J.R.R. Tolkien: Númenor bukása

Ideje volt visszatérni e rajongásba, és adta magát, hogy ezzel a kötettel tegyem. Lefutott A Hatalom Gyűrűi második évada; én ugyan kifutottam a világba előle félúton, de Timi végignézte, talán ír is majd róla – ez az ő döntése lesz. Én úgy döntöttem, hogy a professzor világa iránt érzett elfogult szeretet sem indokolja a további tolerancia-gyakorlatokat A sorozat ütötte mentális sebekre ez a könyv végül alkalmatos flastromnak bizonyult.
 
Bár amúgy szinte minden porcikája megjelent már itt és ott, a Művek Műve Függelékében, A Szilmarilokban, vagy a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről lapjain – az új, a hagyaték máig tartó (törp-módra ejtett, óvatos, finom) bányászatából előkerülő tartalom nem indokolta volna alapból, hogy egybesöpörjék az Ember Menedékének történetét. Végül mégis jóleső érzéssel tettem le ezt a kötetet is, gondolatban köszönetet mondva Brian Sibleynek a belefektetett munkáért. Őt A Gyűrűk Ura filmek extráiban megejtett alapozó szövegmagyarázatai okán alapból sokra becsüljük, tiszteljük és szeretjük – jó, ha az ajánló alatt látjátok az elfogultságainkat is. Mert azért ezt a könyvet elsősorban Középföldén sokat lakó, J.R.R. Tolkien világát rajongva szerető embertársaimnak ajánlom. S azt semmiképp, hogy ezt a hatalmas tündérmesét/legendát (sőt, mitológiát) ezen a kapun át próbáld először megközelíteni, kedves egyszeri, kíváncsi olvasó.
 
Viszont a rajongók talán átélik majd ugyanazt, amit én, amikor lapozgattam. Ha ragaszkodom a kedves nézőponthoz, hát nagyjából azt éltem, amit a hobbitok a családfáik böngészésekor: Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan ággal... ...a Nyugatvégi Piros Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak... ...nagyon élvezték az ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették könyvben látni, amit már úgy is tudtak – rendbe rakva, áttekinthetően, ellentmondások nélkül. Ím, ígyen ragaszkodom a kedves nézőponthoz, amit ez a történetben lakás elsőre felkínált nekem: hogy lehetőleg Hobbit-szemszögből tekintsek rá. Hogy onnan tekintsem az Óidők legendáit, s valahogy úgy is értékeljem, ahogy egy hobbit. Ahogy Trufa és Pippin beszélget Magosvár ostroma után az ispotályban: „..mi Tukok és Borbakok nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban. Nem ám – mondta Trufa – Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó, hogy szeret; és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb; és egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békeségben, ha ők nem lennének, akár tudunk róluk, akár nem.”
 

Valahogy így állok én e világ kétségtelen vastagjához, holott Númenor közelebb kéne legyen hozzám: hiszen az emberek világa. Még ha e sziget lakóinak élte hosszabb is (és ez által teljesebb is), mint a miénk. Bukástörténet ez is, az Ember Ajándékát átokká formáló fokozatos romlás története, e szemlélettel egyfajta elveszett-paradicsom attitűd gyermeke. Érdekes látni, mennyire befolyásolta Tolkient (minden ellenérzése ellenére) a legendai szerkezet, ami a korát megelőző divatokban körítette ezt a megközelítést: Artúr király mondakörétől (amit a professzor nyíltan utált) a Nibelungenlied-ig. Ezek itt legendák, átszőve annak minden vonásával – azaz a szereplők alapvető attitűdje változhatatlan tény, a különbség ezek közt dilemmáik és konfliktusaik alapja; a jellem és fejlődése (és a vele járó összes, Shakespeare óta történetet formáló encsembencsem) itt minimálisan játszik szerepet.
 
Mégis képes szinte aktuális ízekkel is megszólítani. Ahogy például a legkidolgozottabb regéjében, Aldarion és Erendis történetében Meneldur, Aldarion apja szavain keresztül: Mi tehát a teendő? Apáinkat megjutalmazták, amiért hozzájárultak a Nagy Homály legyőzéséhez. Ha most a Gonosz új alakot ölt, vajon távol tartsák-e magukat fiaik a harctól? Túl sok kétség emészt, semhogy biztosan tarthatnám a jogart. Készüljünk-e fel, avagy várakozzunk, és bízzuk a jövőre a döntést? Fegyverkezzünk, holott a háború még nem több puszta balsejtelemnél?  Neveljük-e virágzó békeidőben a kézművest és a parasztot vérontásra, hadakozásra? Adjunk gyilkos vasat a mohó kapitányok kezébe, tudván tudva, hogy őket csak a hódítás érdekli, és dicsőségüket a lemészároltak számával mérik, Erunak pedig legfeljebb azt mondják majd: az a fő, hogy ellenségeid is köztük voltak! Vagy nézzük ölbe tett kézzel, amint barátaink méltatlan halállal pusztulnak? Hagyjuk az embereket, élvezzék csak vakon a békét, amíg a rontás rájuk nem dönti a kaput? S akkor vajon mitévők lesznek? Puszta kézzel állnak-e ki a vas ellenében, és meghalnak értelmetlen halállal, avagy elmenekülnek, miközben mögöttük asszonyi sikolytól visszhangzik a vidék? Utána vajon azt mondják-e Erunak: én legalább nem ontottam vért? Mit ér a választás, ha mindkét út egyaránt szerencsétlenségbe vihet?
 

Bukás és megtöretés-történet – másfelől teremtés. Alapja a Professzor sokszor emlegetett, visszatérő álma a zöld mezőkön végigsöprő hegy-mély hullám vízfaláról, az „Atlantisz-komplexus” kap itt új köntöst; a jelenségben egy másik, szintén ősi mesénk egy aspektusával. Tolkien maga is leírja, hogy Númenor veszte a világ újraformálásával, „meghajlításával” egyenértékű – s az új, önmagába zárt világnak innentől az ősök Boldog Birodalmához egyetlen egérútja e mitológiában a tündehajók „egyenes útra” hajózni képes kivétele. Amúgy ez a mese is nagyon sok ízzel benne lüktetett a korban, amikor Középfölde kiformálódott a teremtője fejében – nemcsak Tolkien „hallotta ki”. Például Karinthy Frigyesnek is olvasható egy gyönyörű, teljes érzetű novellája az „egyenes útról”, Két hajó a címe, keressétek meg, a MEK-en elérhető - de én is elmentettem magamnak egy memorábiliába.
 
Szövevényes úton jutott idáig ez a mese, hogy ebben a formában legalább elérhető. Alapja volt egy C. S. Lewissel szelíd versenyben írt „szövevényes rémregény”, az Elveszett út is (itthon várja a sorát – talán ez következik, vagy a Beleriand dalai, majd kiderül). De ez a történet is bevonódott a maga helyére abba a nagy gravitációval bíró világteremtésbe, amit ironikusan így jellemzett az alkotója: ...írni szerettem volna egy többé-kevésbé összefüggő legendát, amely a hatalmastól és a kozmológiaitól a romantikus tündérmese szintjéig terjed. A világteremtésbe, amely J. R. R. Tolkien szinte egész életművét magába olvasztotta az idővel. Én nagyon szeretek barangolni ebben a világban. Köszönöm, hogy újra megtehettem.

kiadó: Magvető

fordította: Bonácz Ágnes

illusztrációk: Alan Lee

Neil Gaiman gyűjtemény

Kiformálódott egy olvasó magánügye, amit elmesélek, mert olvasni soha nem magánügy - valahol mindig részvétel, legalább a másik (legalább az író) álmában. Mégpedig itt mesélem el, az alkotásait együtt látni óhajtó bejegyzés elején. Kiformálódott egy állásfoglalás, ami nekem fontos - egy nekem fontos író közzé tett, napvilágra került magánügyeiről, ami átformálja a megközelítését. De csak átformálja - továbbra is közel kell menni hozzá (érdemes, még ha nem is érdemli, ha érdemei szerint immár egy nagy köteg ambivalencia csak, tehát valójában érdemtelen). Ezt kell leírnom először, ezt a miértet – hogy értsétek, ez az összefoglaló miért született meg egyáltalán.

Nem mesélem el, hogyan éltem át ezt a kiderülést rajongó olvasóként – elég mesétlenül, pontosabban pont az érzéssel, hogy íme: mese nélkül maradtam. Helyette idecitálom Drogriporter (egy általam szeretve követett ismeretlen ismerős) szavait: Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem - és most már filmélményem - kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel mintha már találkoztam volna a saját álmaimban - na hát az ő történetei ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két felnőtt ember konszenzuális játékát képezik.

Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt. Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik, miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki - hiszen egy számomra olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár... Pont így. Ahogy anno Kevin Spacey esetében, például – pont ezekkel az összeomlás-stációkkal.

Viszont és mindazonáltal nem kizárólag így. Nemcsak kedvenc kortársnak tekintettem Gaimant, hanem az egyik tanítómnak. Aki közelebb hozta nekem a világ egy méltatlanul háttérbe szorított megértés-lehetőségének sajátos belső mértanát. Mégpedig úgy, hogy nem papolt róla, hanem megvalósította a szemem láttára, a meséiben. Azt, amit felismerhettem volna a görög, a germán-kelta, vagy akár az arab, a japán (horribile dictu: a magyar) mese- és mítoszkincsből, a forrásokból is, ha azok egzotikuma, illetve a tanult megközelítések: emberiség-gyermekkor, kinőtt ruha, levetkőzte az értelem – és a többi, egymást erősítő nézet el nem takarták volna ezt az ösvényt. Hogy a mítoszok világa átformálódva, aktuális, új isteneinek tisztelő rítusai által meghatározó erővel ott terpeszkedik a társadalmak tudottra és tanultra kevésbé fogékony rétegeinek viselkedésében – s a magukat valóban igen mélyen tudatosító keveseket leszámítva az úgymond okosok hétköznapjainak alján is. A hitigényről, az érzések és benyomások gondolattal is megsimogatott rétegeiről van szó – ezt több felől közelítve próbáltam már körüljárni és elétek tárni, talán ez a politikával is átitatott verzió a legfontosabb.

