Ha valaki azt mondja, világzene,
én kapásból rávágom: Loreena McKennitt. Az ír és skót felmenőkkel bíró kanadai
énekesnő megtestesíti számomra mindazt, amit a szó legnemesebb értelmében vett
világzenéről gondolok: különböző zenei hagyományok, stílusok, egymástól
látszólag gyökeresen eltérő korszakok és zenei felfogás ötvözése valami
harmonikus, egyéni, ám mégis, szinte ősi módon ismerős muzsikává, amely
független divatoktól, slágerlistáktól, pillanatnyi szépségeszményektől. Ami
megérint, úgy, ahogy a trendkövető zenészek szoftverekkel „kitalált”
slágerzenéi sosem.
Először a The Mask and Mirror
című albumával találkoztam, jó néhány éve, teljesen váratlanul: egy ismerős
selejtezte a CD-it és ideadta, hogy ha akarjuk, tartsuk meg. Szerelem volt első
hallgatásra… Azóta gyűltek a CD-k, jó néhány filmzenében is találkoztam Loreena
hangjával és dallamaival, és egyre nagyobb rajongója lettem. Ahogy egy kedves
barátom mondta nem is olyan régen, ez az én meditációs zeném: hallgatom, ha
szomorú vagyok, vagy feszült, ideges, beteg, ha fáj a világ, vagy ha egyszerűen
elegem van mindenből – és megnyugtat, ellazít, visszaadja az életkedvem. Zoli
meg remekül el tud aludni közben…
Két éve, amikor az énekesnő
először koncertezett kis hazánkban, legnagyobb fájdalmamra nem tudtam elmenni –
ha hinni lehet a beszámolóknak, fantasztikus élmény lehetett a Margitszigeti
Szabadtéri Színpadon hallgatni ezt az éteri zenét. Persze, ahogy ilyenkor lenni
szokott, megfogadtam, hogy ha megint nálunk koncertezik, akkor aztán ha törik,
ha szakad, ott leszek. S eljött ez is… Mikor novemberben megtudtam, hogy lesz
koncert, ráadásul az én fájóan kerek születésnapom után két nappal, egyértelmű
volt, hogy ezt kérem ajándékba. Zoli pedig kifinomult érzékeivel vette alig
titkolt kívánságomat (értsd: megfenyegettem, hogy ha nem visz el, az válóok),
és meglepett a koncertjegyekkel.
Igazából az élmény szinte
elmesélhetetlen, ezt át kell élni. Egyesek biztos szentségtörőnek tartják, de
nekem ez olyan lélekemelő, gyógyító és gyönyörű élmény volt, mint egy
szentmise. Ehhez persze kell a rajongás, és az, hogy ilyen mélységes kötődésem
legyen a zenéhez, de kell Loreena éteri hangja és a dallamok olykor fájdalmas
szomorúsága is – amit kiválóan ellenpontoz a balladák közé beékelt
tradicionális ír „kocsmadalok” felszabadult vidámsága. Mondjuk kellett is néha
a vidámság, mert kezdve az elsőként felhangzó „Bonny Portmore”-ral, folytatva a
„The English Ladye And The Knight”-tal és a „Stolen Child”-dal, én bizony a
legtöbb dalt végigpityeregtem. Aztán amikor felcsendült legnagyobb kedvencem, a
„The Lady of Shalott”, szó szerint fülig érő szájjal és potyogó könnyekkel
bambultam, és azt akartam, hogy sose érjen véget. Na, hát ennyire vagyok én
Loreeena McKennitt-rajongó…
A Celtic Footprints névre
hallgató turné koncertjein egyébként az énekesnő legnagyobb slágerei hangzanak
el, új dal sajnos nem volt a repertoárban, mondjuk stúdiólemez sem volt jó
ideje. A vezérfonal, amire Loreena a koncertet felfűzte, a kelták vándorlása –
ez régóta központi témája az énekesnő munkásságának, a kelta hagyományok,
népzene, a szerte Európában maguk után hagyott „lábnyomok” szinte minden
lemezén visszaköszöntek. A számok közti szünetekben Loreena főleg erről
beszélt, hogy mennyi inspirációt nyert a keltákból, hogy vándorlásukat egyfajta
iránymutatónak tekintette.
Az énekesnő akár énekel, akár
mesél, elbűvölő jelenség, de a koncert feleennyire sem lett volna jó a remek
zenészek nélkül. Nekem, aki nem vagyok egy vájtfülű zenekritikus, itthoni
hallgatáskor nem annyira tűnik fel, hogy milyen elképesztően tehetséges
zenészek játszanak a háttérben, de a
koncerten mindannyian megkapták a maguk szólóját. Szájtátva hallgattuk, amit a
csellista Caroline Lavelle és a hegedűs Hugh Marsh művelt a hárfa mellett
zongorán és tangóharmonikán is játszó Loreenával. De a többiek sem maradtak el
mögöttük, sőt!
Picit egyébként furcsa érzés volt
ezt a zenét a Papp László Budapest Sportarénában hallgatni, szerintem jobban
illene hozzá egy kisebb koncertterem – ez a zene túl bensőséges, túl finom és
meghitt ehhez a hatalmas térhez. Az viszont kellemes csalódás, hogy az Aréna
megtelt – örülök, hogy ennyien fogékonyak itthon erre a fajta zenére. Csak azt
sajnáltam, hogy a koncert olyan hamar véget ért – három ráadás és majd’ éjféli
hazaérés ide vagy oda, ez az este úgy elrepült, mintha valaki direkt
felgyorsította volna az időt. El tudtam volna még hallgatni jó sokáig – nagyon
remélem, hogy lesz még rá lehetőségem!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése