Ámosz Oz: Tel-ilani történetek

Napjaink talán leghíresebb izraeli írója, Ámosz Oz neve évek óta felmerül a Nobel-díj várományosai között. Az író, aki tavaly a Könyvfesztivál díszvendégeként hazánkba is ellátogatott, 71 évesen is fáradhatatlanul írja újabb történeteit. Legújabb könyve, a Tel-ilani történetek az idei Könyvfesztiválra jelent meg az Európa Kiadó életműsorozatában.

A nyolc novellát tartalmazó kis kötet novellafüzérként, vagy ahogy a fülszöveg találóan fogalmaz, kaleidoszkopikus regényként olvasható. Hét novella helyszíne az izraeli kisváros, Tel-Ilan, szereplői a városka lakói, akik közül némelyik kap egy-egy saját történetet, hogy aztán átjárjanak egymás történeteibe, aki az egyikben főszereplő, az a másikban mellékszereplő, akinek az egyikben megismerjük egy oldalát, azt a másikban egészen más fénytörésben látjuk. Bensőséges, zárt közösség ez, ahol az egyetlen „kívülálló”, aki szerephez jut, Adel, a tanárnőnél albérletben lakó arab diák – mindenki más csak odatévedő turista, névtelen, arctalan, jellegtelen és jelentéktelen statiszta. Tel-Ilan magának való város, magának való lakókkal.

Akik azonban kénytelenek szembenézni azzal, hogy az életük nem marad örökké olyan, amilyennek megszokták. A városban egyre kevesebb a földműves, egyre több gazdaság zár be, egyre többen költöznek el, hogy helyükre hétvégi lakók érkezzenek, akik csak átmeneti látogatók a városban, az „igazi” életük máshol zajlik. A turistákat kiszolgáló üzletek szaporodnak, a látványosságok még inkább, és lassan Tel-Ilan valódi lakói érzik úgy, hogy idegenként mozognak a megszokott közegben.

Ez a hét novella valójában hét nagyon egyszerű, nagyon hétköznapi kis történet, egyszerű emberekről, akik látszólag semmitmondó, ám mégis nagy hatású eseményeket élnek át. Egy doktornő, aki várja a busznál unokaöccsét, aki azonban nem érkezik meg, mire az aggódó nagynéni végigrohan a városon, hogy végül otthona magányában legyen kénytelen megbékélni azzal, hogy a fiú nem jön, hogy el kell engednie - már felnőtt, nem az a kisgyerek, aki hozzá menekült anyja elől. A polgármester, akinek üzenetet küld  a felesége – épp az arab diákkal – hogy ne aggódjon érte; majd eltűnik. A férjet otthon várja az ebédje, és a feleség hűlt helye – az asszonyt mintha a föld nyelte volna el, s a polgármester – mit tehetne mást – letelepszik a parkban, ahol a nő utoljára tűnt fel, és vár, csak vár. Ahogy a dörzsölt ingatlanügynök is, aki évekig várt, hogy megszerezzen egy romos házat, s mikor végre a tulajdonos hajlik az üzletre, szürreális helyzetben találja magát a labirintusszerű házban.

A novellák közös vonása a változással való szembenézés elkerülhetetlensége és az erre való képtelenség. Tel-Ilan lakóival mintha megállt volna az idő, s míg körülöttük minden egyre gyorsabban száguld, ők erről nem vesznek tudomást. Jelzésértékű, hogy a kötetben alig szerepelnek gyerekek, vagy fiatalok. A legtöbb szereplő középkorú, akik a saját közegükben mozognak, a saját barátaikkal, a saját kortársaikkal. A fiatalok a nagyvárosban tanulnak, táborban vannak, vagy épp meghaltak. Az egyetlen tizenéves, aki kulcsszerepet kap egy novellában, saját hibájának köszönhetően ahelyett, hogy változtatna valamit a sorsán, csak konzerválja  a kisvárosi fásultságot.

Az utolsó novella kilóg a sorból, ahogy a címe is mutatja, Messze innen, máskor játszódik. Egy meg nem nevezett faluban – talán egy afrikai törzsi településen – civilizálatlan, nyomorgó helyiek között él egy fehér ember, immáron huszonöt éve – egy személyben orvos, tanító, misszionárius, aki szép lassan beleőrül a magányba, a forróságba, az embertelenségbe, amit maga körül lát. Hogy aztán egy misztikus jelenettel eltűnjön, és csak a kérdés maradjon utána: ott járt egyáltalán a fehér ember, vagy csak káprázat volt?

Ordító az ellentét a hét Tel-ilani novella és az utolsó között, mintha egy groteszk példázat lenne, de hogy mit akar megmutatni, az olvasó képzeletére van bízva. Talán azt, hogy a változás reménytelen, vagy épp azt, hogy elkerülhetetlen? Azt, hogy Tel-Ilan is eltűnhet egyszer a  feledésben, miként a meg nem nevezett falu? Vagy épp az ellenkezőjét, hogy ilyen fejletlen közösségekből jöttek létre a mai társadalmak, és a változás kikerülhetetlen, gátat vetni neki felesleges, mert általa megy előre a világunk?

Érdekes, gazdag jelentéshálóval átszőtt novellafüzért olvashatunk, ami a felszínen valójában teljesen egyszerű. Meglepő, hogy mennyire mentes minden politizálástól, ideologizálástól, mintha ezzel is azt akarná jelezni az író, hogy mindegy, hol, mikor, milyen társadalmi-politikai közegben játszódnak ezek a novellák: a lényegük örökérvényű. A változás, a megújulás elkerülhetetlensége és a régmúlthoz való makacs ragaszkodás hiábavalósága – ismerve Ámosz Oz életútját, politikai nézeteit, korábbi műveit, talán elmondható, hogy bölcsebb tanácsot nem is adhatna.

Kiadó: Európa

Fordította: Rajki András