Erről nekem Gaiman tanította a legtöbbet, a Sandman elképesztően gazdag távlataival, az Amerikai Istenek célzott ütésével, a novellák szellemiségével. Majdnem azt mondom, hogy ugyanúgy tisztelem, mint Hamvas Bélát. Bár amúgy az ő igényeit átható élet és világmindenség és minden (a linkben megidézve egy harmadik szeretett megmentőm is) teljesség-igényéhez képest Neil Gaiman csak egy szeletet: a mítoszokhoz való helyes hozzáállást világította át – azt viszont engesztelhetetlenül, precízen, mindvégig azzal a Drogriporter által is pontosan láttatott ízzel, hogy a befogadás közben minden hátborzongató furcsasága ismerős zamatokkal fűszeres – hogy beléd beszél. Ilyen tanítóm amúgy hosszan sorolhatóan sok van, kiröhöghetsz, hiszen ezen a listán Weöres Sándor, vagy Pilinszky ugyanúgy szerepel, ahogy Jón Kalman Stefánsson, vagy Alessandro Baricco, ennél is nagyobbra nyitva ahogy például J. R. R. Tolkien, vagy Rejtő Jenő. Neil Gaiman mégis kiemelkedett a maga módján a listáimból, a mitologémák megtisztelése által át- és megvilágított, koncentrált hatástól. Hiszen mélységében segített megérteni a fotelban utazót, a drukkert, a bigott hívőt, a pszichopatát, a szubkult-turistát és még számos olyan mellettem-velem élő embertársam, akik ugyan nem jellemezhetők csak ezekkel az „egyetlen jelzőkkel”, de az attitűdjeikben ezek a jelzők a legjellemzőbbek. Gaiman által értettem meg, kinek áldoznak. Megérthettem saját magam, hogy alkalomadtán kinek-minek áldozom. Arra kellett rájönnöm, hogy a tőle tanultakat nem semmisítheti meg a tény: egy erre amúgy ezer szinten méltatlan figuráért rajongtam a játszva tanulás közben.

Ezért születik meg most ez az összefoglalás. És ezért írok az eztán elém sodródó élményekről is vele kapcsolatban. Először a Sandman köteteiről írt ismertetőket szedegetem itt össze, az univerzumba írt további képregényeket sem említés nélkül hagyva (sőt, beleszőve a rajongói crossovereket, hozzáfűzéseket is). Aztán az Amerikai Istenek univerzumát célzó, játékosabb (vagy nem) de terjedelmileg mindenképpen könnyebben emészthető megközelítéseinket (köztük a valaha e felületre elsőnek megírt poszttal). Aztán a többi regényről és mozgóképes feldolgozásaikról írt bejegyzéseink. A novelláskötetekről és a novella-adaptációról, amit láttunk. Eztán következik a többi képregény, amit Neil írt, gyakran a novelláit újrahasznosítva (vagy fordítva). S mindebbe fűzve két szubjektív szössz, vele kapcsolatban. Nem tudunk a teljesség igényére törekedni, vannak hiányaink – majd eldől, teszünk-e ez ellen valaha. Nem nekünk kell megbocsátanunk, amit Gaiman másokkal és az életével művelt – tőlünk csak a rajongást vette el. De amit tanultam tőle, a részemmé vált. Magadnak kell eldönteni, hogy ennek fényében tovább olvasod-e, vagy a számodra itt ért véget ez a történet.

Dhafer Youssef - 2025. május 4. Erkel Színház

Ha a világ minden ideje és nem kevés pénze köszöntötte volna velünk a tavaszt, akkor minden nap akár többször is hallgathattunk volna boldogító muzsikákat a napokban, amíg tartott a Jazzfest 2025. De mivel mindezzel nem rendelkezünk, ezért választanunk kellett. Nem hallgattuk meg újra Avishai Cohent, se Jojo Mayert, és elengedtük a lehetőséget, hogy élőben varázsoljon Rabih Abou-Khalil – pedig egy időben elég sokat forgott a lejátszókban. Nem mentünk el Lukács Miklós vagy Dresch Mihály (játszótársaikkal gazdagított) koncertjeire sem, pedig szeretjük őket, együtt, és külön is. Mert nagyjából a pillanattól kezdve, hogy észrevettük, Dhafer Youssef is a fellépők között van, nem volt kérdés, hogy őt kell mindenképpen hallanunk. Évek óta rajongok érte. Visszatérő kísérője a lassú délutánoknak; a dallamai (és a játszótársak cifrái rá) olykor minden ok nélkül, a legváratlanabb időpontban és helyzetekben merülnek fel a belém kódolt zenedobozból. Jó lenne érteni, miért érint meg ennyire. Egyszerűen közöm van hozzá.
 

Talán a jazzba csomagolt szúfizmus miatt. Miközben Dhafer Youssef ízig-vérig modern zenész (meg világpolgár, szellemi nagykövet és még ezer címkét aggathatnánk rá), valójában az örökölt zenei hagyománynak talált a pillanat zenei művészetében új keretet. A ritmikus ismétlődésben elrévedés, a befelé fordulás, a teremtő (mindegy, hogy nevezzük) vagy a teremtés jelenlétének és valóságának a megtapasztalása ebben a keretben a jazz kicsit mindig kivagyi-kihaénnem variáció-keresgélését egyfajta meditatív imává fogalmazza át. Ahol a zenekar sheik-je fejét csóválva nem fogadja el a játékostárs-tanítványok zeneválaszait, ha szerinte a frázisok szintjén maradnak, és velük örül, ha tényleg valóság születik. A szúfizmusban imádkozni mindig valamiféle megtisztelő aktivitás, zene és/vagy tánc; amelynek egyetlen követelménye, hogy valódi jelenlétet szüljön.
 

Hogy ebbe a valódi jelenlétbe belefürödhessen a hallgatóság. Elég borsos árat kértek a jegyekért, s nem is telt meg az Erkel amúgy kiváló akusztikájú, pont erre való koncertterme teljesen. Pedig ezt szerintem sokkal többen hallani szerették volna – de erre a szubkultúrára se jellemző, hogy felvetné a pénz. Nagyon sok ismerős arcot láttam befelé menet – a magyar zenei élet jó néhány izgalmas előadója eljött, hogy meghallgassa ezt a koncertet. És jó pár prominensünk is eljött, ami pikáns felhangokkal fűszerezte a várakozásunk – volt min összemosolyogni Timivel. Ez a keretbe helyezkedés szerencsére pont addig tartott, amíg a színpadra nem jöttek a zenészek, és Dhafer Yousseffel az élen belekezdtek az estébe.
 

Mert ez úgy két órára kábé kitörölt minden mást. Azt kaptam, amit vártam, amiért eljöttünk a koncertre? Nem, felmérhetetlenül többet. Megint kiderülhetett, mennyit számít a jelenlét – s hogy az élőben hallgatott koncert mennyire kérlelhetetlenül belevon ebbe a jelenlétbe. Nem maradtunk kívül, pedig nem az ismert és agyonhallgatott dalok szóltak másképp, frissen és előttünk megszületve – a koncert a 2023-ban rögzített új lemez, a Street of Minarets anyagából épített nekünk és velünk pillanatvárat. Új, fiatal játszótársakkal. Akiket tényleg szeretet-teli keménységgel és odaadással instruált a sheikjük – kifacsarva belőlük a legtöbbet.
 

És saját magából is. Állva tapsoltunk a végén, de nem tudtuk őket újra a színpadra csalni – szerintem kiadtak magukból mindent. A magam részéről nem éreztem emiatt csalódást, hogy elmaradt a ráadás – pedig hiányérzetnek élem meg általában. Most viszont csak az a boldog érzés tartott a markában, aminek nincs, és nem is lehet neve. Nincs, és nem is lehet - mert az összes nevet tartalmazza.
 
Dhafer Youssef – oud, ének
Mario Rom – trombita
Daniel Garcia – zongora, billentyűk
Swaeli Mbappe – basszusgitár
Tao Ehrlich – dobok

C. B. Strike – A Koromfekete szív (sorozat)

„Megyek és elolvasom újra a könyvet, és csendben reménykedem, hogy a következő részre lecserélik az alkotógárdát.” Hahaha… Anno így fejeztem be a Strike sorozat előző részének adaptációjáról írt posztom, és most visszaolvasva nagyon jól szórakoztam azon, mennyire ki voltam borulva akkor. Kicsit féltem is megnézni A Koromfekete szívből készült sorozatot, de nyilván megtettem, sőt, előtte – utána újráztam a korábbiakat is, gyakorlatilag egy hónapja a Strike adaptációk világában élek. És cseppet sem bánom. Azt kell mondjam, ennyi idő távlatából, harmadszori újranézésre már a Zavaros vér adaptációjával is megbocsátóbb vagyok, legalábbis a zanzásítással és a sorozatgyilkosságok leegyszerűsítésével – a karakteridegen húzásokat továbbra is igencsak nehezményezem.
 
Szerencsére a készítők meghallgatták fanyalgásainkat, az új évadra összekapták magukat. Vagy legalábbis nem követtek el annyi és akkora baromságot, mint az előzőekben. A Koromfekete szív mára az abszolút kedvencem lett a könyvek közül, Edie Ledwell első megjelenésétől az oldalszázakon át folyó chat-folyamokon át a tényleg szinte kitalálhatatlan bűntényig minden részét imádom. Nyilván nem esett jól, hogy itt is jelentősen egyszerűsítettek a nyomozáson, de be kell látnunk, ez a rendkívül szerteágazó ezer oldalas ügy, ismét csak rengeteg kitekintéssel, múltban vájkálással, művészkollektívával, szélsőjobbos trollokkal, terroristákkal, pedofil bloggerekkel önmagában iszonyú sok négy részre, nem beszélve az egyéb ügyekről és a magánéleti szálakról.
 

Sajnos megintcsak ez utóbbi járt legrosszabbul, pedig itt lett volna helye – na nem mondom, hogy Madeleine távol maradását annyira sajnáltam, tök irritáló volt a csaj végig a könyvben, de szórakoztató módon vitte közelebb Strike-ot a Robin iránti érzései felismeréséhez, ráadásul a fia sokat adott a nyomozáshoz is. Kicsit jobban sajnálom, hogy a költözést, az iroda felrobbantása utáni összebútorozást és a vidéki kalandokat ennyire megvágták. Mondjuk, enélkül is elvezettek végre minket oda, hogy külön-külön már Robin és Strike is bevallják maguknak (és szegény Ilsának) hogy szerelmesek egymásba. Már csak arra kell várnunk, hogy egymásnak is bevallják végre.
 
Szívesen néztem volna többet az iroda mindennapjaiból és egyéb ügyeiből is – ezekre már végképp sosincs idő, pedig az új szereplők, Midge és Dev a könyvben szuper arcok, és Dev Enyves utáni nyomozása is megért volna egy epizódot. Őszintén szólva inkább ezt néztem volna, mint azt, ahogy Charlotte válófélben lévő férje után nyomoznak, még ha értem is, hogy dramaturgiailag fontos szál. Szabaduljunk már meg attól a csajtól, könyörgöm…
 

Na de vissza Edie Ledwell brutális halálára és A Koromfekete szívre! Azt hiszem az évad legnagyobb buktatója az lehetett, hogyan lehet ábrázolni Drek játékát úgy, hogy életszerű legyen az iránta való rajongás, átélhető a játék hangulata, és egyáltalán: el tudjuk hinni, hogy egy netes játékban barátságok, szerelmek szövődnek, vagy épp terroristák fűznek be gyanútlan tiniket. Félig-meddig sikerült is. A játék megjelenítése hangulatos, a chat-folyamokat a karakterek szájába adták, így képernyőn is valamennyire működik a dolog, de sajnos keveset kapunk belőle ahhoz, hogy valóban át tudjuk érezni a varázst úgy, ahogy a könyvben. Az, hogy a művészkollektívában és Edie körül keringő banda létszámát csökkentették, nem feltétlen baj, ahogy az sem, hogy a cselszövő moderátorok kevesebben lettek.
 
