R. E. D.

Frank (Bruce Willis), a visszavonult CIA-ügynök békésen éldegél jólfésült kertvárosi házában, avokádót nevelget cserépben, és halálosan unja magát, egészen addig, amíg egy éjjel egy barátságtalan géppisztolyos osztag szét nem lövi otthonát – a házon és a karácsonyi díszítésül szolgáló ronda rénszarvasokon kívül csak a bérgyilkosoknak esik bajuk, Frank maga sértetlenül távozik, hogy aztán inkább kíváncsiságból, semmint bosszúvágyból végigautózzon az Államokon és kiderítse, kik és miért akarták eltenni láb alól.

Útitársra is szert tesz a nyugdíjfolyósító Mary Louise Parker alakította ügyfélszolgálatosában, akivel épp bimbózó románcba bonyolódna, ha nem kéne menekülnie – jobb híján magával viszi hát a nőt is. Államról államra utazva felkeresik Frank régi társait, az öregek otthonában punnyadó, nővérkékkel flörtölő, horgolt takarója alatt fegyvert rejtegető Joe-t (Morgan Freeman), a neurotikus, földalatti bunkerban bujkáló, mindenkiben kémet látó Marvint (John Malkovich) és a kisebb fajta kastélyában visszavonultan élő Victoriát (Helen Mirren), aki két parti között néha exkluzív bérgyilkosként tevékenykedik. Ők négyen (plusz a pislogó Parker) indulnak a rájuk vadászók ellen: betörnek a CIA központjába, haverkodnak egykor ellenséges szovjet ügynökökkel, fegyvercsempészeket kínoznak, hogy aztán a végére mindenki elnyerje méltó büntetését.

Egy csepp eredetiség nem sok, de annyit sem találni Robert Schwentke (Légcsavar, Az időutazó felesége) akcióvígjátékában – hogy a sablonos és kiszámítható cselekmény ellenére mégsem fullad unalomba, és nem zuhan az agyatlan hentelős-bosszúállós filmek színvonalára, az a humornak és a szereplőknek köszönhető. Az örök atlétatrikós akcióhős Bruce Willis jól tette, hogy olyan színésznagyságokat gyűjtött maga mellé, mint Helen Mirren, John Malkovich és Morgan Freeman.

Bőven láttunk már idősödő színészeket fiatalokat megszégyenítő (vagy csak megszégyeníteni kívánó) akció-, vígjáték-, és romantikus szerepekben is, a film különleges ízét nem is elsősorban a visszavonult CIA-ügynökök kora adja, hanem a drámai színészek kirándulása az akcióvígjáték műfajába. Mirren, Malkovich és Freeman olyan élvezettel bohóckodja végig a filmet, hogy azon nem lehet nem harsányan kacagni, és miközben minden rezdülésükkel simán kenterbe verik a műfaji szerepekhez szokott társaikat, jól alá is játszanak a láthatóan szintén lubickoló Willisnek, akinek alakításában mintha végig lenne egyfajta csibészség – amolyan „tudom, hogy sokkal jobb színészek vagytok mint én, de ugye hogy jó móka ez?” módon.

Ráadásul kockás has ide, csábítónak szánt szemöldökráncolás oda, szerintem vagyunk páran, akik sokkal szívesebben nézzük John Malkovich-ot a vásznon, mint kigyúrt és agyonsztárolt társait – még akkor is, ha idétlen rózsaszín plüssmalacot szorongat és az a maradék haja is úgy meredezik, mint egy őrült tudósé. Arról nem is beszélve, hogy kétlem, hogy sűrűn láthatnánk a csodálatos Helen Mirrent hófehér estélyiben és Marten’s bakancsban géppisztollyal szitává lőni egy egész mélygarázst – pedig nem semmi látvány!

A mellékszerepekben olyan színészek tűnnek fel, mint Richard Dreyfuss vagy Brian Cox, a fiatalabb generációt a már említett Mary Louise Parker és Karl Urban képviseli. Urban egy az egyben azt hozza, amit A Bourne-csapdában, Parker pedig ugyanazzal a kicsit beszívott őzikenézéssel játssza végig a filmet, mint a Nancy ül a fűben sorozatot – arra jók, hogy a többieknek végszavazzanak, de világos, hogy ez a film nem róluk szól.

Rengeteg lövöldözés, jó adag irónia, idézhető humoros párbeszédek, papírvékony sztori, szépen koreografált üldözések és nagyszabású helyszínek – a műfaj összes kelléke felsorakozik, ahogy mondtam, eredetiséget ne várjunk tőle. Inkább csak élvezzük, hagyjuk, hogy kikapcsoljon, szórakoztasson és ne gondolkodjunk, hanem lazítsunk – ahogy a színészek is tehették, két mélyenszántó dráma között.