Csillagpor

„Volt egyszer egy fiatalember, ki Szíve Vágyát áhította elnyerni” kezdi a mesét Gaiman, a fiatalemberről, de legfőképp annak elsőszülött fiáról, ki az egyik falvai vásár éjjelén fogant. A mese idején ugyanis a vidéki Anglia Fal – vagy Falva – nevű faluja, amely egy a gyepűjén húzódó embermagas ősi falról kapta a nevét, még szomszédos volt Tündeföldével. Itt tartottak – már csak – kilencévente egy vásárt, ahol a két világ árut és eszmét cserélhetett. „Mindig kevesebben és kevesebben”- morgolódik az egyik boszorka-szereplő – „Jegyezd meg, amit mondok: ez a vásár nemsokára már csak az emlékezetben létezik majd. Vannak más vásárok, más vásárterek. Ennek a vásárnak az ideje lassan lejár”. Tündefölde: mindaz, ami ide menekült, hegyek, mint az alvó óriás Hasa-hegye, erdők és folyók, sőt tengerek is; az ott lakók, trollok és manók, az unikornis és a boszorkányok, kalózok és égi hajósok; egyszerűbben fogalmazva a Titok és a Rejtvény, de legfőképp a Mese előlünk menekült ide. És azóta az eltelt időben Tündefölde elköltözött Falva szomszédságából. Ismert és kicsi, szürke és unalmas lenne a világ, ha nem akadna egy-egy Mesélő, aki még fantáziája hajóján elvisz minket is magával oda. Ha magunk már nem vesszük a fáradságot, hogy hasalva bámuljuk a világot nyári réten, fűszálakon át a végtelent, esti vízen fodrozódó fényeket, ha már nem hagyjuk kitalálni magunknak a mesét, legalább üljünk le betonok koszorúzta szobánk lámpafényében könyvvel a kezünkben.

 

A mese idején még Viktória királynő uralja Angliát s a Birodalmat. Hogy is ne hátrálnánk az időben, Tündefölde akkor volt szomszédos Falvával, amikor Ipswitch még többnapi járóföld, szekéren, London drága vonatút az ismeretlenbe, Párizs meg szinte ugyanúgy mítosz és ismeretlenség, mint a falon túli világ. Hiszen a hír akkor még gyalog járt, a média mindenhova bekukkantó szeme nem hitette el, az létezik, amit a kamera megmutat. A szegény ember ezidőtt a képzeletével utazik. Hacsak nem ígér hullócsillagot a falu legszebb lányának, aki után epekedik. Mert a legénykévé cseperedő Tristran Thorn, hősünk épp egy ilyen ígéret miatt vág neki az utazásnak Tündeföldére.

 

Utazását, kalandjait nem mesélem el, mert valahol minden mese váza banális, akár életünk váza. A Jancsi és Juliska hat mondatban morbid banalitás, a Grimm testvérek eredeti gyűjtésében varázslat. Nem mesélem el, mert akár idemásolhatnám inkább, szóról szóra. Mert a mesélés módja dönt. Gaiman úgy mesél, ahogyan Tolkien A woottoni kovácsmester-ben, vagy Michael Ende a Tükör a tükörben novelláiban. Kevés szóval, de olvasóját felnőttnek tekintve akár pajzán, akár fekete humorhoz, utalásaiban egész mesebirodalmakat érzékeltetve. Nézzük, mit szól Tristran utazása okához egy alkalmi útitárs: „Tudod, a helyedben mit tennék? Megmondanám ennek a hölgyeménynek, hogy dugja az arcát egy disznó seggibe, én meg elmennék keresni egy olyat, aki egy csókért nem az egész világot kéri rögtön. Hidd el, van ilyen. Egy féltéglát se tudsz eldobni ott, ahonnan jöttél, és máris eltalálsz egyet.” Szóval álszentség az nincs a könyvben, a mese itt nem a cukormázas hepiendvégű izét jelenti, amit ma a gyerekekkel popcorn és nyalóka mellé etetnek.