A művészkollektíva megjelenítése egyébként elég jó lett, bár én még sokkal hippisebb helynek képzeltem, de lehet, hogy Angliában már ez is borzasztó szabadosnak tűnt. Nils is sokkal konszolidáltabb volt, mint a könyvben, sőt, most hogy visszagondolok, Wally igazi szemét poénjai is teljesen kimaradtak. S ha már North Grove-i művészkollektíva: Robin fedett nyomozása ismét csak felüdülés volt. Nem is tudom, melyik átalakulása a kedvencem, a Camden Town-i punk butikoslány a negyedik évadból vagy ez a rajzórára járó szívdöglesztő marketinges. Imádtam ahogy Pat közölte vele hogy ilyen külsővel a sátánnak is dolgozhatna, a pasik akkor is döglenének utána és azt is, ahogy Pez az első percben belehabarodott. Hát még, amikor lelepleződött és a srác felhívta, hogy elmondja, mindig arról álmodott, hogy befűzi egy szexi kém. Na, ez például egy üdítően jól kezelt szál volt, és egy remek változtatás a könyvhöz képest. Hálistennek, megtanultak írni a forgatókönyvíróink. Az már jobban fájt, hogy kimaradt teljesen a Zoe - Tim szál. Zoe az egész könyv egyik legüdébb színfoltja volt, nagyon szerettem a karaktert minden esendőségével és ostobaságával, a Timhez fűződő kapcsolata meg a netes szubkultúrák egyik legnagyobb veszélyére hívta fel a figyelmet.
 

Ezt a pár fájó kihagyást leszámítva meglepően okosan oldották meg a nyomozás egyszerűsítését – noha rohamléptekben haladtak, végülis megvoltak a kulcspontok, logikusan jutottak el Inigohoz, Keához, Rachelhez, majd Vikashoz. Működött a krimiszál, ami az előző rész fényében már önmagában eredmény. Ráadásul ezúttal megúsztuk különösebb karaktergyilkosság nélkül is, hurrá. Egyedül szegény Katya Upcott járt rosszul – a könyvben „csak” szánnivalóan szerencsétlen nő, akit a férje semmibe vesz, a körülrajongott fiatal alkotók meg kihasználják; ehhez képest a filmben eléggé elcsavarták és hülye picsát csináltak belőle, akivel kapcsolatban elég könnyen az a gondolatunk támadhat, hogy megérdemelte, hogy a családja úgy végezte, ahogy. Szomorú.
 

Összességében sokkal jobban tetszett, mint vártam, ami öröm, mert ahogy írtam, ez a kedvencem a könyvek közül. Biztos újra fogom nézni párszor, mire kijön a következő évad – ami viszont, brrr, könyvben a leginkább irritáló. Na, innen lesz szép nyerni.
 

Jé, te még blogolsz?

Nosztalgiázós helyzetjelentés blogolásról, könyvekről, munkáról, az elmúlt pár év önismereti útjáról, rólam – még nem tudom, hova fut ki, lehet, félúton elsírom magam, lehet, jókat fogok röhögni a régi posztjaimon. Köszönjétek Zenkának, aki felvetette az egykori „Témázós” csapatban, hogy mi lenne, ha, így évekkel a sorozat lezárta után, amikor már alig páran blogolunk több-kevesebb rendszerességgel (aztán, legnagyobb megelepetésünkre kiderült, hogy valójában többen tartottuk „nyitva” a blogot, mint hittük); szóval mi lenne ha felvennénk az egykoron leejtett szálat és írnánk arról, hogy írunk-e még egyáltalán, és mégis: mi történt velünk az elmúlt pár év során, amióta (látszólag) nem.
 
Visszanézve az első Témázós posztot egyébként tök vicces, hogy már akkor is úgy indultunk, hogy valami egykorvolt jóságot akartunk felidézni – ennyire öregszünk, hogy már másodszor hozzuk vissza ugyanazt? No de miről is szólt ez anno? Bár ezt akkoriban nem írtuk le ennyire expliciten, de volt egy kis dac-jellege. Jó tíz éve számosságot tekintve épp a könyves blogok csúcsidőszakát éltük – minőséget tekintve meg épp megkezdődött a mélyrepülés. Annyira sokan írtak jellemzően ugyanazokról a divatkönyvekről (mert azokat szórták a kiadók), jellemzően nagyon hasonló posztokat, hogy hamar fellobbant a vita: vajon gáz-e ha mindenki egy kaptafára húzza a posztokat. Miután akadtak, akik azzal érveltek, hogy ’de hát izé, ugyanarról a könyvről hogy lehetne teljesen mást írni; amin mások (köztük én is) kissé felhúzták magukat, mert hát hogyne lehetne bármiről a világon egyedit írni; jött a világmegváltó ötlet: mutassuk meg, hogy lehet azonos témáról más-más posztot írni, ha az ember beleteszi az idejét, energiáját, egyéniségét. Megmutattuk. Nyilván semmi hatása nem volt senkire, de mi rohadt jól szórakoztunk menet közben 😃
 

