Előrebocsátom, hogy kizárólag
köszönet illeti a kiadót, amiért lehetővé tette a hozzáférést e rövidke
e-könyvhöz – a gesztus-értéken túl viszont e három novella olyan sokat nem ad
hozzá a regény formálta sokrétű képhez. Bár azt nem tudom megítélni, mennyire
provokálhat Lavie Tidhar könyvének, az Oszamának kézbevételére – mintegy
másodlagos hasznaként – mivel a könyvet már olvastam. A könyv elfogott magának,
úgyhogy nem lep meg különösebben, hogy az írót sem engedte el. Mert Tidhar
tipikusan úgy járja körbe-körbe a saját szülöttét, mint akiben benne szorult
valami még. Valami, amit nem fűzött a regénybe, avagy nem engedte a maga
kitalálta bravúros „szövegi álcaháló” kibontakozni – olyannak képzelem e
kényszert, mint a viszketést: akkor sem múlik el, ha az ember foglalkozik vele.
Hiszen az első, erősen önreflexív
szöveg rögvest a „miért akadt belém” – miért ilyen mélyen – témája köré
szövődik; látszatra csapongó – valójában rafináltan szerkesztett – úti-mozija a
maga szabálytalan játékterében afféle „minden arra utal, hogy…” játékot játszik
az olvasóval. A Drótok és töltetek című
vers, a Drágán add az életed, az
utalások szövegbe csöpögtetése a személyes érintettség a „majdnem velem”
történt, a „majdnem azzal, akit szerettem” rajzának rendelődik alá. Sejtettem, hogy
ilyesmi lehetett, valamilyen szinten a könyvből is kiderül.
Az utolsó Oszama már közelebb áll a szívemnek kedves távolító
stílus-játékhoz, amibe (mégis) bele lehet csomagolni, hol fáj: miért nem megy
az író „közelebb”. „Kibaszott cowboyok”, tábornok úr, western és Joseph Conrad
– belefűzött, közelítő elmélkedésekkel, a kedvenc gondolatmenetemmel: …azokban a filmekben a vietnamiak olyanok,
mint az idegen rovarok a Csillagközi invázióban – kár, hogy kicsit
didaktikus, hogy az író „elméjének inváziója” nem keresett a spóráknál
árnyaltabb szimbólumot. Ezzel együtt egészen jó fantázia-közelítése annak,
mivel is kell együtt élnünk.
A harmadikat a humora menti meg.
Valójában ez a legízetlenebb rágózás a témán, de az utolsó mondatát szeretem. Azt
is, hogy kegyetlen egyszerűséggel elvágja az első novella játékait az
olvasóval. Egyéb mentsége nincs.
Lassan ideje (Timi is
figyelmeztetett), hogy elengedjem az Oszamát. Hogy hagyjam a kíváncsiságom a
polcon várakozó, vegyesen vágyott és meglepetés (olykor e két halmaz metszetét
képviselő) élményhordozókhoz csámborogni. De hogy idővel a kezembe tolakodik
újra a könyv, azt nem kétlem – akárcsak a Marija Morevna, vagy a Dervisház –, megméri
majd magát az élmény megint. Abban biztos vagyok, hogy nem „kerül a helyére”
soha, azt a téma nem engedi. Viszont felmérhettem magamon: amióta olvastam ezt
a könyvet, könnyebben viselem gusztustalan, ámde vértelen purparléink. Csak
remélni tudom, hogy mindez nem kerül közelebb hozzánk – egészen a
hétköznapjainkig. Hogy soha ne kelljen a tudattal élnem: a szomszéd szobában
élő idegen-ismerősök, akiknek köszöntem olykor, szót váltottam akár, potenciális
tömeggyilkosok. Mert nemcsak az „illúzióink világának” lesz vége aznap, amikor
rettegni kezdjük a szomszédaink.
Kiadó: Ad Astra
Fordította: Körmendi Ágnes, Horváth Norbert, Juhász Viktor
A könyv ingyenesen letölthető a kiadó oldaláról.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése