Georges Simenon: A kísértetek

Néhány hónapja, amikor az első Maigret-regényemet olvastam, írtam már arról, hogy korábban nem ismertem Georges Simenon munkásságát – az elsőként olvasott kis történet pont annyira tetszett, hogy rajongó még ne legyek, ám az érdeklődésem felkeltse. Az újabb kisregény, A kísértetek ráadásul a kiadó beharangozója alapján „pszichológiai bűnregény”, ami valljuk be, mindig is jobban érdekelt a szimpla „találjuk ki, ki a gyilkos” jellegű krimiknél. E téren nem is csalódtam, Simenon levitt az emberi elme sötét mélységeibe, amit perverz módon szeretek, ám rajongó továbbra sem lettem.

La Rochelle álmos francia kisváros, ahol mintha évtizedek óta megállt volna az idő – minden a megszokott rendben zajlik, az üzletek minden nap kinyitnak, a kocsmák minden nap megtelnek, ugyanazok a polgárok ugyanazoknál az asztaloknál játsszák ugyanazt a kártyajátékot, a társadalmi határok átjárhatatlanok. Egy ilyen asztalnál ül minden este hasonszőrű barátaival Leon Labbé, a köztiszteletben álló kalapos. Labbé a városka megbecsült polgára, üzlete jól megy, van egy kis vagyona, és odaadóan ápolja tizenöt éve mozgásképtelen feleségét. Csak a szemközti házban lakó bevándorló szabómester, Kachoudas sejti, hogy Labbé felelős a városka évtizedes nyugalmát megbolygató gyilkosságsorozatért.

Valaki ugyanis az elmúlt hetekben egymás után öt idős asszonyt gyilkolt meg – ugyanabban az időpontban, hasonló módszerrel, az eső és a köd leple alatt észrevétlenül. S minden gyilkosság után megjelent a helyi napilapban egy levél, melyet a gyilkos írt, magyarázandó tettének szükségszerűségét. A városka egy emberként hiszi, hogy egy közveszélyes őrülttel van dolguk, hiába bizonygatja a gyilkos, hogy tervszerűen öl, meghatározott számú célpontja van, aztán vége. Mintha  a korlátolt emberi elme könnyebben elfogadná egy ámokfutó őrült létezését, mint azt a tényt, hogy egy intelligens, hidegfejű, a gyilkolást szükséges elvégzendő feladatként megélő bűnöző él köztük.

Kachoudas-t egy aprócska hiba vezeti arra a felismerésre, hogy a gyilkos nem más, mint a kalapos, s Simenon egy percig sem titkolja, hogy így is van: már a regény elején tudjuk, ki a gyilkos, s megkezdődik a furcsa, egyenlőtlen macska-egér játék. Melynek kimenetele előre látható: Labbé és Kachoudas nem egy súlycsoport, a szegény, családjával napról napra élő, „idegen” szabónak esélye sincs bebizonyítani, hogy Labbé a gyilkos, amit mindketten tudnak – mégis, fáradhatatlanul kerülgetik egymást. A játszma természetszerűen okozza mindkettejük vesztét, s közben feltárulnak az okok, végignézhetjük Labbé lassú megőrülését, ahogy a korábban mindent pontosan megtervező, kézben tartó, átlátó elme szép lassan megbomlik és kénytelen szembenézni saját tettei súlyával.

A kisregény legnagyobb erénye a kisváros remek ábrázolása: lakói egytől egyig egy-egy típus megtestesítői, nem mondhatók eredetinek, ám összességében hihető és élő képet adnak egy hagyományaihoz, szokásaihoz ragaszkodó kis közösségről, ami nem fogadja be az idegeneket, és nem akar szembenézni saját tagjainak gyarlóságaival. S amint valakiről lehull a lepel, az egész közösség egy emberként fordul ellene, és veti ki magából, hogy védje saját magát. A hangulat kiváló, a városra szálló köd, mely elrejt és váratlanul felfed dolgokat, a füstös, zajos, zsúfolt kávézó, a kikötőmenti kocsmák hívogatóak és szinte lelépnek a lapokról. De csak szinte. Nekem hiányzik az a kis valami, amitől azt érzem, hogy a történet része vagyok, amitől igazán átélhetővé válik egy pszichológiai regény, amitől érzem magam körül a ködöt, és hallom a szereplők folytonos hangzavarát. Maigret esetében is zavart, és most is, hogy Simenon alakjai egyszerűen távol maradtak tőlem.

Ami persze nem jelenti azt, hogy Simenon nem jó író, vagy hogy ne tetszene, de ahogy írtam, rajongója nem lettem. Másfajta stílushoz szoktam, és egyelőre nem győzött meg. De valószínűleg próbálkozom még vele. A regényből egyébként Kisvárosi fojtogató címmel 1982-ben film készült, Claude Chabrol rendezésében, Charles Aznavour és Michel Serrault főszereplésével. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült átültetni a vászonra ezt a  fojtogató hangulatot.

Kiadó: Agave

Fordította: Felkai Piroska