2013. március 2., szombat

Weöres Sándor: Kihajolni veszélyes - vers és dal



Weöres Sándor: 
Kihajolni veszélyes 

Nem párnán csak fapadon,
zötyögtem a vonaton.
Kihajoltam ablakon,
szél elvitte kalpagom.
 

Most a kalap merre jár,
tán elnyelte a mocsár.
Kívül belül csupa sár
nádországban béka vár.
 

Vagy a réten szabadon,
bukfencezik szilajon.
Pörög, mint a szélmalom,
gyors ügyes, mint a majom.
 

Forgószélbe pöndörült,
és az égbe fölröpült,
telihold fejére ült,
és nézi az égi űrt.
 

Ámbár az is meglehet,
ráleltél te és viszed,
de fejedre nem teszed,
olyan ócska viselet.

Képzeld el a helyzetet: az isten kegyelméből való költőt, akinek a vonat ablakából kihajoltában a szél elsodorja a kalapját. S ő verset álmodik ebből is – a bosszúságból, a pechből is, az apró veszteségből. Vállvonással és enyhe szívfájdalommal, hiszen a tárgyak úgy bele tudnak ülni az életünkbe, mint a lények – nem véletlen, hogy annyiszor személyesülnek meg, meséinkben válva cselekvővé –, vállvonással és enyhe veszteségérzettel, de versben köszön el a költő a tárgytól. Ebből is vers lesz – ettől isten kegyelméből való a költő.

Mégpedig nem a veszteség jellege-következménye, hanem a tárgy további sorsa mentén születik-alakul a vers. A lelki szem a praktikumtól: a nád-országbeli békavártól, a szél játékává vált, ördögszekér módjára pörgő-forgó majomügyességű bukfencezőtől az elképzelt metafizikai megdicsőülésig kíséri a tárgyat, a Hold fejére képzelve azt – hogy aztán megfejelje mindezt a legszemélyesebb „te” élményével. Igen, kedves olvasóm, rólad van szó, az is meglehet, hogy „te” leltél rá a kalapra. S viszed. Ez a „te” itt a végletekig nyitott, egyszerre lehet a költőnek kedves „címzett”, akinek titkon szólhat a vers – és a „bárki, aki olvassa”, ez nem derül ki, mert nem is fontos.

Mint ahogyan valójában nem fontos, hogy nem tenné a fejére a „bárki”, a megtaláló, hogy hősünk fapadon utazott, hogy pontos képet kaphatunk a költő anyagi helyzetéről. A helyzetről, amelyben egy ilyen ócska tárgy elröppenése is konkrét veszteség. Weöresre valóban illett a Hamvas Bélai mottó: „…úgy rendezkedtem be, hogy az árokparton is jól tudjam érezni magam”. Nem fontos – a remélt végkifejlet csak a tárgy további sorsával foglalkozik: jó lenne, ha ez a tárgy, amely személyes volt, még ha ócska is, valakinek még hordozna valamiféle személyességet a továbbiakban. Annyi lehetőségét a személyességnek legalább, hogy a „te” ne hagyja szemét gyanánt az árokparton heverni.

Weöres Sándor fiatalon írta meg ezt a verset. De ez esetében alig is jelent valamit. Ő a mester, ifjan is teljes költői fegyverzetben, aki szemtelen módon elsőre ilyeneket tudott:

Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben,
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt keblemben reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc. 

A paprikajancsi szerenádja tisztán, pontosan, minden kompromisszum nélkül kicsorduló soraiban. A sorsában kedvezőbb indulású magyar Rimbaud, aki nem „fordul ki” a megfogalmazásból, nem löki ki a csömör – hanem egy életen át szövi a maga versszőttesét, körülményektől és elvárásoktól irritálóan függetlenül. Aki metafizikát mert csomagolni a gyermekversbe. Aki így összegez a Füst-ben: 

Cigarettázom az árokparton.
Húsz fillér az összvagyonom, 
de az egész Föld a hamutartóm.

Aki keményebben is képes volt szólni, meg pajzánabbul is – aki a mi irodalomtörténetünk korai, hiányzó költőnőjét szerep-álmodta a Psyché kötetében, például. És valahol az egész pálya folyamán makacsul ragaszkodott a maga szuverén szabályaihoz. Itt e vers: a Kihajolni veszélyes bájos jelentéktelenségében a teljes életmű minden aspektusa megvan. A tapasztalat költeménnyé lesz, mert élni és írni egy; a tapasztalat helye a világban a közvetlentől a metafizikusig nyílik, de valósága és ereje attól lesz, ha mélyen személyes marad; a megközelítés súlyát nem semmisíti a játékosság; s végül a költői beszéd köznyelvi jellege könnyen elérhető és megtartható alpári tartalmak nélkül is.

A költő eljátszik a gondolattal. Mert a gondolat igazából erre való, ez a „rangja”. Nem a világ megértésének folyvást tragédiákba vezető, gyomorfekélyes komolyságú kísérleteinek végiggondolására, olyan igazságok megfogalmazására, mikért aztán ölni és halni lehet. Weöres Sándor a hús-vér, a megszületett József Attila-i „játszani is engedd…” – milyen furcsa, hogy úgy tűnik, a világból és az emberekből mégis többet értett meg, mint nem egy tudós elme… 


Harcsa Veronika megtalált dallamát először Gyémánt Bálint egy szál gitárja kíséri csak, a meztelen énekhangot a kísérettel egyetlen ponton gazdagabban telítve – a „metafizikai helyszínű” versszakban bontva kétfelé a gitárjátékot, ritmus- és szólógitárrá (egyébként zseniális, hogy Gyémánt Bálint élőben is hogyan él az elektronika, a riffek rögzítésének lehetőségével, pont a meglelt visszafogott használat által – érdemes nézni, ahogyan játszik). Az első körben megmarad e duett a közvetlen élmény-mesélés játékos egyszerűségében.

Hogy aztán a zenekar beléptével lendületes, felszabadító, jókedvű zene álljon össze, ahol a vonat zakatolását érzékeny seprűzéssel idézi fel a dob – a vers születésének korában a mezei polgár számára a sebesség legdurvább élményét még a vonat adja. Ezt a sebesség-élményt, utazás-élményt építi fel egy visszafogottan hosszú instrumentális epizódban a zenekar – olyan igazi örömzene ez a gitárnak – amihez persze kell az egy-egy akkordig visszahúzódó zongora, az épp csak játékot színesítő bőgő. Ebbe a lendületességbe tér vissza a második körre az ének, erővel, hangsúlyokkal – így építve fel a „metafizikai többletet”, hogy a „te” megérkezésekor visszasimuljon a kezdet intimitásába, az egy szál gitár lekísérő, halkuló, bensőségesebb hangulatába.

Egyszerűségében is brilliáns szerkezet! De nem ez a lényeg. Nekem mindig jókedvem lesz tőle. Hallgassátok meg!


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...