Hogy miért nyújtottam ennyire hosszúra a bevezetőt az egykori Témázás történetéről, annak oka van – mert már ez az egész jelenség se létezik. Blogolni ma már nem menő. Alig valaki olvas tweetnél hosszabb posztokat. A közönségünk annyira marginális, hogy csak nagyítóval látható, épp ezért a megélhetési tartalomgyártók sem a blogok felé fordulnak ma már, hanem vlogolnak, tiktokolnak, insta sztoriban osztják meg mit olvasnak épp, és valószínűleg van még pár platform, amiről még csak nem is hallottam. A blog ma már kifejezetten retró cucc – mondjuk mivel mindig visszajön a divatba a retró, ki tudja, lehet egyszer még menő lesz hosszabb szövegeket olvasni (és meg is érteni).
 
Szeretünk úgy csinálni, mi, bloggerek, mintha ezen az egészen felül állnánk, de ennyire azért nem leszek álszent – nyilván bennem is felmerült párszor az évek során, hogy ha senki nem olvassa, akkor mi a fenének strapáljam magam. A választ rendre meghozta egy-egy kiemelkedő könyvélmény, ami nem hagyott nyugodni, amíg ki nem írtam magamból az érzéseim: nem strapa. Ha az, akkor tényleg nincs értelme csinálni. Ha csak másoknak írsz, az elismerésért, a lájkokért, a vállveregetésért, az ingyenkönyvért (de rég hallottam azt a szót, hogy reciii 😂) akkor nincs értelme. De ha még képes vagy azt érezni egy igazán nagy hatású alkotás után (mindegy, hogy könyv, film, zene, koncert, színház, festmény) hogy ez most annyira mélyen megmozgatott bennem valamit, hogy le kell ülnöm és kiírnom magamból, akkor van értelme. Úgy is, ha a világon senki nem olvassa és a tiktokoló tizenkét évesek szénné röhögik magukat rajtad.
 

Bennem leginkább ez változott. Már csak akkor és arról írok, amiről úgy érzem, létszükséglet írnom. Nyilván ehhez el kellett engedni a bérblogolást (ilyen szó nincs, most kicsit önkényesen ide sorolok mindent, ami formailag blogposzt és az ingyenkönyvön kívül nem jár más ellentételezéssel – legyen az kiadói reci ide, vagy más nonprofit oldalra írt vendégposzt), a kiadói kapcsolatokat, az elérésszámot, az illúziót, hogy számít a véleményem. Voltak évek, amikor ez vezérelt, és volt, hogy nagyon komolyan csináltam, egy rövid ideig azt is hittem, hogy nekem való, mint életpálya – aztán rájöttem, hogy pont abból veszi el a legtöbbet, ami nekem a legfontosabb. Az élmény megéléséből. Ha már olvasás közben azt keresed, melyik idézetek fognak a leginkább ütni egy posztban; ha koncert közben már a megírandót fogalmazod, ahelyett, hogy átélnéd a zenét; ha tudod, hogy x napod van átrohanni egy könyvön, mert le kell adni a cikket – akkor sérül az a fajta mély átélés, amit én igazán fontosnak tartok a művészet befogadásakor. Aki azt mondja, nem sérül, hazudik. Sajnálom. (Persze ettől még lehet professzionális szinten űzni a kritikusi létet, de ez nem az én utam.)
 

Akkor és arról, és úgy, ahogy érzem, hogy ki kell jönnie. Nem maszkolok. Már. Szeretünk úgy csinálni, mi bloggerek, kritikusok, újságírók, akárkik, mintha soha nem szépítenénk semmin udvariassági / üzleti / politikai szempontból, de higgyétek el: maroknyian vannak, akik tényleg, igazán, soha nem szépítettek. Páran, akik őszintén leszarnak mindent és mindenkit és nem érdekelte őket soha a fogadtatás; és páran, akiknek a saját nevük a márkájuk, és már megtehetik. Egyik csoport sem annyira népes ezen a kis piacon. A legtöbben a középső sávon csúszkálunk ide-oda és keressük a helyünket. Most gondolhatjátok, hogy egy marginális elérésű blog esetében ez nem szempont, de valójában simán lehet. Mert a skála nagyon széles onnan, hogy bloggerként azt gondolod, „jajjj, olyan jó fej volt a szerző / kiadó / fordító / sajtós a könyvfeszten, picit enyhítem itt ezt a puffogást”; azon át, hogy „mégse írhatom, hogy egy kalap szar, mert legközelebb nem ad recit”; odáig, hogy piaci alapon működtetsz egy oldalt és rád ír a sajtós hogy csak pozitív kritikát jelentethetsz meg, különben a jövőben bojkottálni fog az egész kiadói csoport. Az önkorlátozás is korlátozás, és ezt is munka elengedni. Sőt, a cukiskodás is korlátozás, hiába építesz magadnak létfilozófiát abból, hogy „mindenben meg lehet találni az értéket”.
 

Épp ezért fejeztem be a bérblogolást jó öt éve, és azóta sokkal nyugodtabb az életem. Pedig sokáig szerettem csinálni, olyan lehetőségeket kaptam általa, amikről álmodni sem mertem volna korábban, és sokat is tanultam a „kezembe nyomott” könyvekről írva – tulajdonképpen bármiről össze tudok irkálni bármennyit, bármikor, aminek bármily furcsa, manapság a munkámban is sok hasznát veszem. Mégis, eljött a pont, amikor a legkisebb beavatkozást abba, hogy mit és milyen formában írjak le, visszautasítottam. Eléggé lekorlátoz az élet sok területen, ez a terep, ami őszinte szenvedély, ami az egyik legfontosabb megtartó élményforrás, nem tűr korlátozást.
 