 

Pedig van itt is elrabolt és madárrá bűvölt királykisasszony, hullócsillag-lány szívét kivágni készülő boszorkánykirálynő, öreg király és hét fia – három élő, négy szellem; persze az arány a történet kezdetére értendő -, sőt, végül „boldogan éltek, míg” jellegű befejezés is. A mesei alapelemek jelenléte viszont semmiféle puhító tényezővel nem jár Gaimannál, a mesélőkéje nem zápul attól hogy épp tündérmesét ír. Ki sem kacsint ránk, úgy, ahogyan William Goldmann A herceg menyasszonya című „meséjében” – ami egyébként szintén nagy kedvencem. Nem velünk „cinkos” a mese hitele kárára, nem is a maga teremtette mesehősökkel, a mi kárunkra. Velük is ugyanúgy bánik, ahogy velünk, azaz felnőttként kezeli őket. Nincs több szavam e könyvről, olvassátok el!

 

No és akkor most zavarban vagyok. Mert itt ez a könyv, nagyrabecsült Agavénk kiadásában, könyborítóján a vignyetta: A nagy sikerű mozifilm alapjául szolgáló regény! A filmről kell szólnom, és nem tudom jóízűen szidni, pedig megérdemelné. De. Tetszett! (Mi több, alig vártam, hogy feltehessem a polcra a DVD-t.) Pedig elmondhatjuk, szinte állatorvosi lova e film az adaptációs „betegségeknek”, a „mozifilm alapjául szolgáló regény” valóban alapmű, míg a film sokkal inkább a ma tapasztalható fantasyfilm-divathullám terménye. Kicsit hátrébb kell kezdenem, hogy el tudjam mondani, mi a bajom vele, s hogy miért ragaszkodtam hozzá, hogy meglegyen mégis.

 

A Gyűrűk Ura világsikere után hamar rátaláltak a filmesek a Narnia krónikái sorozatra. Az első film szerintem a maga módján becsületes próbálkozás volt arra, hogy ne vigyék el a kétségtelenül meseibb alapanyagot vérbe és tocsogásba – nem is volt egyértelmű siker. Az emberek egyszerűen mást vártak a mozitól, amit épp adaptáció-jellege miatt nem volt képes biztosítani. A második rész komorabb hangvétele, az hogy épp e történetet filmesítették meg másodszor, mind arra utal, hogy a filmkészítők tanultak a fogadtatásból. Nos, a Csillagpor mint mozifilm ennek a tanulási folyamatnak a következő lépcsője. A mai mozinézőnek adrenalin kell, szép ritmusosan húszpercenként egy-egy futkosós üldözés, gyilok, boszipárbaj, ha már csata nincs; és a végén egy nagy összecsapás, a végfeloldás előtt. Ilyenné formált a filmipar minket, nézőket, s ha készítőként eltérsz a recepttől, a garantált siker – s a befektetett pénz – kockáztatódik.

 

A könyv cselekményét a film meg sem kísérli visszaadni, alternatív cselekményt teremt, „olyan mint”-cselekményt. Egyszerűsít, persze, mint mindig, és átformál egész karaktert, ha kell. Alberic kapitányból így lesz Shakespeare kapitány, langyi égi kalóz, van boszorkapárbaj, és Lilim így válik a végén őrjöngő elpusztítandó pusztítóvá, mert végecsata nélkül nem lehet. A könyvben pusztán tudomásul veszi a boszi, hogy a csillag „másnak adta a szívét”, ki már hiába vágja, nem lesz belőle fiatalító csodaszer. A főboszi és a csillag csókkal válnak el, anyám, mit lehet ezzel kezdeni egy filmben! – Megjegyzem, a szereplők ilyetén többdimenziósságát a mangákban és animékben tapasztalni, ott a főfőgonoszok is képesek akár pozitív gesztusokra. – Ki tudja, tán lehetne. A film ilyen értelemben határozottan gyávább, szellemtelenebb és akár logikátlan – boszigyilkos csillagfény! – a könyvhöz képest.

Viszont a könyv íze, a hangulatai, a színei ott ragyognak a filmben. A szereplőválasztásra egy szavam sincs, Robert De Niro langyi kalóza simán „eladja magát”, Michelle Pfeiffer úgy kell, ahogy van, a fiatalok is jól muzsikálnak, és csupa kedves angol filmes ismerős lubickol a kisebb szerepekben. Amit a réven veszít a film, megnyeri a vámon. Egésszé rakódik, hiszen „hibái” nem a készítők, hanem a filmipari környezet generálta „hibák”. Nem csak egy nézést ér meg. És ha legalább egy moziba tévedt kölyköt arra provokál, hogy elolvassa miatta a könyvet, már megérte megcsinálni.