A sötét lovag - felemelkedés

A végén azért csak szembejött nagyvásznon A sötét lovag: felemelkedés. Tartozunk ennyivel Nolannak, meg az előző filmek keltette hatásnak, hogy moziban nézzük végig Gotham hőse újraálmodott kalandjainak lezárását – gondoltam a rengeteg és igen vegyes visszhang olvastán, hiszen ezek is szembejöttek idő közben. Rosszul gondoltam: ami a kritikákat illeti, ha némelyikkel egyet értek is így, a film után, azért elsősorban a hazahurcolt képek vannak bennem, meg az elégedett érzés, hogy a magányos jelmezes igazságosztó mítosza filmeket, és nem újabb pofont kapott Hollywoodtól. Most már lehet mondani: három olyan filmet, amely a sok szálon ágazó, többször, többféle hangulatban újramesélt denevéremberi képregény-birodalom egésze előtt képes tisztelegni, nem önmagát, hanem az alapanyagát véve meglepően komolyan. Még akkor is, ha a háromból ez film a legkevésbé erős.

Nyilatkozzanak az alkotók bármit, nekem ugyan fixa ideám marad, hogy a harmadik rész eredetileg Jokerre álmodott cselekményeit voltak kénytelenek az írók Bane köré csavarni – a diabolibohóc második film végi Arkhamba zárása eszembe juttatta a képregényes szökéseit, s az alapvetően antiszociális pszichopata remek (bár sokkal kiszámíthatatlanabb) eszköze lehetett volna Talia Al Ghul-nak a maga bosszúhadjáratában. De ha már valaki, akkor tényleg Bane – elvégre a Knightfall történetében ő az, aki elreccsenti Batman gerincét; mondhatni: Bane a Denevér feletti időleges győzelmek „időrekordere” a képregény-folyamban, s jóformán az egyetlen, akin nem a csatát vesztett hős vesz aztán elégtételt, hanem egy tanítványa. S ezt az elégtételvételt is meglehetősen frappánsan idézi meg a film – kapásból Indy meg a kardos arab jelenete jutott az eszembe*. Tom Hardy pedig elég jó színész ahhoz, hogy egy ilyen Darth Vadert idéző maszkban is leginkább féljünk tőle, holott szinte csak a  szemeivel és a testbeszédével engedi játszani a kosztüm.

Viszont Bane – főleg ezzel az eredettörténettel, a Kúttal, s az odavágó összes jelenettel, Batman fogságát is beleértve – igazi képregényes főgonosz, akárcsak az őt mozgató Talia. Én úgy látom, az újra előkerülő Ra’s Al Ghul-i Árnyak Ligájával visszatérünk a kezdet képregény-meséjébe; a realitás-ízbe tett utazás – A sötét lovag önreflexív „hangulati alapja”, és az „indokolatlan”, azaz eredet-mese nélküli Joker-figura – után ismét a „lezárt”, társadalmi elégtételeket személyes bosszúval keverő, egymást a másik eredettörténetébe utaztató képregényes alap-toposzok világába érkezik a film. A „valóságba” húzott ív visszatér a képregénybe.

És e visszatérés fényében a meglehetősen hiteltelen momentumok is másképp tükröződnek. A magányos hős valamely körülmény okán egyedül marad a gonoszokkal szemben – a teljesen agyament csatornai rendőrattak tipikusan ezt a helyzetet formáló fogás; képregényben lazán élnek vele, a valóságban nincs olyan idióta, aki így csinálná. A város is magára maradhat, rímel erre is rajzolt mese, hogy „magányos hőse” nélkül kelljen szembenézzen – néhány rajongó barát és hű famulus esetlen, hiánypótló próbálkozásaival – az elszabadult gonosszal: Gotham „papírra vetett történetének” egyik megrázó esete egy földrengés, mikor is Bruce Wayne nem vonhatta a várost óvó denevérszárnyai alá, mivel nem volt odahaza. A rajzolt történetek jó pár eleme kerül a filmbe e módon, nem emlékszem olyan képregény-filmre, ahol a szerteágazó történetfolyamból ennyi elem említésre került volna úgy, hogy a cselekmény viszonylagos egysége ne hullott volna szét.

