuronom is az általa hordozott töltés „jelentését”? Ez a könyv attól hallatlanul érdekes, hogy valóban felvesz és megtart – és nemcsak az ábrázolt fajokban – emberen túli nézőpontokat. Tehát jó pár okból szerettem volna ezt a könyvet jobban szeretni. De nem ment. Sajnos.

Pár szót a kiadásról. Most először vettem észre zavaró hanyagságokat: egyeztetés nélkül hagyott mondatokat, kisebb helyesírási hibákat a szövegben. Ejnye, Ad Astra! A példányomból hiányzik a 463. lap – ez lehetett a nyomda ördöge is, és nem volt nagy művészet kikövetkeztetni, mi lehetett rajta – de akkor is! Pont ezek az apró minőségromlások kísértek nem egy remek kiadói próbálkozást itthon a sírig. Ez inkább zavar, mint a tény, hogy az eddig kiadott könyveikből egy nem tetszett igazán. A tetszés ugye ízlés kérdése…

Továbbra is úgy vélem, hogy az Ad Astra megalakulása a legjobb dolog, ami a fantasztikus regények piacán történt az utóbbi időben. Ezt most nem szerettem annyira. De várom a következőt...


Kiadó: Ad Astra
Fordító: Tamás Gábor
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...