Narnia Krónikái - A Hajnalvándor útja

A 2000-es évek elején, a Harry Potter és A Gyűrűk Ura széria sikerét követően csak úgy ontották magukból a hollywoodi stúdiók a fantasy-eposzokat, melyeknek többsége azonban meg sem közelítette az említett két sorozat színvonalát. Cseppet sem volt hát meglepő, hogy 2005-ben Tolkien kortársa és jó barátja, C. S. Lewis szintén kultikus regényfolyama, a Narnia Krónikái első része is vászonra került. A Narnia Krónikái – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény ugyan nem aratott osztatlan sikert, de nem is volt akkora bukás, mint mondjuk Az arany iránytű, vagy az Eragon – ami elsősorban az erős alapanyagnak köszönhető. Természetszerű volt tehát, hogy elkészítik a folytatásokat is.

Az első rész az alapanyaghoz hűen elsősorban a gyerekekhez szólt, és mert valóban mesei lenni, ellentétben a korszellemmel, ami mindenben – még a rajzfilmekben és a gyerekeknek készülő történetekben is – megköveteli a felnőttek felé való kikacsintást. A legtöbb kritika az alkotók szemére is vetette ezt, talán ennek is köszönhető, hogy a folytatás, a Narnia Krónikái - Caspian herceg sötétebbre lett hangolva, pörgősebb, akciódúsabb lett, korfüggetlen szórakozást nyújtva az egész családnak. Ehhez képest nem lett akkora siker, mint az első rész – hozzáteszem, ebben szerepe lehetett annak is, hogy a történet ahhoz képest nem sok eredetiséget tartalmaz.

A harmadik rész, a Narnia Krónikái – A Hajnalvándor útja immár új stúdió égisze alatt, új rendezővel készült, azonban ami a stílust és a hangulatot illeti, visszatérés az első rész mesevilágához. Ami jelen esetben nem baj, viszont a felnőtt moziközönség igényeinek kielégítéséhez sajnos kevés. Még azok is, akik az első rész idején örültek a gyermeki mesének, harmadszorra már csekély valószínűséggel tudják ugyanúgy élvezni. Egyszerűen máshoz szoktunk, talán kiveszett belőlünk valami, talán a felgyorsult tempónk az oka – nem tudom, de tény, hogy hiába tudom, hogy ez a film adaptációként nagyjából hozza, amit kell, miközben a moziban nézem, unom.

Ugyanazt kapjuk, amit az előző két részben: a Pevensie testvérek (itt már csak Lucy és Edmund, a két idősebb, Susan és Peter már felnőttek, nem térhetnek vissza Narnia földjére) egy rejtélyes átjárón át egyik pillanatról a másikra Narniába kerülnek – az átjáró ezúttal ruhásszekrény vagy metróalagút helyett egy festmény, a két testvér pedig merő véletlenségből útitársat kap undok unokatestvérük, Eustace személyében. Ők hárman hamar Caspian király hajóján, a Hajnalvándoron, és egy veszélyes küldetés kellős közepén találják magukat: meg kell keresniük Narnia hét lordját, akik titokzatos módon tűntek el, és egyesíteniük kell a hét mágikus kard erejét, hogy legyőzzék a gonosz szellemet, ami beférkőzött Narniába.

Mialatt szigetről szigetre hajózva kutatják a lordokat, megismerkednek jó néhány eddig ismeretlen fantázialénnyel, szembekerülnek egymással és önmagukkal, megkísértődnek, és szembenéznek saját gyengeségeikkel – hogy a végére mindenki a személyére szabott tanulság birtokában megbékéljen önmagával, a korlátaival, megbocsásson másoknak, és bocsánatot kérjen azoktól, akiket bántott. Szájbarágós tanulságok jóról és rosszról, szigorúan tízévesek igényeihez szabva.

Ám ha jobban belegondolunk, a Narnia Krónikái sorozattól nem igazán várhatunk mást. Lewis története tanmese, ami egy csodálatos, komplex, ezernyi rejtett kincset hordozó fantáziavilágban játszódik. A fantasy-felszín alatt egy erősen biblikus történet bújik meg, meglehetősen didaktikus mondanivalóval. Ráadásul, bármennyire szeretem, azt nem tagadhatom, hogy Lewis bizony sokszor ismétli önmagát, a történet újra meg újra ugyanaz a klisékből álló kaland, aminek a végén újra meg újra ugyanazokat a tanulságokat kapjuk. Mégis szeretjük olvasni, mert varázslatos, mert a maga módján gyönyörű, mert örökérvényű.

Viszont nem igazán filmre való – legalábbis nem nagyköltségvetésű hollywoodi mozifilmre. Ezt a regényfolyamot sokkal több lélekkel, és sokkal kevesebb akcióval kellene adaptálni. (Készült belőle egyébként egy BBC-sorozat még a nyolcvanas években, nem tudom, az milyen lehet – technikailag biztos gagyibb, de talán kedvesebb.) A Hajnalvándor útja nem rossz film, sőt, az átlag szemrágógumiknál messze jobb; de mérföldekre van mind az eredeti könyvsorozat színvonalától, mind attól, amit a felnőtt nézők elvárnak manapság az igényes fantasy-filmektől – gyerekfilm, bájos, esetlen, szájbarágós, és nem is olyan félelmetes, mint mondjuk a Harry Potter.