Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere

Alifbá országának legszomorúbb városában, mely olyan szomorú, hogy már a nevére sem emlékszik, él Rasid Kalifa, a nagy mesemondó, az egyetlen, ki minden szomorúság közepette a legvidámabb arcát mutatja, és sosem fogy ki a történetekből. Vagy nevezhetnénk őket halandzsának is – elvégre Rasid Kalifát is Bla-bla Sahnak nevezik legnagyobb hívei. A mindenki arcára mosolyt csaló mesemondó egy szem fia Hárún, aki egy napon arra tér haza, hogy anyja, Szoraja a szomszéd Szengupta úr oldalán maga mögött hagyta a családi fészket. Van az a szomorúság, ami még a legnagyobb mesemondó torkát is elszorítja – Rasid Kalifa felesége távozása után bizony egy fia mesét sem tud kipréselni magáról. Mintha elzárták volna a „mesecsapot”.

Ami nem is jöhetne rosszabbkor, hiszen a választásokra készülve a mesemondó az egyik politikai párt gyűlésein kellene szónokoljon – hogy meséivel hirdesse a párt nagyságát. Ha nem arat sikert, annak borzasztó következményei lehetnek. Tudja ezt Hárún is, aki elkíséri apját annak vidéki „kampánykörútjára” – meg is tesz mindent, hogy felvidítsa. Hiába. Aztán egy éjjel nyakon csípi a fürdőben garázdálkodó vízidzsinnt, aki épp azért jött, hogy az előfizetés lejártával valóban leszerelje azt a bizonyos mesecsapot, és elkezdődik Hárún nagy kalandja. Melynek tétje egy idő után nem csupán apja adoma-adományának visszaszerzése, hanem a mesevilág megmentése az ellene áskálódó rémektől, és a mesék óceánjának megtisztítása.

A fiú, aki egy másik világban találja magát, ahol aztán meg kell mentenie mindkét világot a mesebeli gonoszoktól – hányszor olvastuk már ugyanezt a mesét! És mégis, Rushdie olyan bájosan és szerethetően írta meg, hogy olvasás közben alig tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Hárún a vízidzsinnt követve a Föld „másik Holdján”, a Kahanin találja magát, Alice Csodaországát idéző figurákkal körülvéve, és harcba indul megmenteni a rémségesen rút Bátcsít királykisasszonyt – aki olyan szörnyen énekel, hogy népe jó része egyáltalán nem bánná, ha a mentőakció kicsit elkésne, és a gonosz Khatám Sud bevarrná a száját. A Hallgatás Hercegének ördögi terve ugyanis nem merül ki abban, hogy eldugaszolja a meseforrást – nem, ő minden alattvalójának bevarrná a száját, hogy ne mesélhessenek, ne beszélgethessenek, ne dalolhassanak szabadon.

Ha úgy érezzük, mindez erősen áthallásos, az nem a véletlen műve: Rushdie ezen műve 1990-ben jelent meg, ez volt az első regénye azután, hogy kimondták rá a fatvát, és úgymond „illegalitásba” kellett vonulnia. Noha a Hárún és a mesék tengere a szó szoros értelmében mese, minden során érezni, hogy írója a való világra reflektál, a minket körülvevő valós veszélyeket szövi bele meséjébe. Igaz ez úgy a szólás- és véleményszabadság korlátozására, mint a környezetszennyezésre, a „szomorúsággyárak” térnyerésére, a mindenek felett álló fogyasztásra, a tömeges elbutulásra. Ám tán a legnagyobb veszély, ami ránk leselkedik, ha egy nap elfelejtünk gyerekek lenni, ha elzárjuk magunkban – és magunk körül – a mesecsapokat, ha nem mesélünk és nem hallgatunk történeteket, ha üres tekintetű és bevarrt szájú bábok leszünk, egy ki tudja, milyen bábmester kezében.

Gyönyörű kisregény ez, a mesék hatalmáról, a gyermekkorról, az elvarázsolt világokról, és a bennünk rejlő örök álmodozóról, aki azt hiszi, büntetlenül járhat ide-oda a világok közt. Elképesztő fantáziával megírt, a keleti mesék hagyományait követő, csapongó, logikátlan, szabadon szárnyaló mese. Noha az író munkásságának messze nem ez a legfontosabb darabja (sőt…), a maga nemében csodálatos – sok szerző odaadná szerintem a fél karját is, ha csak egy ilyet tudna írni. A Rushdie-életművel való ismerkedésre tökéletes: én biztos, hogy nem állok meg itt. 

Kiadó: Ulpius

Fordító: Falvay Mihály