2013. február 4., hétfő

Pi élete



Yann Martel könyve, a Pi élete már első hazai megjelenésekor is komoly kultstátuszra tett szert a vájtfülű olvasók körében, ám igazi közönségsiker csak mostanában, a film bemutatása kapcsán vált belőle. Amikor először megjelent, évekkel ezelőtt, tudatosan kerültem. Egyrészt, mert – nevezzetek földhözragadtnak, ha tetszik – egyszerűen nem tudtam komolyan venni egy sztorit, amiben egy fiú 227 napon át hánykolódik egy mentőcsónakban egy tigrissel. (Ami tudom, fura, hiszen olvasok fantasy-t, simán bele tudok zuhanni varázsvilágokba, mégis: mindezt a realitás köntösébe bujtatva [hiszen itt egy elméletileg „komoly” szépirodalmi műről van szó] nem vette be a gyomrom.) A másik ok jóval összetettebb, és eléggé személyes: mind az ajánlók, mind az általam olvasott kritikák, méltatások nagy része kulcsfontosságúnak állította be a főszereplő fiú hitkeresését, mintha a Pi élete egy olyan könyv lenne, ami után muszáj hinned valamiben – én pedig zsigerből irtózom az ilyesmitől, ha valamiben csak az árnyékát vélem felfedezni annak, hogy engem itt bármilyen hitre akarnak rávezetni, menekülőre fogom. A könyv így kimaradt, amit most már bánok. Mert itt a film, ami úgy megvett kilóra, ahogy kell. Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy csak és kizárólag a látvánnyal el lehet csábítani – a Pi életének mégis sikerült. Eredendő idegenkedésemet a történettől úgy, ahogy van, elmosta az előzetes által ígért fantasztikus látványvilág – és szerencsére nem kellett csalódnom. 

Itt jegyzem meg, hogy bár nem szándékozom direkt spoilerezni, elkerülhetetlen, hogy utalni fogok a történet fordulataira. Ha nem láttad/olvastad, nem tudod, mi a vége, és szeretnéd, hogy úgy istenigazából gyomorszájon vágjon a meglepő vég, mint engem, akkor kérlek, ne olvasd tovább! 

De hogy kerül a tizenéves Pi Patel egy csónakba egy tigrissel? Pi Indiában él családjával, az apja által üzemeltetett állatkert kellős közepén – még világra is egy herpatológus segítette, ha hinni lehet a családi legendáknak. A kiskamasz Pi az élet értelmét kereső filozófusok megszállottságát megszégyenítve próbálja megkeresni a neki kijelölt helyet a világban – amibe épp úgy beletartozik a rettegett tigrissel való közvetlen kapcsolatfelvétel, mint a világvallások kóstolgatása. Direkt írok kóstolgatást, hisz a filmben igazán sokat nem tudunk meg arról, Pi miért és miként lesz egyszerre a legbuzgóbb keresztény, muszlim és hindu. Utóbbit születésével kapja, mígnem egy nyáron betéved egy katolikus templomba, és a szenteltvízzel oltva szomját, hirtelen elhatározással megkeresztelkedik, majd elsétál egy mecset mellett, és a következő képen már imaszőnyegen térdepel. Lehet, hogy a könyv olvasóinak szemében a film hibája, hogy elnagyolta Pi hitkeresését (kémeim jelentették, hogy a könyvben azért ez hangsúlyosabb…), de engem nem zavart – pusztán nem értettem, hogy ha nem fejtették ki bővebben, akkor egyáltalán minek kellett bele.

Az idilli gyermekkor végét az állatkert gazdasági ellehetetlenülése hozza el – Pi szülei úgy döntenek, felpakolják a családot és az állatokat egy Kanadába induló hajóra, hogy ott új életet kezdjenek. Ám a megbízható japán teherhajó, gyomrában Noé bárkáját megszégyenítő állatsereglettel, viharba kerül, és elsüllyed. Csupán Pi éli túl a katasztrófát, aki egy mentőcsónakban reked egy sebesült zebrával, egy hiénával és egy majommal. És, mint később kiderül, egy ponyva alatt megbújó tigrissel. A zebra, a hiéna és a majom horrorisztikus elhalálozása után elkezdődik Pi és Richard Parker (tigrisünk becsületes neve) jó féléves küzdelme a tengerrel, egymással és önmagukkal.


Az ember hajlamos azt hinni, hogy egy olyan film, aminek bő felében-kétharmadában egy tengeren hánykolódó csónakban vagyunk egy fiúval és egy – jórészt animált – tigrissel, unalmas. Nos, ezekre az előítéletekre már Robert Zemeckis is rácáfolt, amikor Tom Hankst kidobta egy szigeten, és két órán keresztül egy labda társaságában filmezte a Számkivetettben, Ang Lee pedig egy az egyben elsöpri őket. Pi és Richard Parker utazása feszült, torokszorító és felemelő – az első percétől az utolsóig. Kétségkívül a film legjobb része – minden perce izgalmas, a két főszereplő dominanciaharca, az étel utáni sóvárgás és a vízhiány okozta delíriumos pillanatok, a húsevő sziget „rejtélye” mind a székbe szögeznek. Szerencsére nem csupán a látvánnyal, hanem a feszültségükkel – no persze a látványra sem lehet panasz. A víz alatti felvételek és az éjszakai tenger lélegzetelállító színei még azzal is képesek megszerettetni a 3D-t, aki egyébként utálja (mint én), és visszaadnak valamit a mozi megkopott varázsából (és bár tudom, ódivatúan hangzik, higgyétek el, ezt tényleg nagyvásznon kell látni, nem a laptop kijelzőjén).

Minden ellenkező várakozásom dacára a film képes volt elfeledtetni velem, hogy mekkora képtelenség, hogy egy fiú és egy tigris egy csónakban túléljen 227 napot – elvarázsolt. Épp ezért ütött úgy istenigazából szíven a befejezés. Ami átrajzolja az egész történetet, és egy sokkal földhözragadtabb, mocskosabb, realistább színt ad neki. Ami után mi is szilárd meggyőződéssel mondjuk ki: a tigrises sztorit választjuk.

A kerettörténetben (melynek során Pi Patel meséli el csodás megmenekülését egy Yann nevű írónak…) szintén elhangzik a könyvtől engem anno elriasztó tézis: ezt a történetet hallva az ember hívő lesz. Nos, hívő nem lettem, de egyvalamit megerősített bennem: a történeteknek, a fantáziának határtalan ereje van. Képes életet menteni, segít túlélni, segít elviselni az elviselhetetlent. Kapaszkodót nyújt – ahogy Richard Parker is kapaszkodó volt Pi-nek. Nélküle feladta volna, de a tigrisről gondoskodnia kellett – számomra ez a legszebb gondolat a történetben, ha láttad/olvastad, tudod a végét, tudod azt is, miért. Egészen biztosan elolvasom a könyvet is, de várok vele kicsit, hogy ülepedjen a filmélmény. És nagyon kíváncsi lettem Yann Martel többi művére is!


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...