2012. október 12., péntek

Lavie Tidhar: Utazásaim az Al-Kaidával



Előrebocsátom, hogy kizárólag köszönet illeti a kiadót, amiért lehetővé tette a hozzáférést e rövidke e-könyvhöz – a gesztus-értéken túl viszont e három novella olyan sokat nem ad hozzá a regény formálta sokrétű képhez. Bár azt nem tudom megítélni, mennyire provokálhat Lavie Tidhar könyvének, az Oszamának kézbevételére – mintegy másodlagos hasznaként – mivel a könyvet már olvastam. A könyv elfogott magának, úgyhogy nem lep meg különösebben, hogy az írót sem engedte el. Mert Tidhar tipikusan úgy járja körbe-körbe a saját szülöttét, mint akiben benne szorult valami még. Valami, amit nem fűzött a regénybe, avagy nem engedte a maga kitalálta bravúros „szövegi álcaháló” kibontakozni – olyannak képzelem e kényszert, mint a viszketést: akkor sem múlik el, ha az ember foglalkozik vele.

Hiszen az első, erősen önreflexív szöveg rögvest a „miért akadt belém” – miért ilyen mélyen – témája köré szövődik; látszatra csapongó – valójában rafináltan szerkesztett – úti-mozija a maga szabálytalan játékterében afféle „minden arra utal, hogy…” játékot játszik az olvasóval. A Drótok és töltetek című vers, a Drágán add az életed, az utalások szövegbe csöpögtetése a személyes érintettség a „majdnem velem” történt, a „majdnem azzal, akit szerettem” rajzának rendelődik alá. Sejtettem, hogy ilyesmi lehetett, valamilyen szinten a könyvből is kiderül.

Az utolsó Oszama már közelebb áll a szívemnek kedves távolító stílus-játékhoz, amibe (mégis) bele lehet csomagolni, hol fáj: miért nem megy az író „közelebb”. „Kibaszott cowboyok”, tábornok úr, western és Joseph Conrad – belefűzött, közelítő elmélkedésekkel, a kedvenc gondolatmenetemmel: …azokban a filmekben a vietnamiak olyanok, mint az idegen rovarok a Csillagközi invázióban – kár, hogy kicsit didaktikus, hogy az író „elméjének inváziója” nem keresett a spóráknál árnyaltabb szimbólumot. Ezzel együtt egészen jó fantázia-közelítése annak, mivel is kell együtt élnünk.

A harmadikat a humora menti meg. Valójában ez a legízetlenebb rágózás a témán, de az utolsó mondatát szeretem. Azt is, hogy kegyetlen egyszerűséggel elvágja az első novella játékait az olvasóval. Egyéb mentsége nincs.

Lassan ideje (Timi is figyelmeztetett), hogy elengedjem az Oszamát. Hogy hagyjam a kíváncsiságom a polcon várakozó, vegyesen vágyott és meglepetés (olykor e két halmaz metszetét képviselő) élményhordozókhoz csámborogni. De hogy idővel a kezembe tolakodik újra a könyv, azt nem kétlem – akárcsak a Marija Morevna, vagy a Dervisház –, megméri majd magát az élmény megint. Abban biztos vagyok, hogy nem „kerül a helyére” soha, azt a téma nem engedi. Viszont felmérhettem magamon: amióta olvastam ezt a könyvet, könnyebben viselem gusztustalan, ámde vértelen purparléink. Csak remélni tudom, hogy mindez nem kerül közelebb hozzánk – egészen a hétköznapjainkig. Hogy soha ne kelljen a tudattal élnem: a szomszéd szobában élő idegen-ismerősök, akiknek köszöntem olykor, szót váltottam akár, potenciális tömeggyilkosok. Mert nemcsak az „illúzióink világának” lesz vége aznap, amikor rettegni kezdjük a szomszédaink. 


Kiadó: Ad Astra
Fordította: Körmendi Ágnes, Horváth Norbert, Juhász Viktor

A könyv ingyenesen letölthető a kiadó oldaláról
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...