Napos oldal

Ritka az, hogy egy romantikus vígjáték úgy szóljon egy olyan komoly témáról, mint a depresszió vagy a személyiségzavar, hogy ne váljon ócska, színvonaltalan nevettetéssé vagy ne csússzon át megható családi drámába. A Napos oldalnak ez sikerült – noha ízig-vérig romantikus vígjáték, annak jó néhány túlzásával és kiszámítható fordulatával, egyben az egyik legjobb és legemberibb depressziós film, amit mostanában láttam. Őszinte, szerethető, és bár kíméletlen, mégis rendkívül életigenlő. Mindez remek forgatókönyvvel, élvezetes színészi játékkal és biztos kezű rendezéssel. Nem véletlen, hogy a nagy filmes díjakon kívül – Oscar, Golden Globe – a jelentősebb kritikusi szövetségek is megdobálták egy-két díjjal és jó néhány jelöléssel.

Pat Solotano, az egykori középiskolai tanár nyolc hónapos kényszergyógykezeléséről szabadul épp – amire azután kötelezte a bíróság, hogy alaposan helybenhagyta tanár kollégáját, miután a feleségével találta a zuhany alatt, amint épp az ő esküvői zenéjükre romantikáztak. Pat feltett szándéka, hogy az intézet után új életet kezd: állását és házát vesztve ugyan kénytelen visszaköltözni szüleihez, ám vissza akarja hódítani hűtlen asszonykáját – amiben azért nem kicsit akadályozza a távoltartási végzés. Kell hát egy terv, amivel közel férkőzhet Nikkihez. Addig is az irodalomtanár feleség által feladott „kötelezőket” olvassa, hogy bevágódjon (aminek többek között egy kitört ablak és a filmtörténelem tán legviccesebb Hemingway-elemzése a vége), és rendületlenül edz, hogy leadja az antidepresszánsoknak köszönhető plusz kilókat.

Míg össze nem fut Tiffany-vel, a frissen megözvegyült, nem kicsit zakkant helyi szépséggel, aki rendőr férje halála után azzal vívta ki a fél város utálatát (meg a másik fél rajongását), hogy minden kollégájával lefeküdt; aki lépten-nyomon balhét csinál, igazi hisztérika; aki annyira utálja önmagát, hogy mindig másokat bánt, csak hogy bizonyítsa, milyen rossz ember. Tiffany vágya, hogy egyszer elinduljon a helyi táncversenyen, így alkut köt Pat-tel: segít neki, hogy felvegye a kapcsolatot Nikkivel, ha Pat cserébe a táncpartnere lesz. Így kezdődik kettejük lassú egymásra hangolódása – noha a vak is látja az első perctől, hogy egymásnak vannak teremtve, két ilyen többszörösen sérült ember összecsiszolódása jóval nehezebb, mint az átlag romantikus vígjátékokban megszoktuk (viszont sokkal közelebb áll az életünkhöz).

Pat és Tiffany egyaránt nagyon jól körberajzolt sérült karakterek – ugyan sarkítottak, és nyilván nincsenek akkora mélységeik, mint lehetnének, alapvetően hitelesek. Pat a mániás depressziós prototípusa: a gyógykezelésről szabadulva elhiteti magával és környezetével, hogy jól van, leáll a gyógyszerekkel, beleveti magát a mértéktelen sportolásba, és szétesését újonnan tanult pozitív szemléletével próbálja kordában tartani – ami működik egy határig, csak épp azon túl nem. A visszaesés tragikus és durva: a film csak annyira szépít, amennyire muszáj, így is jó néhány nézőt meglepett szerintem ez a nyers ábrázolás (ami épp annyira börleszk-szerű, mint a valóság). Pat minden erővel azon van, hogy elhitesse, kigyógyult a depressziójából, és nem képes elismerni, hogy lehet, hogy sosem fog kigyógyulni: hogy van olyan állapot, amit csak kordában tartani lehet, megszabadulni tőle nem. És mániásan ragaszkodik hozzá (még akkor is, amikor már tudja, hogy mást szeret), hogy a hűtlen feleség visszahódításával minden rendbe jön – amit normálisan nem ért az ember, hisz ki a fene akarná visszakapni azt, aki ilyen ótvar módon megcsalta, mégis: teljesen érthető, mert tényleg így működünk, mert kell egy kapaszkodó, ami tartja bennünk a lelket, egy cél, ami mindenen átvezet. És azt a legnehezebb elismerni, hogy ez a cél egy hazugság.

Noha Pat az igazi főszereplő, körülötte mindenki a maga módján kattant kicsit. Ott van Tiffany, aki teljesen érthető módon billent ki az egyensúlyából – ki ne tenné, ha huszonévesen megözvegyül – de előtte sem volt teljesen ép; ott van Pat barátja, a felesége elvárásai és a „tökéletes amerikai családi élet” ideája alatt szépen megtörő Ronnie, és Született feleségekből szalajtott neje. És persze Pat szülei… Akiknek hétköznapinál épp csak kicsit nagyobb fokú őrülete még nem kóros, viszont tökéletesen elég ahhoz, hogy mellettük bárki bekattanjon. A mániás Eagles-szurkoló, indulatkezelési nehézségekkel küzdő bukméker apa, akit kitiltottak a stadionból, mert „már mindenkinek behúzott egyet”; aki csak úgy néz meccset, ha közben a távirányítók meghatározott rendben állnak a kisasztalon, és a kabalazsebkendőjét szorongatja; és felteszi egy meccsre a család félretett pénzét, amikor Pat kimegy szurkolni – így fejezve ki, mennyire bízik fiában (mint szerencsehozóban, mert más módot a szeretete kifejezésére nem ismer). És az anya, aki folyamatosan próbálja féken tartani fiát és férjét, és minden meccsre tucatszám süti a rágcsálnivalókat – mert ő meg ezt az egyetlen „szeretetnyelvet” ismeri.

Mivel alapvetően karakterközpontú film, sok múlik a színészeken – szerencsére senki sem vérzik el. Soha nem gondoltam volna, hogy Bradley Cooper ilyen jó színész – vagy hogy egyáltalán jó színész, én még csak ostobaságokban láttam. Itt viszont mélységei vannak, nem is akármilyenek – maradéktalanul elhiteti velem, hogy ő egy gyógyulófélben lévő, személyiségét vesztett depressziós, és nem egy színész, aki egy depressziós szereplőt játszik. Ebben nagy segítségére van, hogy szokott szépfiús imázsától alaposan megfosztották, a film nagy részét egy melegítőben és egy fekete szemeteszsákban futja végig („hogy jobban izzadjon”). Túl azon, hogy sokat spórolhattak a jelmezen, ez a szemeteszsák iszonyúan kifejező: egyrészt megtestesíti azt az automatikus vágyat, hogy ha depressziós vagy, elrejtsd önmagad, másrészt tökéletesen illusztrálja, hogy ilyenkor többnyire egy rakás hulladéknak érezzük magunkat.

Cooper mellett nekem mindenki másodhegedűsnek tetszett – ehhez képest meglepő, hogy Jennifer Lawrence-t több elismeréssel illetik e film kapcsán. Róla eddig is tudhattuk, hogy jó színésznő, itt mondjuk engem idegesített a sipítozása és a hisztérikus – hajszál híján nem hatásvadász – stílusa, de mivel szerepe szerint ezt játszotta, igazából jól csinálta. Ami üdítő volt, hogy Robert de Niro végre egy tehetségéhez méltó mellékszerepet kapott a sok marhaság után, amiket az utóbbi években forgatott. A számomra eddig nagyjából ismeretlen Jacki Weaver pedig nagyon szerethető az aggódó anya szerepében – amolyan igazi kertvárosi amerikai családanya, a kedvesebbik fajtából.

Minden szereplő, minden szituáció, minden párbeszéd a helyén van. Még a „nagyonamerikai” és teljesen elszállt amerikai foci meccsen történtek is – aki legalábbis ült már olyan mellett, aki rajongó, tudja, hogy ezek tényleg ilyen idióták. Egyedül a filmvégi táncverseny és a nagy finálé az, ami jócskán túlmegy a realitás határán, de fogadjuk el, hogy kellett valamit adni a műfaji követelményeknek is. Mert amit addig kapunk, az szinte hibátlan. Sok mély és szívszaggató dráma született már a depresszióról, arról, hogyan tesz tönkre embereket, családokat, életeket – de nem tudom, készült-e (én biztos nem láttam) ennyire jó film a depresszió túlélhető oldaláról. Mert igen, ez egy betegség, adott esetben nagyon súlyos, de együtt is lehet vele élni: lehet, hogy gyógyszerrel, lehet, hogy terápiával, lehet, hogy elég egy adag hatalmas elszántság és a „napos oldal”. Ez a film arról szól, hogy nem muszáj belehalni – hogy lehet újrakezdeni. Engem a legjobbkor talált meg – úgy tűnik, mostanában ragadnak rám azok a filmek és könyvek, amik reflektálnak az életemre – felváltva sírtam és nevettem, amikor magamra ismertem egy-egy szituációban. Ha volt már dolgod bármiféle lelki betegséggel, azért, ha meg nem, akkor azért – nézd meg! Ritka az olyan hollywoodi vígjáték, amit ennyire érdemes.