Kortükör és stílusbravúr

Petőfi Sándor játékos kis helyzetdala, A Befordúltam a konyhára… mögötteséről elég hosszan esett szó egy korábbi bejegyzésben. Úgymond az „egyszerűség eszközkészletét” szerettem volna megmutatni a maga rejtett tartalmaival az arra fogékonyaknak. Haladhatunk tovább e látszatra deszkaegyszerű versi faragvány utalás-tartalmain – a megkezdett gondolatmeneten –, hogy könnyebben megértsük, miért tartották annyira sokra annak idején Petőfi dalait – Petőfit magát – a kortársak. Arról beszéltem: maga a szöveg el nem mesélt történeteket rejt. Érdemes a múlt viszonyainak szemüvegén át hosszabban is rápillantani e történetekre, hogy megfosztassunk az egyik legfontosabb előítéletünktől – és egyik legfontosabb gőg-illúziónktól.

Elárulom, honnan szedem ezt a „ráismerést”. Boldog gyermekkorom jól ütemezhető, otthonosan ismerős élményei voltak a kiterjedt nagyszülői rokonság leszármazottjainak lakodalmai. Sátoros, falusi lagzik, olykor mindkét háznál 2-300 fővel megtartott fantasztikus kalandok a magamfajta jól alkalmazkodó kiskamasznak. Zabáltam magam betegre, táncoltam a lábam hólyagosra, ittam magam pincéből kikászálódni képtelenre – és bizony énekeltem nótát és népdalt vegyesen a zenekar pihenése alatt összekapaszkodva időssel és fiatallal. Semmihez nem fogható közösségi élmény volt, ha kihagyom, soha nem tudom meg, mekkora hiánnyal élek.

S mikor olvasom Petőfi versét, dúdolom a nótát, szinte érzem, mi fut át a múlt ködébe vesző, összekapaszkodva éneklő legények lelkén, miféle borzongás e nóta együtt-éneklésekor – mi fut át a falu-lakó, viszonyokba szokott, lányokkal együtt cseperedő, mátkát gyűrűző, szeretőt tartó „törzsökös” legények, egymás földijei agyán (s főleg annak, ki az élményt is megkapta a sorstól): „így szeretik el a babám! (Így szerették el a párom.)” Persze ha az ember elvágyó, nyughatatlan, akkor a versből neki az elsődleges szándék: a „megyek és megtalállak” elrohanás-vágya lüktet. A lányoknál a legényeket hallgatva a „gyere és találj végre meg! Te kellesz, nem ezek a röghöz láncolt suttyók” lüktetését nem kell magyarázni – de persze biztosan akad, aki kétcopfos kora óta választott-vállalt vőlegényét simítja végig a tekintetével ilyenkor is.

A lényeg: hogy ezt, a pár fülbe mászó sorba csomagolt drámát érezte a kortárs, neki ez a „történet” borzongatta a hátát, amikor összekapaszkodva a nótát énekelte. Elgondolkodtató, hogy a mi megítélésünkben banálisan egyszerű, falvédő-varrottas értékén lekezelt romantikus giccsparádé a kortársak számára mennyire „teljes életű” – az utalásaival, az asszociációs tartalmaival együtt élet és művészet. Csak konkrétan mi már nem értjük ezeket az utalásokat, ezt a mögöttest. Csonkolt látványt kapunk, nem pedig csonka látványt – nem a mű, hanem a befogadói képesség hiányos. S hogy mennyire fontos mindez? El lehet gondolkodni rajta, hogy a Petőfi és kortársai „látványi totáljához” képest sokkal közelebbi, József Attilától Radnótin át Pilinszkyig húzott költői beszédmódot, Weöres, Nagy László, vagy Szabó Lőrinc modorának mögöttesét hány kortársunk is érti valójában! S hogy mennyire fontos egy-egy irány, modor megítélésénél tudnunk: a fogható banalitás jobbára teljes világokat takar.

Mert nem lettünk okosabbak. Csak egy másik nyelvet beszélünk azóta, ahol az ilyen félmondatok: „ráírok a facebookon”, vagy „dobok egy esemest” magától értetődő módon találnak értő fülekre. Ez már egy másik világ. De ornamentikájában az „elmúlt” legalább annyira sokrétű és bonyolult, mint a „jelenkori”. E vers legfontosabb tanulsága nekem, hogy amikor az úgymond „primitív” irodalmakat olvasom – akkor se felejtsem el, mennyire bonyolultan strukturált „világnézetek” lenyomata valójában a szöveg. Hogy adott esetben – befogadói pozícióban – felmérhetetlen többletek maradnak rejtve előttem, mert elfelejtődött a „megőrzött produktumot” egykor tág, hímes mezőként körülölelő életmódok, világnézetek, mesék, szimbolikák összessége. Hogy amit értékelni próbálok, az őslénykutató által előtúrt szaurusz-csontváz szintjén teljes csak, és hogy óhatatlanul a saját körülöttesem torzító szemüvegén keresztül mérem e csontok értékét-súlyát. És hogy ajándékképp, kivételes esetekben nyílik alkalom ennél többre – amikor az orromba kúszik egy költemény, egy dal, egy varázsének halltán a múltba merült világ más illatú levegőjének telt, idegen illata is.