Az
indiai klasszikus zenei kultúra szinte felmérhetetlenül hatalmas
birodalom. Ugyan a zene alapstruktúrája lényegében évszázadok óta
változatlan, a zenészek egyedi stílusú interpretációi által mindmáig
születnek új Gharanák, zenei „iskolák”, amelyek játékstílusa nemzedékről
nemzedékre hagyományozódik. Lehet saját száj-íz szerint játszani a
kultúra-kincs ezerszer interpretált elemeit; ettől aztán szinte minden
előadás új, gazdagító élmény lehet, és az európai klasszikus zenei
előadók „játékterénél” jóval nagyobb interpretációs szabadság mindmáig
csodálatos előadókat, új és újabb értelmezéseket, játékmódokat teremt.
Indiában rengetegen zenélnek, és nagyon sokan magas szinten – élő,
lélegző zenei kultúra ez, amelynek felfogása gyökeresen különbözik az
európai zenei hagyománytól.
Ebből a gazdagságból kaphattunk ízelítőt március 19-én, a Trafóban. Ahol mintegy bemelegítésül megnézhettük magyar felirattal a Kalkutta zenéje című dokumentumfilmet. Az est jelentőségének remekül ágyazott meg a film, főleg mikor a színpadon megjelent Pandit Abhijit Banerjee,
akinek játékát a dokumentumfilmben is megcsodálhattuk (ha valaki nem
hallott még TARANG-ot, gyorsan pótolja: elképesztő világzenei-fúziós
csoda), bárki számára nyilvánvalóvá téve, milyen nagyságrendű előadók
koncertje várható.
Ahol aztán előbb Pandit Abhijit Banerjee és Somnath Roy
vezetett be a Tála, a ritmus nyelvébe (a zenészek kérésére a program
két fő elemének sorrendjét megcserélték). Pandit Abhijit Banerjee tablán
és pakhawaj-on, a hindusztáni zene fő ritmushangszerein játszott, míg
Somnath Roy a dél sokkal inkább népzenei hangszerén, a ghatam-on;
mintegy a két nagy zenei hagyomány eszközeivel „párbajozva”. Az azért
hamar kiderült, hogy a tabla jóval több-lehetőségű hangszer, mint a
ghatam, viszont Somnath Roy extatikusabb előadásmódjával remekül
egyensúlyban tartotta az előadást – méltó „ellenfele” volt Pandit
Abhijit Banerjee világszínvonalú tabla-játékának.
A szünet után Pandit Abhijit Banerjee kíséretével Pandit Biswajit Roy Chowdhary sarod-játékát
csodálhattuk, belemerülve a hindusztáni Rága hajlításokkal dallamot
rajzoló, gazdag világába. Pandit Biswajit Roy Chowdhary többszörösen
díjazott zenész, többek közt a „Művészetek Lovagja” Franciaországban,
ahogy az est ismertetőjében olvasható róla: „…máig ő az egyetlen
sarod-játékos, aki az ún. Jaipur-Atrauli Gharana kifinomult énekstílusát
megszólaltatja hangszerén”. S az est lezárásaképp a harmadik részben
immár Somnath Roy-jal kiegészülve a karnatikus zenei hagyomány is
színpadra került, a dél Rága-világából kaptunk ízelítőt.
A harmadik sorban ülve nem meglepő módon csupa zenész között találtam magam, az indiai zene hazai előadói közül sokan jöttek el, és akit nem ismertem fel az is zenésznek tűnt – elképesztő volt körbepillantva látni, milyen áhítattal adják át magukat az élménynek. Egyébként délelőtt tíztől az érdeklődőknek három órás workshopon magyarázták el az előadók a Tála és a Rága rendszerét, tömény „zenei bevezetést” produkálva - akár ebből a workshopból is lehetne vasárnap délelőtti műsor a Tiloson, biztos hogy a rádió elé ültetné az indiai zene szerelmeseit; ez a szombat egész napos zenei ünnep volt tehát a kíváncsiaknak.
A
Tála, észak és dél ritmus-kultúrájának játékos párbaja után kíméletlen
hindusztáni Rága-gyorstalpaló, s végezetül ízelítő a déli, a karnatikus
Rágakultúra máshangulatú világából – s mindezt egyetlen este! Áttekintő
jellegű zenei utazást varázsoltak nekünk az előadók India
zenebirodalmának tájain, olyan zenetúrát, amit élvezhetett minden
háttér-információ nélkül az is, akit csak a kíváncsiság csalt be a Trafó
hamar hevülő, dugig rakott nézőterére.
Mert
az este igazi nehezítő körülménye ez a könnyen hevülő, komoly
klímaváltozásokat produkáló „játszó-tér” volt. A tabla, főleg a pakhawaj
- de a sarod is, a maga fadúcos húrfeszítőivel – egyáltalán a
természetes anyagokból készült hangszerek nem szeretik az ilyen
erőszakos hőkülönbségeket, a játékosok finom elhangolódások ellen
küzdöttek az egész este folyamán: hiszen a terem az első rész, a Tála
ritmus-nyelvének bemutatása alatt alaposan „felizzott”, majd a szünet
drasztikus átszellőztetése után a Rága, a dallam-nyelvének elénk tárása
közben újfent.
Mégis,
minden akadály ellenére ezek a világhírű zenészek minden manír nélkül
egyszerűen „belakták” a színpadot – és mindennek ellenére sütött róluk,
hogy jól érzik magukat ott, hogy valóban ez az életük, és bárhol a
világon így ünnepelnék a zenét, ezzel az odaadással és alázattal.
Ugyanakkor mindvégig gyermeki, ártatlan humorú, jókedvű kiszólásokkal a
nézők felé, egymást, a zenésztársakat játékosan ugratva-provokálva
voltak otthon az adott térben. Mintha nem egy budapesti alternatív
játszótér deszkáin ültek volna a hangszereikkel, hanem egy szelet
hamisítatlan Indiában, mintha Kalkutta egy színpadát emelték volna ide
nekünk a téren és időn át, amit biztos ösztönnel visznek magukkal mindig
az éppen aktuális „bárhová”, az éppen aktuális játszóhelyre. És erre a
fajta hitelességre vevő volt a közönség is. Hálás közönség vagyunk,
hagyjuk magunkat a téren és időn át utaztatni, pláne, ha ilyen
varázslatos természetességgel, majdnem azt mondom: kíméletlenül
„idegen-vezetnek” bennünket a zenében.
Jó,
hogy ilyen kicsi lett a világ, mert eljöhetnek ide, és játszhatnak
nekünk. Jó, hogy a saját „kisvilágunkban” akadnak olyan helyek, mint a
Trafó, ahol rendre hallgathatjuk őket. Jó, hogy az indiai klasszikus
zenének akadnak olyan fanatikusai itthon, mint a Tilos Rádiós Tóth
Szabi, aki rendre ilyen csodálatos zenészeket hív meg. Olyan zenészeket,
akik hazájukban és világszerte fesztiválok sztárjai, és mégis eljönnek a
hívására és játszanak nekünk.
Varázslatos este volt, hígítás és kompromisszumok nélküli. Várom a következőt.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése