2011. április 9., szombat

George R. R. Martin: Varjak lakomája

Hát csak megettem, időnek előtte, pedig a reggeli mellé olvasott pár bekezdés ritmusánál lassabban már csak akkor olvashattam volna, ha tényleg megmaradok a napi egy mondatnál… Időnek előtte, mivel egy újabb megjelenési dátumon, meg a tévésorozat biztos tudatán túl semmi nincs a kezemben – könyv legalábbis nincs, ahogy már írtam, nagy bolond, aki kortárs sorozatot olvas! Egy rajongó mélyen elfogult, spoilerekkel telipakolt ömlengése következik a Varjak lakomájáról, akinek a műfaj nem kenyere, lapozzon.

Majdnem a mélyponton vagyunk, csak azért nem, mivel ez csak a mélypont fele. Értem én, ki kellett adni valamit anno, és ez is egy módszer: kettészedni a szereplőket, két véres csokorba, s csak azt a türelmetlenek kezébe rakni, ami tényleg kész, csak azokat a szálakat varrni el. Tolkien is merte két markánsan különböző történetszálát különgombolyítani, már miért ne tehette volna ugyanezt Martin? A baj csak az, hogy nem ugyanazt tette. A Trónok harcától a Kardok viharáig húzódó betűtömegben mindvégig jelen volt a párhuzamosan futó cselekményszálak gondolatban-összebogozódásának lehetősége, de legfőképp az egyidejűség – minden kötetvég egyik nagy erénye volt, hogy mindenkit abban a közös pillanatban láttunk annak, akinek; az összes szereplő – és így egymásra hatásuk is – egyidejűleg volt nyitva a szemünk előtt. Olvasó-istenek voltunk, olyan mélységek-magasságok tudatában, ami egyik szereplőnek sem adatott, ott lüktethetett a halántékunk mögött a „mi tudjuk a minden-titkokat” illúziója.

Ezt vette el tőlünk az író, amikor kettéosztotta a menazsériát, és így óhatatlanul hiányérzettel terhelte meg hűséges olvasóit – ez a folyamatosan szemünk előtt épülő nagy „egyben-látvány” hiányzott a Varjak végéről a leginkább, nem az, hogy Daenerisről, Branról, Jonról, vagy Tyrionról olvashassak – nekem egyébként ő a kedvencem, mindig is nagyra becsültem a nagyformátumú törpéket. Nem volt kis feladat beletörődni a hiányukba, nem is ment könnyen, hogy hagyjam kárpótolni magam azzal, amit az író e kötetben a kezembe adott. Mert Martin valóban kínosan ügyel arra, ne tudjunk meg a „hiányzókról” semmi fontosat, csak egyszer szólja el magát, Davossal kapcsolatban – no de ki garantálja, hogy igazat beszélnek a hagymalovagról a kósza hírek? Az író eddig is ügyesen vitt tévútra nem egyszer, nemcsak mesél, de ferdít, csal; mondjuk ki, szemérmetlenül az olvasója arcába hazudik, ha épp a dráma következő emeltyűje beépítéséhez ez kell.

Hogy mekkora ganajtúró is valójában Petyr Baelish! És mennyire kisszerű – bár nagy túlélő, azt meg kell hagyni. Nos, az összes szereplő közül talán neki van a legnagyobb esélye a szememben, hogy egészen a legvégsőkig kavarhassa a szart - még van néhány aduja, nemcsak Alayne. Martin folyamatosan csalja odébb a megítélésünket egy-egy szereplőjéről, és nyugodtan teheti – kötetről kötetre finoman adagolja a hősök kisszerűségeit-nagyszerűségeit. Ha jobban megnézem, alig akad olyan hőse, akiről kijelenthetném: már nem okoz meglepetést; alig akad olyan figura, akiről le merném írni: minden motivációja feltárt, az olvasói elvárások mentén „teszi a dolgát”. Ettől is élő-lüktető ez a tonnaszavas regénysorozat – itt tényleg nem marad senki plakát-szinten.

Talán minden fontos játékos táblára került végre, hogy délre, Dorne-ba, meg Óvárosba is tettünk egynéhány utazást – igaz, van is hely ezen a táblán, potyogtak a hősök. Nemcsak a Starkoknak, a Lannistereknek is annyi. Cersei-t sajnálja a rohadás, a „szajhakirálynő” aztán tényleg maga faragta az ezúttal aligha kéjt okozó nyársat, amiben ül – de az megint csak Martin gonoszul manipulatív írói bravúrja, hogy Jaime Lannister Bran Stark megnyomorítójából, a nyalka-vitézi ürességből egészen a szimpátiáig jött vissza: egészen megkedveltem, talán épp azért, mert tényleg nem ő Tywin utolsó percig hideg fejű, számító „méltó örököse”.

Hogy mi van még? Mi lehet még, itt, a mélyponton? Arya, a „csatornák macskája” vak szolgáló Braavoson, Samwell olyan erők játékszere lesz Óvárosban, amiket nem ért, Sansa névtelen túsza a legnagyobb szarkavarónak, a gyöngéknek itt sehol nincs menedéke. Vallási fanatikusok, Verebek és Kutyák az utakon, no meg akasztófák. Szegény Brienne! Bár még talán ez a halál se végleges, amíg a közelben ügyködik a vörös pap, aki úgy látszik, nem tanulja meg: a holtakat jobb nyugodni hagyni. Catelynnel alaposan melléfogott, ez a bosszúba őrült szerencsétlen asszony nem nyugszik, amíg valamelyik saját gyerekét is fel nem lógatja tévedésből – ilyesmit sejtek előre, meg számtalan ehhez hasonló nyomorúságot. A mélypont? Félek Martin képes lesz még mélyebbre ásni ebben a nyomasztó háború-pokolban.

Mert kéne végre valami felemelő is. Valami kis remény. Egy picike. Nem vagyok nagyigényű, elég lenne néhány remény-morzsa. Amiből három veréb éhe elverésére való se lesz a Sárkányok táncában, hat szem morzsa se, ha az író úgy következetes, ahogyan eddig. Azért ha megjelenik, persze elolvasom – bár már tehetném! Igazából alig várom…

Kiadó: Alexandra
Fordította: Pétersz Tamás, Novák Gábor

Korábbi kommentek:

 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...