Kockázatvállaló gesztus adaptálni önmagunk; még ha az
irodalmunkban adódott már olyan csoda – leginkább Örkényé – amikor ez nemcsak
maradéktalanul sikerült, de az önfeldolgozás játékát kikerekítő-indokló
többlet-tartalmak is születtek a mű színpadra értelmezéséből, a
dramatizálásból. Závada Pál ráadásul nemcsak a saját művek színre állításában
jeleskedik – ahogy ő fogalmaz: …a feladat, hogy prózai művet dramatizáljak, legalább
másfél évtizede érdekel. Többek közt Móricz Erdély-trilógiájából
készült Bethlen című drámáját,
Mikszáth Különös házassága színi
adaptációját jegyzi. Ha mégis ragaszkodom az örkényi párhuzamhoz: a
dramatizálásban, a világunk szemléletében tapasztalható alkotói rokonság okán
teszem. Mindkét szerzőnél elsősorban maga a világ teremt élhetetlen, groteszk
helyzeteket, amelyekben aztán a különbözőképp valóságba ágyazott karakterek
mozgása értelemszerűen lesz szintúgy groteszk. S mindkét szerző mélységesen
érintett kora gyökérzete feltárásának vágyában – hogy mi teremti az élhetetlen
helyzetek alig értelmezhető gesztusait. Talán ezért irritálja annyira a
környezetet, a jelen politika vonalhúzóit Závada is – nem tudom, de nem is
szeretnék a színpadra állítás botrányaival, darab elhozatalával, állás
foglalásával foglalkozni itt – elég feladat magát a művet látni.
Avagy a műveket. Az adaptációt és eredetijét. Hallgassuk a
szerzőt: …énszerintem
egy színdarab megírásához ugyanúgy a nulláról kell elindulni akkor is, ha van
regény-előzménye, mint ha nincs, és mivel egy másik, tehát színházi nyelven ajánlatos
azt megírni annak érdekében, hogy az előadáson aztán ki-ki a maga legjobb
formájában járulhasson hozzá a közös műhöz, ezért nem találom szerencsésnek azt
a megfogalmazást, hogy a színdarab a regény leszűkített „drámai kivonata” lenne
– vagy ha tényleg csak az, akkor nem sikerült valami. Tekinthetjük úgy: ez az önadaptáció
minimumkövetelése a szerző részéről. Hogy a más médium eszközeivel nem a
„drámai” kiemelődése, a figyelmi fókusz eltolása, hanem az önállóan
értelmezhető tartalmi többletek, a mű újraszületésének gesztusai kell a művet
meghatározzák, amelynek elengedhetetlen része a játszók hozzájárulása is. Nem
is tudom, könnyít, vagy nehezít-e a dolgomon ezzel a szerző - olvasva ki sem
alakul az „eljátszás” adott többlete, nem beszélve róla, hogy a kiadott darabok
szerzői verziók, nem pedig előadás-változatok. Színpadra alkalmazások
alapanyagai. Amelyek a színi követelmények számára újraszülve kapták meg a
formájukat.
Viszont ennek ellenére adaptációk. Amelyek felemás sikerrel
állják az összehasonlítást az eredetileg olvashatóval. A kötetben három darab jelent
meg – közülük velem, az eredeti szöveget ismerő és szerető olvasóval a Jadviga párnája színpadi verziójának van
a legnehezebb dolga. Csaknem megnyer magának – annak ellenére, hogy értelemszerűen
kevesebb rétege marad, színei, hangulatai vesznek, hangsúlyosabb e
sorstragédia-szerű (de ugyanakkor szinte szappanoperai) párkapcsolati egymást
kínzás, kulisszává lesz a regény hallatlanul erős atmoszférájának egyik bázisa:
a kisebbség-lét ékelődött nyomorúsága. A rajz, amely a felvidéki magyarság
tükre ott, ahol mi vagyunk többségben: úgymond ők a magukat nemzettestbe
korridorral álmodozó áldozat – és mi, magyarok az elnyomók. Ondris „többfelé is
árulásának”, a téglaságának az igazi, távlatadó kerete veszít a legtöbbet;
légkörből satnyul olykor puszta didaxissá szinte. És ezen nem segít a
sorstragédiák állandó kísérőjeként a
darab szereplőiből változó összetételben felálló kar sem.
Amely egyébként a Janka
estéi saját kamarai keretében majdnem képes végigfuttatni-keretezni azt a
tragikusnak nem, de érdekesnek mindenképpen nevezhető, permanens karriert,
Dohányos László rendszer-független „fent-létét”, amelyet kiválóan ellenpontoz
Weiner Janka sajátos szerelemnek nem, de kötődésnek mindenképpen nevezhető
„kapcsolata” vele. A csasztuska-sláger-recitatívók, amelyekkel a kórus mintegy
összefoglal, kihangsúlyoz, olykor ellenpontoz, képesek a sokszereplős regény, A fényképész utókora számos színét
visszacsempészni a darabba. A közbenjárásért folyamodó özvegy a múlt
egészülésében látja és láttatja ezt a simulékony karrieristát, látszatra
karakán, valójában folyvást hatalom-szélfútta, másokat folyton szenvedésbe
rántó, magát kimentő alakot – feloldozás nincs és nem is lehet. És csak amolyan
„válogatott jövő” van; Dohányos életművét és az özvegy emlékeit róla egyaránt
cenzúrázni kéne. Persze – kórus ide vagy oda – azért túlságosan vékony marad az
összefoglalható tartalom miliő-csomagolóanyaga – de ezt betudhatom a kamarai
jellegnek.
A Magyar ünnep viszont
maradéktalanul sikerül. A személyes sorstragédiák és a kórus által ütemes
kegyetlenséggel elénk tárt „nemzeti sorstragédiák” együtt kíméletlenül ütnek. A
gátlástalanság és vakság különös keveréke egyéni- és nemzetsorsban, törvénnyel
diszkrimináltak és törvényalkotók sorsában, ünneplő éjszakáján a kolozsvári
bevonulásnak. S Erdély visszacsatolásának ünnepén egy-egy jeleneten át a
következmények, ’44 és ’46 kijózanító tragédiái. A történetek narratíváiból
adódó különbségek a kórusban minden esetben zseniálisan „jelentik” a kort – itt
találta meg a sorstragédiai alapforma a legteljesebb helyét, meséli át a
regény, az Idegen testünk sokrétű
rezdüléseit, a különböző előítéletek, gyűlöletek időszakokat túlélő, szinte
önálló „lényként” rajtunk élősködő parazita-jellegét. A szereplők
kiegyensúlyozott rendben kapják meg a maguk figyelmét a megfelelő helyen, a kar
adta környezet-keretben, viszonyaik rajza kellően árnyalt. Nemhogy kiváltja az
elolvasása a regényét, de éppen hogy megszületik általa az a többlet, amiért
érdemes feldolgozni valamit.
A magam részéről szívesen látnék még Závada-regényeket a
polcomon, még történeteket a rendszerváltásról és környékéről, bársonyos és
(így utólag) nem kevésbé gusztustalan forradalmainkról látleleteket. És igen,
finomodhatna tovább a máshogy látás kényszere a darabok által is, hogy vigye
tovább a feltárást – gyógymód akkor születhet, ha látszik – ha kell
folyamatosan látszik, irodalmi értelemben: folyamatosan szóba kerül – a
betegség. A magam részéről mindig szívesen látom, ha megszületik az örkényi
értelemben vett igazi irodalmi érték: a tükör.
Kiadó: Magvető
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése