Hát
csak megettem, időnek előtte, pedig a reggeli mellé olvasott pár
bekezdés ritmusánál lassabban már csak akkor olvashattam volna, ha
tényleg megmaradok a napi egy mondatnál… Időnek előtte, mivel egy újabb
megjelenési dátumon, meg a tévésorozat biztos tudatán túl semmi nincs a
kezemben – könyv legalábbis nincs, ahogy már írtam, nagy bolond, aki
kortárs sorozatot olvas! Egy rajongó mélyen elfogult, spoilerekkel
telipakolt ömlengése következik a Varjak lakomájáról, akinek a műfaj nem
kenyere, lapozzon.
Majdnem
a mélyponton vagyunk, csak azért nem, mivel ez csak a mélypont fele.
Értem én, ki kellett adni valamit anno, és ez is egy módszer:
kettészedni a szereplőket, két véres csokorba, s csak azt a
türelmetlenek kezébe rakni, ami tényleg kész, csak azokat a szálakat
varrni el. Tolkien is merte két markánsan különböző történetszálát
különgombolyítani, már miért ne tehette volna ugyanezt Martin? A baj
csak az, hogy nem ugyanazt tette. A Trónok harcától a Kardok viharáig
húzódó betűtömegben mindvégig jelen volt a párhuzamosan futó
cselekményszálak gondolatban-összebogozódásának lehetősége, de legfőképp
az egyidejűség – minden kötetvég egyik nagy erénye volt, hogy mindenkit
abban a közös pillanatban láttunk annak, akinek; az összes szereplő –
és így egymásra hatásuk is – egyidejűleg volt nyitva a szemünk előtt.
Olvasó-istenek voltunk, olyan mélységek-magasságok tudatában, ami egyik
szereplőnek sem adatott, ott lüktethetett a halántékunk mögött a „mi
tudjuk a minden-titkokat” illúziója.
Ezt
vette el tőlünk az író, amikor kettéosztotta a menazsériát, és így
óhatatlanul hiányérzettel terhelte meg hűséges olvasóit – ez a
folyamatosan szemünk előtt épülő nagy „egyben-látvány” hiányzott a
Varjak végéről a leginkább, nem az, hogy Daenerisről, Branról, Jonról,
vagy Tyrionról olvashassak – nekem egyébként ő a kedvencem, mindig is
nagyra becsültem a nagyformátumú törpéket. Nem volt kis feladat
beletörődni a hiányukba, nem is ment könnyen, hogy hagyjam kárpótolni
magam azzal, amit az író e kötetben a kezembe adott. Mert Martin valóban
kínosan ügyel arra, ne tudjunk meg a „hiányzókról” semmi fontosat, csak
egyszer szólja el magát, Davossal kapcsolatban – no de ki garantálja,
hogy igazat beszélnek a hagymalovagról a kósza hírek? Az író eddig is
ügyesen vitt tévútra nem egyszer, nemcsak mesél, de ferdít, csal;
mondjuk ki, szemérmetlenül az olvasója arcába hazudik, ha épp a dráma
következő emeltyűje beépítéséhez ez kell.
Hogy
mekkora ganajtúró is valójában Petyr Baelish! És mennyire kisszerű –
bár nagy túlélő, azt meg kell hagyni. Nos, az összes szereplő közül
talán neki van a legnagyobb esélye a szememben, hogy egészen a
legvégsőkig kavarhassa a szart - még van néhány aduja, nemcsak Alayne.
Martin folyamatosan csalja odébb a megítélésünket egy-egy szereplőjéről,
és nyugodtan teheti – kötetről kötetre finoman adagolja a hősök
kisszerűségeit-nagyszerűségeit. Ha jobban megnézem, alig akad olyan
hőse, akiről kijelenthetném: már nem okoz meglepetést; alig akad olyan
figura, akiről le merném írni: minden motivációja feltárt, az olvasói
elvárások mentén „teszi a dolgát”. Ettől is élő-lüktető ez a tonnaszavas
regénysorozat – itt tényleg nem marad senki plakát-szinten.
Talán
minden fontos játékos táblára került végre, hogy délre, Dorne-ba, meg
Óvárosba is tettünk egynéhány utazást – igaz, van is hely ezen a táblán,
potyogtak a hősök. Nemcsak a Starkoknak, a Lannistereknek is annyi.
Cersei-t sajnálja a rohadás, a „szajhakirálynő” aztán tényleg maga
faragta az ezúttal aligha kéjt okozó nyársat, amiben ül – de az megint
csak Martin gonoszul manipulatív írói bravúrja, hogy Jaime Lannister
Bran Stark megnyomorítójából, a nyalka-vitézi ürességből egészen a
szimpátiáig jött vissza: egészen megkedveltem, talán épp azért, mert
tényleg nem ő Tywin utolsó percig hideg fejű, számító „méltó örököse”.
Hogy
mi van még? Mi lehet még, itt, a mélyponton? Arya, a „csatornák
macskája” vak szolgáló Braavoson, Samwell olyan erők játékszere lesz
Óvárosban, amiket nem ért, Sansa névtelen túsza a legnagyobb
szarkavarónak, a gyöngéknek itt sehol nincs menedéke. Vallási
fanatikusok, Verebek és Kutyák az utakon, no meg akasztófák. Szegény
Brienne! Bár még talán ez a halál se végleges, amíg a közelben ügyködik a
vörös pap, aki úgy látszik, nem tanulja meg: a holtakat jobb nyugodni
hagyni. Catelynnel alaposan melléfogott, ez a bosszúba őrült
szerencsétlen asszony nem nyugszik, amíg valamelyik saját gyerekét is
fel nem lógatja tévedésből – ilyesmit sejtek előre, meg számtalan ehhez
hasonló nyomorúságot. A mélypont? Félek Martin képes lesz még mélyebbre
ásni ebben a nyomasztó háború-pokolban.
Mert
kéne végre valami felemelő is. Valami kis remény. Egy picike. Nem
vagyok nagyigényű, elég lenne néhány remény-morzsa. Amiből három veréb
éhe elverésére való se lesz a Sárkányok táncában, hat szem morzsa se, ha
az író úgy következetes, ahogyan eddig. Azért ha megjelenik, persze
elolvasom – bár már tehetném! Igazából alig várom…
Kiadó: Alexandra
Fordította: Pétersz Tamás, Novák Gábor
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése