Fabio Volo: Ráadásnap

Hogyan kezdődik egy mai, modern, nagyvárosi románc? Ha engem kérdeznek, egész biztosan nem azt válaszolom, hogy egy reggeli pillantással a villamoson – Fabio Volo regényében azonban ez az alaphelyzet. Giacomo és Michela, a két független, harmincas nagyvárosi dolgozó minden áldott reggel ugyanazon a villamoson utaznak, lopott pillantásokat küldözgetnek egymás felé, lesik a másikat a megállóban, elejtenek fél pár kesztyűket, és várják a csodát. A mindennapi csodát: ami néha csak úgy jön, bekopogtat az életünkbe, és ott marad. Általában akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá.

Giacomo sem számított rá, hogy két hónap együttvillamosozás után Michela egy nap meghívja egy kávéra, hogy aztán közölje: másnap New Yorkba utazik, és jó darabig ott is marad. A megrögzött agglegény, aki imád minden nőt, csak ne maradjanak sokáig, aki képtelen tartós kapcsolatra, aki menekül az állandóság elől, úgy érzi magát, mint egy évtizedes szokásától megfosztott aggastyán. A nővel nem pusztán a szerelem lehetősége, egy gyönyörű kaland ígérete, egy reggeli pillantás vész el, hanem valami sokkal több: egy érzés, egy röpke pillanat, ami tartalmat ad a napoknak, ami más, mint a jól bejáratott rutinok, ami miatt érdemes minden nap felkelni és felszállni a  villamosra. És tán ez az érzés önmagában fontosabb, mint maga a nő.

Aki persze azért fontos annyira, hogy Giacomo néhány hónapos rábeszélés (és egy kiadós verés) után megemberelje magát és utánamenjen. New Yorkban aztán elkezdődik kettőjük „közös élete”: a játék, melynek során Giacomo és Michela, mint két nagy gyerek papás-mamást játszanak. Szigorúan lefektetett szabályok szerint, a célnál hatalmas VÉGE táblával. Érdekes gondolat Fabio Volotól, hogy két csalódásokkal terhelt, kapcsolatfóbiás harmincas csak akkor tud igazán feloldódni egy kapcsolatban, ha látják a végét. Valóban ennyire félnénk az elköteleződéstől? Többször elhangzik, mindkét fél szájából, hogy nem mernek mindent beleadni egy kapcsolatba, érzelmeket mutatni, „szerelmesnek lenni”, mert attól tartanak, a másik kötődni kezd és örökre tervez. Na de kérdem én, megéri másképp tervezni? Az örökké az olyan félelmetes? Tényleg ennyire félünk szeretni? Vagy csupán arról van szó, hogy önzők vagyunk, és nem akarjuk egy hangyányit sem feladni magunkat, hogy egymásban teljesedhessünk ki?

Picit zavarban vagyok ettől a könyvtől, mert nagyon-nagyon mást gondolok a szerelemről, a kapcsolatokról, a romantikáról; mégis, minden ellenérzésem dacára, olvasás közben rabul ejtett. Mert ad valami olyat, ami a mindennapi életünkből túlságosan is hiányzik: könnyedséget. Ha egy szóval kéne jellemeznem, egész biztosan ezt mondanám rá: könnyed. Semmit nem vesz túl komolyan, legkevésbé önmagát. A szereplők játszanak, mernek játszani, mernek nem komolyak lenni, hanem feloldódni – nem egymásban, hanem a játékban. És függetlenül attól, hogy nem értek egyet azzal, ahogy és amivel játszanak, az, hogy mernek játszani, tetszik.

Ahogy tetszik Fabio Volo stílusa is: azzal együtt, hogy mintha ezt sem venné túl komolyan. A hangja friss, mai, ironikus, nagyon laza és szókimondó. Olykor meglepően az, ami akár zavaró is lehetne, azonban épp a könnyed, hétköznapi stílus az, ami úgymond legitimálja: mert hát melyikünk ne filozofált volna reggel a mellékhelyiségben a saját testi funkciói működésén? Csak épp nem szokás leírni – ahogy az sem épp megszokott, ha egy kapcsolatfóbiás férfi narrál egy romantikus regényt; vagy ha egy fiatal szerelmes pár úgy dönt, bármennyire is jó együtt, kilenc nap múlva szakítanak. Mégsem mondanám épp formabontónak a regényt, épp csak kicsit eltér a megszokottól. Nem igazi ínyencfalat, inkább egy megszokott fogás nagyon jól sikerült „megbolondítása”. Amit még ízlelgetni, szagolgatni, szokni kell – viszont próbát tenni vele mindenképp érdemes. Ki tudja, még az is lehet, hogy többszöri kóstolás után kedvenccé válik. 

Kiadó: Európa

Fordította: Barna Mária