Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje

Az ifjúsági fantasy világában sokáig a vámpírok számítottak egyeduralkodónak, majd jöttek a vérfarkasok, tündérek, angyalok, hogy aztán tavaly megjelenjenek az első zombis thrillerek – azóta már színre léptek a sellők is, manapság meg éppen mindenféle alakváltók és mentálok románcairól olvashatnak a még mindig elszánt rajongók. Első hallásra a „posztapokaliptikus zombi-románc” azért kiveri a biztosítékot az egyszeri olvasónál – mert hát a vámpírokat még csak-csak lehet romanticizálni, de hát a zombikat? Ne már… Szerencsére nem is erről van szó, a zombik csak a körítést adják az itt kivételesen halandó emberek között szövődő szerelmi szálakhoz - kifejezetten felüdülés, hogy semmiféle természetfeletti lény nem keveredik bele a romantikába.

Sokáig kerülgettem Carrie Ryan könyvét, bevallom, a fülszöveg kifejezetten riasztó volt, az „Élhet-e a szerelem egy pusztuló világban?” szlogenről nekem a legrosszabb nyálas-szerelmes történetek jutnak eszembe, de sokan ajánlották, és mivel volt, aki az általam nagyon kedvelt Az éhezők viadalához hasonlította, tettem vele egy próbát. Nem mondom, hogy nem kellett volna, mert kellemes kis szórakozás volt, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.

A tizenéves Mary egy elzárt faluban éldegél az erdő kellős közepén – minden oldalról kerítés veszi körül őket, melynek túloldalán emberhúsra éhes zombihordák tombolnak. Hogy hogyan váltak azzá, senki nem tudja. Valamikor Mary dédszülei idejében még más volt a világ, néhány gondosan őrizgetett családi fénykép árulkodott az egykor volt szabadságról és fejlettségről – mígnem a tűz martalékává váltak, és már csak az anyák titkon elsuttogott meséiből hallhatnak a gyerekek a kezek és fogak erdején túli világról. A falut irányító Nővérek vallásos meggyőződéssel állítják, hogy nincs élet az erdőn túl, hogy a falun kívül nem maradt fenn több emberi közösség, hogy ők az emberi faj utolsó képviselői, s ennek köszönhetően kötelességük megóvni fajukat a kihalástól, a falu érdekében élni, házasodni, gyerekeket szülni, és dolgozni. Aki meg meri kérdőjelezni a Nővérek állításait, azt a falu kiveti magából; aki meg meri kérdezni, hogy hova vezet az erdőtől elzárt ösvény, arra tán még rosszabb vár.

Mary-t, a kíváncsi, gyerekkora óta a mesebeli óceán után vágyakozó lányt nem hagyja nyugodni a külvilág megismerésének gondolata, szűknek érzi a falu szabta kereteket, lázadozna a kijelölt sorsa ellen – de nem tud. Mikor édesanyját elveszti, bátyja pedig megtagadja, egyetlen lehetősége beállni a Nővérek közé, hogy imádkozással és a falu szolgálatával töltse hátralévő életét. Csakhogy egy éjszaka meglát valamit, amit nem kellett volna, és ami csak tovább táplálja abbéli hitét, hogy van élet a falun túl. Mikor az elátkozott zombik betörnek a faluba, néhány társával – köztük kijelölt jegyesével, szerelmével, valamint barátnőjével, aki épp szerelme jegyese – elindul a lezárt ösvényen az ismeretlenbe.

Az a baj, hogy engem egyre kevésbé elégít ki a rengeteg jó ötlet, ha szegényes, szinte már vázlatos megvalósítással párosulnak. Ryan regényének is ez a legnagyobb problémája: van egy jó alapötlet, csupa érdekes feltevés, lehetőségek tömkelege, és mindebből semmi nem valósul meg. Nem tudjuk meg, miért és hogyan vált az emberiség nagy része elátkozottá – ez mostanában bevett eszköz a posztapokalitikus regényekben, ad egyfajta plusz feszültséget a történetnek, hogy nem tudjuk, miért alakult így, ráadásul ezernyi párhuzam-lehetőséget teremt saját világunkkal (nukleáris katasztrófák, génmanipuláció, katonai kísérletek, stb.). Ám ahhoz, hogy ez működjön, feszesebb és részleteiben is erős cselekmény szükséges, vagy kivételesen jó írói megoldások.

Hatalmas lehetőséget rejt a Nővérek rendje és az, ahogyan irányítják a falu életét – szívesen olvasnék egy egész könyvet arról, hogyan ragadták magukhoz az irányítást, hogyan építettek ideológiát az emberiség romjaira, és hogyan tudták az emberek agyát átmosni annyira, hogy már semmi másban ne higgyenek, csak amit ők mondanak. Ráadásul komoly lelkiismereti-filozófiai kérdéseket vet fel Ryan, amikor azt feszegeti, hogy mi az előbbre való, a korlátozott keretek közt élhető biztonság, vagy az ismeretlen megismerésének vágya – és ezzel párhuzamosan, hogy az individuum vagy a közösség-e a fontosabb. Többször elhangzik, hogy Mary-nek nincs joga kockára tenni a saját életét, mert „kötelessége” a falu és az emberiség érdekében maradni, férjhez menni, gyereket szülni – mennyire komoly felvetések ezek egy ifjúsági fantasy-ban, és mennyi lehetőséget rejtenek magukban! Kár, hogy a kifejtésükre egyáltalán nem kerül sor…

Ami viszont csak úgy árad a lapokról, az megint – mily oly sok hasonló műfajú könyv esetében – a szerelmes nyűglődés. Lehet azt mondani, hogy tiniknek íródott, de azért én nem hiszem, hogy a tini korosztály csak és kizárólag erről szeretne olvasni – ne nézzük már ennyire egysíkúnak őket. És a szereplőket se, ha lehet – mert az aztán igazán bicskanyitogató, ha egy főszereplő a legnagyobb életveszélyben is csak azon rágódik, hogy melyik pasi is az igazi. Hiába indult érdekes szereplőként Mary, az állandó szerelmes nyavalygása és az önzése miatt a végére kifejezetten ellenszenves lett.

Kár ezért a könyvért, mert nagyon jó is lehetett volna, jól is indult, komoly kérdéseket feszeget – csak éppen valahol félúton elakadt. Ezzel együtt a saját műfaján belül, ha nem is kiemelkedő, de a jobbak közül való. A befejezés viszont van annyira érdekes, és rejt magában annyi lehetőséget egy jobb folytatásra, hogy kíváncsi legyek a további részekre – mert természetesen ez is egy trilógia első része.

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Kaskof Sára