Azzal párhuzamosan, hogy ledobtam a korlátozó és önkorlátozó gesztusokat, elengedtem a láthatóság igényét, és visszahúzódtam a csigaházamba, elmélyült az, ami már korábban is fel-felbukkant, de igazán nem engedtem ki, épp a fentiek miatt: hogy nekem az írás terápia. Manapság, amikor már csak arról írok, ami igazán megérint, azt és úgy, ahogy ki akar szakadni, és búcsút intettem minden elvárásnak, néha magam is meglepem vele, hova fut ki egy-egy poszt. Ha kíváncsi vagy a mostani, 2025-ös Timire, és viszonyára az íráshoz, olvasd végig Karl Ove Knausgard Harcom sorozatáról írt eddigi posztjaimat. Ezeket így, ebben a formában nem engedhettem volna meg magamnak, ha valaki másnak írok, vagy ha elérésszámra hajtok – közük nincs egy elvárt könyvajánlóhoz / kritikához. Ez egy terápiás folyamat, aminek a vége még nagyon messze. De nekem ezért éri meg (ezért zsigeri kényszer) még mindig csinálni.
 

Persze ennek a másik oldala, hogy már csak akkor ragadok billentyűzetet, ha zsigeri kényszer. Ma is sokat olvasok (bár annyit nem, mint tíz éve, azért a munka sokat kivesz belőlem), de jó, ha minden tizedik olvasmányomról írok. Nem érzem, hogy létfontosságú lenne, hogy a blog x időnként rendszeresen frissüljön, ahogy azt sem, hogy rám szakad a mennyezet, ha nem írok minden könyvről, amit olvastam. Ami igazán ki akar jönni, előbb-utóbb úgyis kijön. Változtak az olvasási szokásaim is, manapság az olvasmányaim csaknem fele újraolvasás, azt meg aztán végképp nagyon kevés könyv provokálja ki, hogy újra meg újra írjak róla (Woolf, na ő igen – az életmű újraolvasásának összefoglalását nem ússzátok meg).
 
Az is megérne egy posztot hogy miért is ennyi újrázás – nyilván öregszem én is, és ahogy egyre zűrösebb az élet (munka, család, egészség, a világ körülöttünk, ragozhatnám a végtelenségig…) egyre inkább a megszokott, ismerős, otthonos dolgok vonzanak. Persze időnként kell, hogy beszakítsa az asztalt a könyv, de míg tíz éve ezeket faltam sorban, most egy Knausgard után kell három-négy lélekmelengető újrázás. Ahogy a bulizós esték után is kéne már három-négy teázós, pokrócba burkolózós este itthon…
 
Azt hiszem, nagyjából eddig írta magát a poszt. Volt a fejemben még ez meg az, új hobbikról, fényképezésről és csillagászatról; arról, mennyit fordult velem a munkám az elmúlt években és ez hogy hat a kis bölcsész énemre; változó ízlésről és a hazai könyvkiadás változó helyzetéről – de valójában a lényeg már itt van. Nem a külső körülmények miatt változott meg az, hogyan, mennyit, miről, hanem miattam. Mert azzal, hogy megszabadultam a kötöttségektől, el is engedtem a mindenről írás kényszerét. Hogy mi lesz a blog jövője? A leghalványabb fogalmam sincs. Szerencsénkre ez egy kétszemélyes blog, és eddig mindig sikerült többé-kevésbé egyensúlyban tartanunk – amikor egyikünk egyáltalán nem akart feléje se nézni hónapokig, akkor a másik írt, és vica versa. Valahogy mindig visszatérünk. Ahogy írtam: ami ki akar szakadni belőlünk, az úgyis kiszakad. A többiért meg lehet, hogy nem is kár.

Saját képek - a könyvek mellett a legfontosabb szenvedély mostanság a természetfotózás

Ők is nosztalgiáztak:
PuPilla

Nima

Zakkant

Zenka

Dóri

Eszti

Andi

Heloise

Nita

Karl Ove Knausgård: Álmok

„Egyvalamire rájöttem. Kemény árat fizettem érte, de valódi és fontos tanulságot jelentett: nem vagyok író. Nincs meg bennem az, ami az írókban megvan. Tiltakoztam e felismerés ellen, győzködtem magamat, hogy talán szert tehetek arra, amivel az írók rendelkeznek, ha kellően kitartó vagyok, elsajátíthatom, ugyanakkor tudtam, hogy csak vigasztalni próbálom magam. Jon Fossénak vélhetően igaza volt, valószínűleg ahhoz van tehetségem, hogy az irodalomról írjak, nem pedig ahhoz, hogy irodalmat írjak.”
 
Ó, ez a Karl Ove! Így az önéletírás-sorozat végére egész jól összebarátkoztunk, bár őszintén, nem hiszem, hogy képes lettem volna kitartani egy ilyen idegsítő barát mellett ennyi éven át (aztán meg jól beleírna valamelyik regényébe, pfff, kell ez nekem…). Önmagában is elég ironikus olvasni a fenti idézetet, innen, 2025-ből, amikor Karl Ove Knausgård a norvég irodalom legnagyobb világsztárja, Jon Fosse meg friss Nobel-díjas, de a kötet és a bergeni diákévek dinamikája enélkül is működik: Karl Ove az Észak-Norvégiában tanítóként eltöltött egy év után beiratkozik a Bergeni Íróakadémiára, azzal a feltett szándékkal, hogy ő akkor most jól meghódítja az egész világot, és essen csak mindenki hasra a zsenialitása előtt – hogy aztán akkora pofont kapjon a túlfejlett kis önérzete, hogy a fal adja a másikat.
 
