A Vaslady

A királynő című film 2006-os sikere óta divatba jöttek az angol közszereplőkről, illetve politikusokról szóló életrajzi drámák: Az ifjú Viktória királynő, A király beszéde és most a Nagy-Britannia első női miniszterelnökének életét feldolgozó A Vaslady is ezt a divathullámot lovagolta meg. A maga módján mindegyik film jól sikerült, azonban, sajnálatos módon, Stephen Frears drámájának színvonalát egyik sem érte el. Ami jelen esetben már csak azért is kár, mert a Vaslady élete régóta megfilmesítésért kiált, és bár személye ellentmondásos, az biztos, hogy története sokkal jobb filmet érdemelt volna.

Margaret Thatcher egy élő legenda, valóban nagyformátumú politikus, kinek érdemeit pártállástól függetlenül el kell ismerni: nőként először lehetett kormányfő a hagyományaihoz végletekig ragaszkodó Nagy-Britanniában, ráadásul a konzervatív párt színeiben. Vaskézzel kormányozta országát, jó néhány területen ért el sikereket, ám nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni) hogy máshol annál nagyobb kudarcokat vallott. Érzékeny, bátor és őszinte művész után kiált ez az életút, ám Phillida Lloyd az érzékenység terén ugyan jól vizsgázik, a bátorságot és az őszinteséget beáldozta a kíméletesség oltárán.

Filmje egy alapvetően jóindulatú portré, amely bemutatja a fiatal Margaret Roberts útját a háborútól kezdve, amikor apja, a kisvárosi fűszeres szónoklatait hallgatva elhatározta, hogy politikai pályára lép, és a közjónak szenteli életét; házasságán és anyaságán keresztül a felemelkedésig – mindezt az időskori demenciában szenvedő, zavarodott, dugiban piáló, halott férjét hallucináló Thatcher visszaemlékezésein keresztül. Alapvetően idealizál: ugyan kötelező elemként felvillant képeket a kudarcos anyaságból; megemlíti, hogy a fia beszélni sem akar anyjával, a lánya zavartan és elfojtásokkal telten gondozza idős édesanyját, férje pedig az idő előrehaladtával egyre inkább papucsként volt kezelve; mindez eltörpül Thatcher politikai nagysága mellett.

Lloyd úgy láttatja Thatchert, ahogy ő láttatná saját magát – ami művészként nem egy szerencsés húzás. Hogy mennyire nem tudott mit kezdeni a rendező hősnője megkérdőjelezhető tetteivel, az is bizonyítja, hogy archív felvételeken keresztül mutatja be a szakszervezeti tüntetéseket, a sztrájkokat, az IRA merényleteit. Akár remek kreatív megoldásnak is tekinthetjük ezeket, mégis, bennem azt az érzetet keltették, hogy minél egyszerűbben le akarták tudni őket – anélkül, hogy állást kellene foglalni. 

Az, hogy A Vaslady minden gyengesége és felszínessége ellenére igen élvezetes és maradandó alkotás lett, Meryl Streep fantasztikus játékának köszönhető. Bevallom, szkeptikus voltam vele kapcsolatban. Napjaink tán legnagyobb hollywoodi színésznőjét a fél világgal együtt én is csodálom, ám az utóbbi években bármilyen jó filmben játszott, egyszer sem tudta elfeledtetni velem, hogy Meryl Streepet nézem a vásznon – sajnos, így jár még a legjobb színész is, ha ikon lesz belőle. Tartottam tőle, hogy most sem sikerül – márpedig egy életrajzi film esetében elengedhetetlen, hogy a színész elfeledtesse a nézővel évtizedes filmes múltját. Hadd kanyarodjak vissza a bevezetőben említett A királynőhöz: Helen Mirren félelmetesen jó alakítása azóta a szememben állandó viszonyítási pont – annyira átlényegült Erzsébet királynővé, hogy azóta ha az angol uralkodóra gondolok, elsőnek Mirren filmbeli arca ugrik be.

Előre borítékoltam a csalódást, ami azonban elmaradt: Streepnek sikerült a lehetetlen, teljesen levetkőzte önmagát, és felvette Margaret Thatcher alakját – tegyük hozzá, óriási maszkmesteri segítséggel; a smink és a jellegzetes hajköltemény alatt nagyítóval kell keresni Meryl Streepet. Elképesztő átalakulását méltán jutalmazta Oscar-díjjal az Amerikai Filmakadémia – ám tegyük hozzá, a színésznő, akit az elmúlt harminc évben tizenhét alkalommal jelöltek a díjra, és csupán kétszer kapta meg, jó néhány jobb filmmel is megérdemelte volna.

Felemás élmény marad hát A Vaslady, egy kiváló alakítás és remek maszkmesteri munka (no meg Jim Broadbent Streephez minden tekintetben méltó mellékszereplése) mellett azért elsősorban a kihagyott lehetőségek filmjeként lesz emlékezetes. A magam részéről biztosra veszem, hogy a nem is túl távoli jövőben látunk még életrajzi alkotást a Vaslady-ről – remélhetőleg bátrabb és némileg kritikusabb alkotóktól.