2013. február 12., kedd

Agatha Christie: A Bertram Szálló



Miután a Tíz kicsi néger meggyőzött arról, hogy a kezdeti finoman szólva visszafogott lelkesedésem ellenére is érdemes Agatha Christie-t olvasnom, úgy döntöttem, teszek egy próbát Miss Marple-lel is. Hozzá ugyanis még nem volt szerencsém – és mit mondjak, az már most biztos, hogy sokkal szimpatikusabb, mint minden lében kanál belga kollégája. Hogy pont A Bertram Szállóra esett a választásom, elsősorban Móni barátnőm kedvcsináló cikkének és a beígért békebeli hangulatnak köszönhető. Az elhatározás megvolt, mégis tologattam már egy ideje magam előtt a könyvet, aztán Jonathan Franzen a Javításokkal annyira földbe döngölt, hogy levegőt alig kaptam, kellett hát valami könnyed, frissítő olvasmány – és A Bertram Szálló erre tökéletesen alkalmas volt. Mint egy hűvös, frissítő zápor egy fülledt nyári délután, ami földszagot és kellemes lúdbőrözést hagy maga után, elmosva a több napos fülledt-forró-fullasztó légkört.

A Bertram szálló fogalom – London szívében, valahol a West End egyik csendes zugában található ez a viktoriánus időket idéző, ám minden modern kényelmi eszközzel felszerelt, előkelő, mérsékelten drága, híres, ám nem túlságosan felkapott szálloda. Látogatói főként idős vidéki arisztokrata hölgyek, egyházi méltóságok, nyugalmazott tábornokok és bírák – no meg az a néhány turista, akik régmúlt korokat idéző brit levegőt szívni látogattak ide. A Bertram szállóban mintha megállt volna az idő – s mintha minden lakója ötven évvel korábbról csöppent volna ide. Mint Miss Marple, aki immáron kissé rozoga, ám szellemileg még makulátlanul friss idős hölgyként látogat ifjúsága egyik emlékezetes színhelyére.

Nem ő az egyetlen, aki észreveszi, hogy a szállodában minden mintha túlságosan is tökéletesen idézne elmúlt korokat – mintha az egész hely díszlet lenne, és díszlet benne minden szereplő: a lakáj, a szobalány, a portás és a lakók többsége is. Mert az időt nem lehet megállítani, az megy előre, óhatatlanul változásokat hozva, és ha megmakacsoljuk magunkat, és nem tartunk velük, abból előbb-utóbb baj lesz. Miként a Bertram szállóban is előbb-utóbb bekövetkezik a baj. A viktoriánus cukormáz kisebb-nagyobb darabokban elkezd leperegni, amikor egy elszánt rendőrtiszt összefüggést kezd sejteni az Angliát behálózó rablássorozat és a szálló közt; egy fiatal örökösnő a múltja titkait kezdi pedzegetni; egy nagyvilági hölgy és egy korabeli „celeb” románca pedig súlyos fordulatot vesz.

És mindennek a közepén ott ül ötórai teáját kortyolgatva Miss Marple. Aki csak figyel, fülel, olykor magas támlás székek rejtekében, olykor öregasszonyos trükköket alkalmazva – és éles szemével észrevesz olyasmit is, amit más nem. Nem tudom, mennyire tipikus a Marple-regények közt ez a mű, de nekem nagyon tetszett ez a háttérből csak néha elősettenkedő, ám mindig jelen lévő megfigyelő, aki anélkül oldja meg a bűnesetet, hogy minduntalan előtérbe tolná saját zsenialitását. Mintha nem is ő lenne a főszereplő.

Ahogy igazából nem is az. A főszereplő itt a szálló, és az azt körüllengő hangulat – amibe oly szívesen vetettem bele magam. Imádom a századelő arisztokratikus brit miliőjét, minden túlzásával, képmutatásával, ostoba ceremóniájával együtt – engem simán el lehetne bűvölni egy ilyen turistacsalogató díszlettel, mint a Bertram szállóé. Olyannyira, hogy magam is szinte szentségtörésnek éreztem, amikor lehullott a lepel, és betolakodott ebbe a miliőbe a realitás, a bűnözés, a züllöttség.

Az egyetlen komoly kritikám a könyvvel kapcsolatban, hogy a krimiszálat nem tudtam komolyan venni, túl hamar és túl egyszerűen ki lehetett találni, mi lesz a vége, de lehet, hogy ez esetben nem is a fifikás krimi volt a cél. Ezzel együtt is pont annyira volt kellemes és üdítő olvasmány, hogy kíváncsi legyek a többi Marple-regényre is – annál is inkább, mert szeretném látni, milyen, amikor a hölgy igazán nyomoz.


Kiadó: Európa
Fordító: Bart István
 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...