Amióta először olvastam, azóta
imádom Virginia Woolf kisregényét,
az Elizabeth Barrett és Robert Browning történetét Barrett spánieljének szemén
keresztül bemutató Flush-t. Kafka ide
vagy oda, nekem ez a rövidke kötet a kutyaszemszögből íródott regények alfája
és omegája. Andrew O’Hagan skót
szerző első magyarul megjelent regényére a figyelemfelkeltő (és szerintem
remek) borító mellett Flush miatt figyeltem fel – hisz akárcsak a nagy előd, Maf
is „alulnézetből” mutatja be kora művészvilágát.
Ilyen előzmények után el lehet
képzelni (bár ha jobban belegondolok, el se tudják képzelni…) mekkora gyerekes
örömöt váltott ki belőlem, amikor a könyv első oldalain Woolf nővérének, Vanesa
Bell-nek a házában találkozunk először Maf-fal, a máltai terrierrel, aki
testvéreivel arra vár, hogy Amerikába vigyék leendő gazdájához. Maf, aki egy
trockista angol földműves tanyáján látta meg a napvilágot, Bell-ék jövedelmező
kutyatenyésztő-üzletet folytató cselédjeinek útján kerül a Bloomsbury-kör
kellős közepébe, hogy ott – a szülőházban magára szedett „vörös” gondolatok mellé
– még jó adag pszichológia, irodalom és művészetszeretet ragadjon rá, valamint
sikeresen beoltódjon a Charleston-házat belengő Woolf-kultusszal.
Maf ugyanis igazi filozófus:
miként minden kutya, érti, amit körülötte beszélnek, az emberekkel együtt
olvas, sőt, a gondolataikat is ismeri, fogékony a szociális és politikai
kérdésekre, szereti a kísérletező kedvű regényírókat és vérbeli kalandornak
vallja magát (valamint, annak rendje és módja szerint, megveti az elsősorban
költészetben utazó macskákat). Alig várja, hogy Amerikába kerüljön, sztárokkal
ismerkedjen és magvas eszmecseréket folytasson a hozzá hasonlóan
művészetrajongó amerikai kutyákkal. Natalie Wood „lecsúszott orosz arisztokrata”
szerepben tetszelgő édesanyja révén kerül az Államokba, ahol Frank Sinatra
vásárolja meg, hogy ajándékba adja az épp válófélben lévő, depressziós Marilyn
Monroe-nak.
Maf 1960-ban kerül „sorsos
társához” (ahogy a kutyák „gazdájukat” hívják), és vele van élete utolsó két
évében. Kezdettől igazi szerelem fűzi Marilynhez, akiről köztudott, hogy imádta
a kutyákat, a kis máltait is mindenhova magával cipelte – bárokba, estélyekre,
a pszichiáteréhez, utazásaira, filmforgatásokra. Maf pedig mindent dokumentál
és a maga szatirikus módján kommentál. Megvan a véleménye mindenről – Marilynt
kivéve. Így aztán a regény a filmistennő életének szaftos részletei helyett
jórészt gátlástalan és csapongó filozofálással, intertextuális utalásokkal,
politikával és a sztárkultusz kritikájával van tele.
Andrew O’Hagan igazi Marilyn
Monroe-rajongó lehet: annyira bájosan és szerethetően ábrázolja a sztár
elesettségét, depresszióját, útkeresését, az emberekhez való viszonyát, ahogy
csak egy velejéig elfogult rajongó tudja – vagy egy kutya, aki kritikátlanul
imádja gazdáját. A szerepbe helyezkedés ily módon tökéletes, ugyanakkor Maf
különleges volta lehetőséget ad arra, hogy Marilyn ürügyén O’Hagan minden
eszébe jutó dologról írjon – Freud-tól az orosz űrkutyákig, Sinatra
maffiakapcsolataitól (melyekről egyébként Maf teljes nevét – Maffia mókus –
kapta), Kennedy politikájáig, Carson McCullers regényeitől Truman Capote
dokumentarizmusáig.
Apropó, Kennedy! O’Hagan kikerüli
a legnagyobb csapdát: nem ír a Monroe körül legyeskedő, és az általános
vélekedés szerint a vesztét okozó férfiakról – szerencsére. Könyve így megmarad
szerethető és valóban rendkívül szellemes regénynek – igazi különlegesség,
irodalmi és társadalomkritikai gyöngyszem, amit nem csak a Monroe-rajongóknak,
hanem a posztmodern irodalom és az irodalmi gegek kedvelőinek is jó szívvel
ajánlhatok.
Kiadó: Európa
Fordította: Elekes Dóra
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése