Dogville - Bárka Színház

Szeretek úgy beülni egy filmre, egy színdarabra, hogy nem tudok róla túl sokat – hogy ne vezessenek a belém kódolt várakozások. Manapság olykor szinte lehetetlen ez: az előzetesek, a kedvcsinálók képpel telirakott világát éljük, s bár ezek talán sokakat kíváncsivá tesznek, óhatatlanul leradírozzák a dramatikai csúcspontok éleit, a nézőben önkéntelenül felépülő filmi-színi hatás fonnyad tőlük el. Persze a Dogville esetében hatványozottan nehéz megtartani a szinte gyermeki tudatlanságot – mivel láttam a filmet, amelynek színre vitt olvasatát láthattuk a Bárkában a minap. De például nem sejtettem, amit bármilyen előzetes információ-hordozó (szükségképpen Önök, az olvasók számára ez az írás is) tartalmaz-tartalmazott, hogy az ismert történetet ezúttal mai magyar környezetbe helyezve tárják elénk az alkotók. Nem sejtettem, hogy milyen intenzív, torkon ragadó élménnyel ajándékoznak meg e darab megtekintésével. Hogy megajándékoznak egy előadással, ami minden ízében „készen van”.

Lars von Trier nyilatkozta, hogy az események színtere, a képzeletbeli kisváros: Dogville a zárt mikromiliő miatt „került” a Sziklás-hegységbe, s a kellő hangulat megteremtése végett játszódik a húszas évek alkoholtilalom sújtotta Amerikájában. Anger Zsolt, jó érzékkel mérte fel, hogy mindez másfelől egy önmentő, elidegenítő gesztusként, a „távol, régen, nem velünk történt” megnyugtató, képernyőnyi-híradós, kívülálló-távolságtartó befogadói aktusaként is működik. Holott a „tételdráma”, a filmet átható példabeszédiség korfüggetlen. Belevon hát bennünket, azzal, hogy a figurák, a dialógusok, a szereplők viszonyai a mai értelemben hétköznapiak. Mégsem „aktualizálást” látunk, a szövegkönyv, a rendezés nem a klasszikusok izzadságos maiasításának ösvényén ját, hanem egy minden ízében korrekt, önálló olvasatot kapunk, szinte az eredetire rímelő új művet. A mai magyar közegből származó, szomszédságból-rokonságból untig ismerős figurákkal és mondatokkal – s ha van bennünk hozzá szív, bizony a ráismerhető elszégyellt önmagunkkal, mint szereplőkkel.

Nem aktualizálás ez, hanem a legtisztább művészi kihívásoknak messzemenőkig megfelelő, önálló, ihletett olvasat. El lehet felejteni a film nem egy emblematikus mondatát, az ikonikus figurákat – azaz dehogy: a mondandó váza, a figurák a motiváció szintjén ugyanazok; amit az eredeti szövegek helyett kapunk, az ugyanúgy „eredeti”. Ahogy a szereplők is átparentálódnak ide hibátlanul, ebbe a körfolyosós bérházba (csóró-lakóparkba, panelbe), a mi nyelvünkön beszélik ugyanazt a lényegest. Lars von Trier és Christian Lollike fontos mondatai ebben a szinte teljesen önálló darabban csak ott kapnak helyet, ahol nem törik szét ennek a másfajta helyi jellegzetességekkel terhes közegnek az előadás által megteremtett nyelvi-cselekményi hitelességét.

Angelika, a ki tudja milyen erőszak elől menekülő fiatal nő egy egymást untig ismerő lépcsőházi közösségbe próbál beilleszkedni, próbál „odatartozni” Tamás, az önjelölt közösség-építő segítségével. Míg azt hiszik, ártatlan menekülő, addig a házbeliek annak a jegyében bánnak vele, amit magukról gondolnak. Amint menekülő bűnözőnek hiszik, már inkább annak a jegyében, amit egymásról. A „közösségről” hamar foszlik a máz – mindenki egyre inkább a saját kiterjedő kisszerűségeivel, aztán egyre inkább gátlástalanságaival ajándékozza Angelikát (mennyire találó ez a név, a magyaríthatatlan Grace/Kegyelem helyett!). A kiszolgáltatottság angyal-mértéke poklokat provokál, ahogyan Lars von Trier mondja: „az egyén fölött szerzett hatalom erkölcstelenné teszi az embereket.” Amint a lakók úgy érzik, kezükben az erkölcsi alap az ítélésre, egy morbid „mit érdemel az a bűnös” játék mentén egyre inkább a saját elfojtásaikat élik ki a lányon.

Amíg Lars von Trier a színházat, a színpad tereit és játéktechnikáit emeli a filmbe, rengeteg elidegenítő gesztussal nehezítve a beleélést, addig Anger Zsolt rendezése a színpadon operál vállaltan filmes eszközökkel, egyfajta sajátos közelkép-sorozatba rántva a nézőt. Ezt nem részletezném túl: az elsötétedések, filmes beállítások, átvezető zenék teremtette előadás-ritmust, ezt látni kell! Megint sikerült egyszerre távolságtartó és intim, jelzésszerű és konkrét díszlet-teret teremteni, a „lelátókon ülő” nézők két-oldaláról közbezárt, csak egyfelől fallal kerített minimál-díszlet pompás, ideális játéktér. A szereplők a „mi gönceiket” hordják, épp csak annyira elrugaszkodva a „hétköznapitól”, amennyire a különböző alakok „kattant-jellege” öltöztet – a ruhák finoman karikírozva „jellemeket” beszélnek. Nem először látom, mennyi energiát ölnek a Bárkában a darabhoz illő keretek minél pontosabb megteremtésére, s azt sem először veszem észre, mennyire precízen egyensúlyoznak a kimódoltság és természetesség vékony mezsgyéjén.

Az egyes beállítások egymásutánja rengeteg nem látszó mozgást követel a színészektől és a díszletezőktől, ez egy igen munkás darab, úgy, hogy valójában színpadi értelemben komótos, következetes lassúsággal építi fel a cselekmény-stációkat. Azt írtam, az előadás „készen van”, hát illik is készen lennie - a 2009-2010-es évad bemutatója volt. Ennyi idő után inkább az a csoda, ahogyan a szereplői még mindig „benne élnek”, hallatlanul intenzív „jelenléteket” teremtve. Ebben a színi keretben egyik színész sem spórol magával. Az előadás nemcsak Szorcsik Kriszta rémületes mélységű azonosulásán, nemcsak Dévai Balázs „dekára kimért” gyávaságból és idealizmusból gyúrt rosszul-cselekvésén áll vagy bukik, itt mindenkinek megvan a pár pillanata a figyelmi középpontban, és mindenki hibátlanul él is a lehetőséggel. Azon nem csodálkozik a színház-látott ember, hogyan kőpontos Mucsi Zoltán a kiskapitalista apafigura, Margitai Ági a kivénült közértes, Kardos Róbert a „pincebogár” szerepében, vagy milyen egyszerűen rabolja el a közönség figyelmét Blaskó Péter, ahányszor csak bejön – viszont újra és újra meglep, milyen gazdag is ez a Bárkás társulat, milyen remek karakterek és milyen remek fiatal színészek tartják könnyedén a „nagyokkal” a játéki lépést.

Sok szóval írtam le azt a végtelenül egyszerű mondatot: a Dogville-t látni kell, amíg még játsszák. Ha látták és szerették a filmet, akkor azért; ha nem ismerik, akkor meg azért, mert a szituációk, a figurák húsbavágóan ismerősek lesznek, a szükségképpen bosszúba forduló történet pedig kihagyhatatlan. Ahogy Tamás mondja a darabban: „Angelika, ez igazán meggyőző illusztráció volt!”