Miután a Tíz kicsi néger meggyőzött arról, hogy a kezdeti finoman szólva visszafogott
lelkesedésem ellenére is érdemes Agatha Christie-t olvasnom, úgy döntöttem,
teszek egy próbát Miss Marple-lel is. Hozzá ugyanis még nem volt szerencsém –
és mit mondjak, az már most biztos, hogy sokkal szimpatikusabb, mint minden
lében kanál belga kollégája. Hogy pont A
Bertram Szállóra esett a választásom, elsősorban Móni barátnőm kedvcsináló cikkének és a beígért békebeli hangulatnak köszönhető. Az elhatározás megvolt,
mégis tologattam már egy ideje magam előtt a könyvet, aztán Jonathan Franzen a Javításokkal annyira földbe döngölt,
hogy levegőt alig kaptam, kellett hát valami könnyed, frissítő olvasmány – és A Bertram Szálló erre tökéletesen
alkalmas volt. Mint egy hűvös, frissítő zápor egy fülledt nyári délután, ami
földszagot és kellemes lúdbőrözést hagy maga után, elmosva a több napos
fülledt-forró-fullasztó légkört.
A Bertram szálló fogalom – London szívében, valahol a West
End egyik csendes zugában található ez a viktoriánus időket idéző, ám minden
modern kényelmi eszközzel felszerelt, előkelő, mérsékelten drága, híres, ám nem
túlságosan felkapott szálloda.
Látogatói főként idős vidéki arisztokrata hölgyek, egyházi méltóságok, nyugalmazott
tábornokok és bírák – no meg az a néhány turista, akik régmúlt korokat idéző
brit levegőt szívni látogattak ide. A Bertram szállóban mintha megállt volna az
idő – s mintha minden lakója ötven évvel korábbról csöppent volna ide. Mint
Miss Marple, aki immáron kissé rozoga, ám szellemileg még makulátlanul friss
idős hölgyként látogat ifjúsága egyik emlékezetes színhelyére.
Nem ő az egyetlen, aki észreveszi, hogy a szállodában minden
mintha túlságosan is tökéletesen idézne elmúlt korokat – mintha az egész hely
díszlet lenne, és díszlet benne minden szereplő: a lakáj, a szobalány, a portás
és a lakók többsége is. Mert az időt nem lehet megállítani, az megy előre,
óhatatlanul változásokat hozva, és ha megmakacsoljuk magunkat, és nem tartunk
velük, abból előbb-utóbb baj lesz. Miként a Bertram szállóban is előbb-utóbb
bekövetkezik a baj. A viktoriánus cukormáz kisebb-nagyobb darabokban elkezd
leperegni, amikor egy elszánt rendőrtiszt összefüggést kezd sejteni az Angliát
behálózó rablássorozat és a szálló közt; egy fiatal örökösnő a múltja titkait
kezdi pedzegetni; egy nagyvilági hölgy és egy korabeli „celeb” románca pedig
súlyos fordulatot vesz.
És mindennek a közepén ott ül ötórai teáját kortyolgatva
Miss Marple. Aki csak figyel, fülel, olykor magas támlás székek rejtekében,
olykor öregasszonyos trükköket alkalmazva – és éles szemével észrevesz olyasmit
is, amit más nem. Nem tudom, mennyire tipikus a Marple-regények közt ez a mű,
de nekem nagyon tetszett ez a háttérből csak néha elősettenkedő, ám mindig
jelen lévő megfigyelő, aki anélkül oldja meg a bűnesetet, hogy minduntalan előtérbe
tolná saját zsenialitását. Mintha nem is ő lenne a főszereplő.
Ahogy igazából nem is az. A főszereplő itt a szálló, és az
azt körüllengő hangulat – amibe oly szívesen vetettem bele magam. Imádom a
századelő arisztokratikus brit miliőjét, minden túlzásával, képmutatásával,
ostoba ceremóniájával együtt – engem simán el lehetne bűvölni egy ilyen
turistacsalogató díszlettel, mint a Bertram szállóé. Olyannyira, hogy magam is
szinte szentségtörésnek éreztem, amikor lehullott a lepel, és betolakodott ebbe
a miliőbe a realitás, a bűnözés, a züllöttség.
Az egyetlen komoly kritikám a könyvvel kapcsolatban, hogy a
krimiszálat nem tudtam komolyan venni, túl hamar és túl egyszerűen ki lehetett
találni, mi lesz a vége, de lehet, hogy ez esetben nem is a fifikás krimi volt
a cél. Ezzel együtt is pont annyira volt kellemes és üdítő olvasmány, hogy
kíváncsi legyek a többi Marple-regényre is – annál is inkább, mert szeretném
látni, milyen, amikor a hölgy igazán
nyomoz.
Kiadó: Európa
Fordító: Bart István
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése