A Marsbéli krónikák
a gyarmatosítás története. A felfedezés tapogatódzó tétovaságától a
területfoglalás erőszakáig. Így működünk, mi, emberek, mondja Bradbury –
azaz így működnek az amerikai polgárok, egykori gyarmatosítók kései
unokái. Megint mindenki elindul, aki ilyenkor el szokott, viszi magával a
vihetőt: a saját expanzív, erőszakos természetünket, amely a
terjeszkedésben látja a megoldást – amely a terjeszkedést fejlődésnek
nevezi. A Pionírt, aki valamilyen dolog elől szökik az ismeretlenbe, de
persze hurcolja magában - mint egy vírust – azt, ami elől szökik; és
építi ki maga körül, amint berendezkedik valahol: az őt űző társadalmat.
A
Pionírt, aki jobbára nem kezeli jól az őslakót. Sem a nyomait. Mert a
valódi pionír a Marslakók kifinomultságát leokádó Biggsek, s az
esztétikai élményt a pusztítás kedvéért lövöldöző Parkhillek fajtájából
való… s mennyire ismeri hőseit az író, hiszen egy későbbi történetben
pont Parkhill az, aki – mielőtt elkapná a gépszíj – csak egy hot-dogos
bódéra vágyik, azaz annyi helyre, amennyin elfér a vásárlókörével együtt
az üzlete. A Pionír ugyanis valójában arra vágyik, mint az
otthonmaradó, akivel együtt „sokan volt”, akivel „nem fért el”. Neki
csak a hely kell. S ezért nem kezeli jól az őslakót, amíg az elfoglalja
ezt a helyet. Mivel magában hordja a társadalmat, amint letelepszik,
nyakára ül a hivatalnok, és vele a szabályok, megérkeznek a kisebbségek,
zsigereikben hordva a megkülönböztetést, s végül megérkeznek az öregek
is, akik mindenhova a halál elől – de voltaképp az idegen földbe
temetkezni jönnek. Nem tudunk mást cselekedni – mindenhová visszük
önmagunkat, mi, emberiség.
Ennek
a könyvnek számos rétege megavult az időben – van ami azért, mert a
brutális nehézségek és a lakhatatlanság műholdak által is megerősített
ténye a Holdra szállás után lefékezte a Mars felé nyújtózó emberiséget, s
így a regényi időn a való idő túlszaladt; s van ami azért, mert a
tárgyvilágot tekintve az alkotói fantázia nem rugaszkodott túl a
vernegyulai értelemben vett tárgyi „közvetlen holnapon”, azon a mából
következő technikai következő lépcsőn, amely persze aztán nem úgy és nem
akkor – olykor egyáltalán nem – valósult meg. Persze rémületes arra
gondolni, 1950-ben, a megjelenése idején még azt sem állíthatta senki
teljes bizonyossággal, hogy nincs értelmes élet a Marson. Még az
űrkorszak akkori lelkesedése is megavult azóta.
De
van, ami nem avult, s ez az írói attitűd: kattantságaink könyörtelen
ismerete, az ember-látás és az emberért való - az értünk való - szelíd
aggodalom, és a mindenen - mégis - túlmutató remény attitűdje.
Novellafüzér lévén a kötet nem egyenletes, mondhatni,
pillanatfelvételek, rápillantások sorozata. A novellák úgy fele ezért
afféle bédekker, rövid, tömör összefoglalás, amely mintegy összeköti a
meglehetősen eltérő hangulatú és stílusú írásokat. Mert ezek között
kedvesen karcos, fanyar humorú, megható, mélyen tragikus és higgadtan
távolságtartó írás is akad. Nem egyenletes, de mivel laza füzére a
„történteknek” - a Mars gyarmatosításának - ez nem is baj. Mintha a
kötet egésze azt sugallná: erről a kalandról más történetek is keringnek
a köztudatban, csak Bradbury épp ezeket tartotta elmesélésre méltónak,
azzal a hozzáállással, amivel mindig is mesélt. S e hozzáállás nem avul
el soha.
A
Pionír nem kezeli jól a Marslakót – de leginkább önmagát nem kezeli
jól, s ha túl akarja élni a nem jól kezelt önmaga teremtette káoszt,
bizony nincs más választása: Marslakóvá kell válnia. Önmaga számára
idegenné. Bradbury szerint van esélyünk. Csak át kell ugrani az
árnyékunkat hozzá.
U.i.:
Egyre kevésbé értem, mit akar a kiadó a Bradbury-sorozat csiricsáré
borítóival "kifejezni". Vagy inkább nem akarom érteni - de egy ilyen
számos tekintetben példaszerű, hiánypótló vállalkozás arculatot
érdemelne, nem annak paródiáját.
Kiadó: Agave
Fordította: Kuczka Péter
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése