2012. október 28., vasárnap

Kortükör és stílusbravúr



Petőfi Sándor játékos kis helyzetdala, A Befordúltam a konyhára… mögötteséről elég hosszan esett szó egy korábbi bejegyzésben. Úgymond az „egyszerűség eszközkészletét” szerettem volna megmutatni a maga rejtett tartalmaival az arra fogékonyaknak. Haladhatunk tovább e látszatra deszkaegyszerű versi faragvány utalás-tartalmain – a megkezdett gondolatmeneten –, hogy könnyebben megértsük, miért tartották annyira sokra annak idején Petőfi dalait – Petőfit magát – a kortársak. Arról beszéltem: maga a szöveg el nem mesélt történeteket rejt. Érdemes a múlt viszonyainak szemüvegén át hosszabban is rápillantani e történetekre, hogy megfosztassunk az egyik legfontosabb előítéletünktől – és egyik legfontosabb gőg-illúziónktól.

Elárulom, honnan szedem ezt a „ráismerést”. Boldog gyermekkorom jól ütemezhető, otthonosan ismerős élményei voltak a kiterjedt nagyszülői rokonság leszármazottjainak lakodalmai. Sátoros, falusi lagzik, olykor mindkét háznál 2-300 fővel megtartott fantasztikus kalandok a magamfajta jól alkalmazkodó kiskamasznak. Zabáltam magam betegre, táncoltam a lábam hólyagosra, ittam magam pincéből kikászálódni képtelenre – és bizony énekeltem nótát és népdalt vegyesen a zenekar pihenése alatt összekapaszkodva időssel és fiatallal. Semmihez nem fogható közösségi élmény volt, ha kihagyom, soha nem tudom meg, mekkora hiánnyal élek.

S mikor olvasom Petőfi versét, dúdolom a nótát, szinte érzem, mi fut át a múlt ködébe vesző, összekapaszkodva éneklő legények lelkén, miféle borzongás e nóta együtt-éneklésekor – mi fut át a falu-lakó, viszonyokba szokott, lányokkal együtt cseperedő, mátkát gyűrűző, szeretőt tartó „törzsökös” legények, egymás földijei agyán (s főleg annak, ki az élményt is megkapta a sorstól): „így szeretik el a babám! (Így szerették el a párom.)” Persze ha az ember elvágyó, nyughatatlan, akkor a versből neki az elsődleges szándék: a „megyek és megtalállak” elrohanás-vágya lüktet. A lányoknál a legényeket hallgatva a „gyere és találj végre meg! Te kellesz, nem ezek a röghöz láncolt suttyók” lüktetését nem kell magyarázni – de persze biztosan akad, aki kétcopfos kora óta választott-vállalt vőlegényét simítja végig a tekintetével ilyenkor is.

A lényeg: hogy ezt, a pár fülbe mászó sorba csomagolt drámát érezte a kortárs, neki ez a „történet” borzongatta a hátát, amikor összekapaszkodva a nótát énekelte. Elgondolkodtató, hogy a mi megítélésünkben banálisan egyszerű, falvédő-varrottas értékén lekezelt romantikus giccsparádé a kortársak számára mennyire „teljes életű” – az utalásaival, az asszociációs tartalmaival együtt élet és művészet. Csak konkrétan mi már nem értjük ezeket az utalásokat, ezt a mögöttest. Csonkolt látványt kapunk, nem pedig csonka látványt – nem a mű, hanem a befogadói képesség hiányos. S hogy mennyire fontos mindez? El lehet gondolkodni rajta, hogy a Petőfi és kortársai „látványi totáljához” képest sokkal közelebbi, József Attilától Radnótin át Pilinszkyig húzott költői beszédmódot, Weöres, Nagy László, vagy Szabó Lőrinc modorának mögöttesét hány kortársunk is érti valójában! S hogy mennyire fontos egy-egy irány, modor megítélésénél tudnunk: a fogható banalitás jobbára teljes világokat takar.

Mert nem lettünk okosabbak. Csak egy másik nyelvet beszélünk azóta, ahol az ilyen félmondatok: „ráírok a facebookon”, vagy „dobok egy esemest” magától értetődő módon találnak értő fülekre. Ez már egy másik világ. De ornamentikájában az „elmúlt” legalább annyira sokrétű és bonyolult, mint a „jelenkori”. E vers legfontosabb tanulsága nekem, hogy amikor az úgymond „primitív” irodalmakat olvasom – akkor se felejtsem el, mennyire bonyolultan strukturált „világnézetek” lenyomata valójában a szöveg. Hogy adott esetben – befogadói pozícióban – felmérhetetlen többletek maradnak rejtve előttem, mert elfelejtődött a „megőrzött produktumot” egykor tág, hímes mezőként körülölelő életmódok, világnézetek, mesék, szimbolikák összessége. Hogy amit értékelni próbálok, az őslénykutató által előtúrt szaurusz-csontváz szintjén teljes csak, és hogy óhatatlanul a saját körülöttesem torzító szemüvegén keresztül mérem e csontok értékét-súlyát. És hogy ajándékképp, kivételes esetekben nyílik alkalom ennél többre – amikor az orromba kúszik egy költemény, egy dal, egy varázsének halltán a múltba merült világ más illatú levegőjének telt, idegen illata is.


2 megjegyzés :

pável írta...

like :)

shizoo írta...

Itt ülök, vagy ötven perce, egy bejegyzésen dolgoznék, de helyette a Kultúrfittneszt hallgattam (milyen jó, hogy van még itt-ott, a kanyarban hallgatható rádióműsor), ahol ma este Horváth Gergely vendége Sebő Ferenc volt - gyémánt-intelligensen beszélt népzenéről, énekelt versről; minden pátosz nélkül kultúra-éltetésről. Témába vág ide, a bejegyzéshez, a Petőfi-vers továbbnézegetéséhez, mert az alapjait érinti annak, amiről beszéltem.

Beszélgettek a vers századokon át húzódó dalszöveg-jellegéről, arról, hogy a Balassi-versekhez ajánlott dalok azt jelentették: "ilyet", nem pedig azt: "ezt és csak ezt"; hogy alakítható volt a szöveg a dallam az éneklője kedve - kiénekelt öröme-bánata - szerint szabadon, hogy értelmetlen (avagy mélyen személyes) a mondat a népdal esetében: "az nem úgy van". Hogy egy kultúra addig él, amíg befogad új hatásokat, és veszít magából, hogy az új legyen hova illeszkedjen - amíg befogadásokkal és veszteségek árán éltetik.

Hogy a társas tánc ugyanúgy improvizáció a saját testnyelvi készletével, mint egy jó beszélgetés - és jó lenne, ha divatba jönne megint, mert nincs annál nagyobb tesztje az "egymáshoz illésnek", mint a testek nyilvános együttmozgása, hogy az adott "szavakkal" a két táncoló miképp "beszélget". És hogy a mámor az "egymást pörgető" mozgásokkal ugyanúgy elérhető, mint kemikáliákkal.

Hogy a zene rögzítésének lehetősége hatalmas ajándék, de legalább ekkora veszély is, mert nem ártana néha letenni a távkapcsolót és kikászálódni a fotelből s a magunk adott szintjén csinálni a zenét, meg a táncot (vagy akármit).

Kár hogy ezekből a riportokból tudtommal nem érhető el tárolt változat...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...