S az operatőri munka, a képek szintjén is rengeteg tipikusan rajzba kívánkozót lelünk: a teljes utca szélességét elfoglaló rendőrroham (ezt sem így építené a valóság, a lőfegyverkorban amolyan „könnyűlovasság támadása” szintű vérfürdő kerekedne belőle), a hídi robbantós szcéna, a „kútból mászás”, de a valószerűtlen sivatagi „börtön” képei egytől egyig. A Denevér fogságának helyszíne egyébként minden vonatkozásában képregény-helyszín, mint ahogy az első, gerinchajlító párviadal csatorna-arénája is. Viszont épp ezért éreztem jogosnak a több kritikában is megfogalmazott hiányérzetet, hogy fikarcnyit sem kapunk vissza az első epizód kevésbé Manhattan-i Gothamjából – a magasvasút, a konszern toronyháza, az ikonikus helyszínek közül jó pár igazán odafért volna valamelyik képre, akárcsak illusztrációképpen. Így is jelezve: a valóság-logika szabadságolta magát, ismét a képregény-logikában csücsülünk.

Gondolom néha úgy, hogy ez a legtöbb, ami egy képregény-filmmel hagyományos filmes eszközökkel tehető – mert például etalon-kedvencem: Miller Sin City-je a képpel is végtelenségig elemelt módon bánik, mindent „képregényesít”, cselekményt, figurákat az egykor álmodott beállításokba gyömöszölve, azokat kísértetiesen megidézve delirál saját-világot. Így mindennek tekinthető, csak hagyományosnak nem. Nolan filmjében ehhez képest semmi forradalmi nincs – mégsem pusztán végtelenül aprólékosan és profin összerakott leckefelmondás. Persze az is: mintegy megmutatja az álomgyárnak a saját, kliséktől sem mentes, gazdag eszközkészletét. De azt is megmutatja, mitől emlékszünk nemzedékeken át az igazi nagy mesélőkre: úgy tömi le a maga pátoszát a torkunkon, hogy ízlik, sőt, még meg is köszönjük. Mert azért ez egy mainstream képregényfolyam ikonikus figurájának teljesen valószínűtlen kalandjairól szóló film. És a nézése közben mégsem ez jár a fejünkben.

Épp ezért nem értem a fanyalgást az utolsó negyedórával kapcsolatban. Aki ott Armageddon-i katarzist várt, az a képregény-főhős sors-anatómiáját felejtette el.** S ami a legfontosabb: az alternatíva, a „bátor, formabontó finálé” csak egy másik filmes klisé. S ha egy kutyaütő folytatja majd a franchise-t arról Nolan ugyanúgy nem tehet majd, ahogyan Tim Burton se felelt a más silányságáért. Szerintem sem ő, sem Christian Bale nem mászik ebbe újra bele – főleg mivel a siker által kb. azt csinálnak most, amit csak akarnak. S tudod mit? Azt se bánom, hogyha tévedek.

*Spoiler: A film legironikusabb pillanata, amikor a Denevér és Bane közt lezajló több menetes gyepa után a Macskanő nyersen belegépágyúzza az al-főgonoszt a falba…

**Spoiler: Van olyan történetszál, amelyben a Denevér meghal, és más ölti fel a jelmezt. De van olyan is, amelyben feltámad. Van olyan történet, ahol a Macskanő bőven nagyobbat távolodik ennél kettős természetétől. De van ahol el sem jut idáig. Van olyan mese, ahol az egy Robin feltűntének lehetőségénél sokkal gazdagabb a Bat-család. Aki a klasszikus filmes önfeláldozó hősi véget várta, az csak azt felejtette el, hogy ez egy képregényfilm. S a képregény hősei kevés kivételtől eltekintve valójában „halhatatlanok”.