Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Az elmúlt hónapokban bosszantóan sok időt töltöttem azzal, hogy átpakoljam a bejegyzéseinket a régi blogról – eközben volt időm arra, hogy rácsodálkozzak jó néhány régebbi cikkünkre. Volt, ami meglepően jónak tűnt még így évek távolából is, volt, aminél a fejem fogtam, hogy írhattam le ilyen suta mondatokat, és bizony olyan is, aminél erősen elgondolkoztam a törlésen. És persze volt egy-két olyan eset is, ami kapcsán meglepve konstatáltam, hogy bár feltett szándékom volt olvasni még az adott szerzőtől, nem tettem. Így jártam Agatha Christie-vel is. Anno, amikor három krimijét olvastam gyors egymásutánban – és nem mondhatnám, hogy túlzottan levettek a lábamról – mindenki arra biztatott, hogy tegyek próbát a Tíz kicsi négerrel. Meg is fogadtam, hogy sort kerítek rá, mert mégiscsak a krimikirálynő leghíresebb, legjobbnak tartott műve, igazi klasszikus, amit még a mérsékeltebb rajongók is mesterműnek tartanak – aztán mégsem tettem.

Most azzal a szándékkal vettem le a polcról, hogy adok még egy esélyt Agatha Christie-nek, és ha ez sem jön be, elfelejtjük egymást: nos, erre egyelőre nem fog sor kerülni. Bevallom, pontosan tudtam, ki a gyilkos (nem emlékszem, ki és mikor mondta el, de valaki elmondta), ennek ellenére voltak pontok, amikor meg tudott ingatni, és már majdnem elhitette velem, hogy rosszul emlékszem, valamit félrehallottam, átvertek, vagy ki tudja… Én alapból nem vagyok egy spoilerérzékeny ember, és vallom, hogy ha igazán jó egy könyv, teljesen mindegy, hogy tudom-e a végét (sőt, egyfajta mérce, hogy a vége ismeretében is fenntartja-e az érdeklődésemet), de ilyen még nem fordult elő velem, hogy így megvezessen egy szerző.

De nem csak ezért gondolom, hogy a Tíz kicsi néger mestermű. Az első oldaltól kezdve olyan baljós hangulat lengi be, ami teljesen elbűvölt. Ma már a legelcsépeltebb horrorklisék közé tartozik a szigeten álló magányos ház, melyet éktelen vihar választ el a külvilágtól, a tíz összezárt idegen, akik mind egymásra fenekednek – hány meg hány könyvben és filmben láttunk már ilyen klausztrofób hangulatot, titokzatos vendéglátóval, rejtélyes gyilkosságokkal. Ám hiába klisé, hiába, hogy még csak nem is Christie írta meg először, ilyen hatásosan tán előtte és utána sem csinálta senki. Olvasás közben szinte hallom a szél süvítését, érzem a tenger csapdosó hullámait, borsódzik a  hátam a sötét lépcsőházban gyilkosra vadászó kis elátkozott „négerek” lépteitől. A hatás még így, hetven év távlatából is elképesztő.

Annak ellenére is az, hogy a történet maga meglehetősen egyszerű. Nyolc, egymásnak idegen ember érkezik a világtól távoli Néger-szigetre, hogy néhány nap alatt kipihenjék a mindennapok fáradalmait. Van közöttük nyugalmazott bíró, veterán tábornok, magánnyomozó, vénkisasszony, fiatal nevelőnő, sztárorvos, szerencsevadász és gazdag aranyifjú is. Egy közös bennük: valami futó ismerős hívta meg őket levélben, nem egészen biztosak benne, ki, de halványan emlékeztetett valakire, és hát vissza mégsem utasíthatták…

A szigetre érve kiderül, hogy a vendéglátó sehol, a házban csupán a komornyik és házvezető felesége várja őket. A tíz ember berendezkedik, ám hamar szembesülnek azzal, hogy tán valaki még tartózkodik a szigeten: valaki, aki igazságosztónak képzeli magát, aki vélt vagy valós bűneiket jött megbosszulni, aki a szobákba kifüggesztett gyermeteg versike mintájára szépen egyenként elteszi őket láb alól:

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.

Sokszor gondoltam azt, hogy kiszámítható a következő lépés, ám legtöbbször meglepett az írónő, és ami ritkán fordul elő: a szereplőkkel együtt gondolkodtam azon, hogy lehetnének biztonságban – és jutottam arra, hogy sehogy. Ennek így kellett történnie, hisz az egész egy monumentális – és öntömjénező – pszichológiai kísérlet volt. És bizony, mi emberek, tényleg ennyire befolyásolhatóak, ostobák és megvezethetők vagyunk. Nem is igazán érzem kriminek (vagy nem teljes egészében…), inkább lélektani regény ez – hangulatában sokkal inkább emlékeztetett Christie Mary Westmacott néven írt szépirodalmi regényeire, mint a krimijeire. Már csak azért is, mert a szokásos felállással ellentétben (egy detektív, sok gyanúsított), itt mindenki egyszerre detektív és gyanúsított – mindenki egyformán gyanús és mindenki egyformán retteg, így a pszichológiai játszmáik is sokkal izgalmasabb színezetet kapnak.

Egy olyan momentuma volt a regénynek, ami meglepett: tudtam, hogy a sziget egy önmagába záródó rejtély, épp ezért el sem tudtam képzelni, hogy derül ki a végén, ki a gyilkos. És le a kalappal Christie előtt, amiért ezt úgy tudta áthidalni, hogy egy éktelenül ócska és színpadias húzást írt bele, ám olyan pszichológiai megalapozottsággal, hogy egy csapásra megbocsátjuk minden színpadiasságát. Azt hiszem, ezek után adok még egy-két esélyt neki… 

Kiadó: Európa

Fordító: Szíjgyártó László