Mert hát Karl Ove nem indult akkora tehetségnek. Ma már fura belegondolni, de az íróakadémiai évfolyamán a csoport leggyengébbjei közé tartozott. Akadtak, akik le is nézték alaposan, egy túlfejlett egójú műveletlen hülyegyereknek tartották – mondjuk, ezt nem is olyan nehéz elhinni. Kudarcot kudarcra halmoz, miközben igazából csak teng-leng. Néha bejár az akadémiára, néha nem, a diákhitelét pár hét alatt feléli, aztán a bátyja nyakán élősködik; majd alkalmi munkákból tartja fenn magát. Azt állítja és tán el is hiszi magáról, hogy az írás az élete, de valójában alig ír, az idő nagy részében vagy túl részeg vagy túl kétségbeesett ahhoz, hogy összefogja a gondolatait. Már azelőtt írói válságban van, hogy egyáltalán íróvá vált volna. Ő maga lesz az írói válság.
 
Van persze emögött a permanens válság mögött egy jó adag pozőrködés és önsajnáltatás, de van egyfajta szétfeszítő ellentét is az örökkön az apa ellen lázadó kamasz és az ugyanennek az apának megfelelni akaró, a feléje dobott szeretetmorzsákért bármit odaadó fiú között: „…semmi mást nem akartam, csak inni tovább, élni az életet, leszarni mindent, ugyanakkor valahányszor megtettem, nekiütköztem egy határnak, a kispolgáriság és a középosztály egyfajta falának, amelyen óriási kínok és szorongás nélkül nem lehetett áthatolni. Akartam én, de nem ment. Legbelül jóravaló, rendes ember voltam, jó fiú, és úgy gondoltam, ezért nem tudok írni sem. Nem vagyok elég jó, elég művészi, röviden, túl hétköznapi vagyok ahhoz, hogy menjen. Miért is gondoltam mást, Ó, de hát ez az élethazugság.”
 
Ez az ellentét feszíti az íróakadémiai és később az egyetemi éveket is: behódolni az elvárásoknak, a műfaji követelményeknek és követni a tanárai és diáktársai által kitaposott utat vagy sutba dobni minden tanult eszközt és felforgatni az irodalmat? Ahogy ez feszíti végső soron a kapcsolatait és a kötet lapjain kibontakozó és szét is eső első házasságát is: betagozódni a hétköznapokba, a hétköznapiba, úgy élni, ahogy bárki más élhetne, vagy hajszolni az egyedit, a forradalmit, a polgárpukkasztót? Amiről az esetek többségében persze kiderül, hogy semmi forradalmi nincs benne, hisz valljuk be, mindenkinek megvoltak a maga lázadó évei, piával, kalandokkal, lógással az egyetemről; azzal a szent meggyőződéssel, hogy mindenki körülöttünk, aki betagozódik a társadalomba, birka, és egyedül csak mi vagyunk a megfellebezhetetlen igazság birtokában, hogy hogyan is kéne értékes életet élni.
 
Szóval Knausgård lázad. És hibát hibára halmoz, melyekről kimerítően be is számol nekünk. Lassan a háromezer oldalt karcolgatja a sorozat, és most először érzem azt, hogy itt-ott túlírt, de ez nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna minden sorát. Noha eddig is a mindenek feletti őszinteség volt a zászlónkra írva, ezúttal mintha szintet léptünk volna – vagy épp hogy visszaléptünk egyet, és a hatásvadász vájkálás, a pozőrködés, az élvenyúzás helyett egyfajta csendes beletörődést kapunk. Érzek ebben egy kis furcsaságot, hogy Knausgård pont itt, a kudarcai sorolásakor tűnik a legőszintébbnek, a legsallangmentesebbnek. Más író jó eséllyel a körítésben próbálna őszinte lenni (őszintének látszani) és a kudarcokat csomagolná iróniába, hatásvadászatba, attrakcióba. Karl Ovénk mintha fordítva lenne huzalozva: ő a kudarcaiban leginkább önmaga. Ami, ha tudatos, akkor az eddigi legzseniálisabb húzása, ha viszont őszintén, belülről fakad, akkor elhiszem, hogy ez az egész monumentális önföldrajz valódi.
 
Bő tíz év, melyet lefed az Álmok kötet – ezalatt a tíz év alatt a kamaszból férfi válik, elvégez egy egyetemet és egy íróakadémiát, megházasodik és elválik, elveszti a nagyszüleit, megjelenik az első regénye, és bekövetkezik az elképzelhetetlen: meghal az apja. Ezzel zárul a kör, visszakanyarodunk az első kötethez, oda, az apa halála utáni sokkos állapotba, amikor nem csak egy élet romjait kell eltakarítani, de szembe kell nézni a ténnyel: aki ellen egész életemben lázadtam és akinek a szeretetéért egész életemben reszkettem, nincs többé. Hogyan fogalmazom újra magam, ha már nincs ki ellen lázadni és nincs kinek írni? Ki vagyok én a világomat meghatározó origó nélkül? Merre induljak? Nos, tudjuk, merre indult… „Roppantul lázba jöttem, és írtam még kétszáz oldalt, többek közt egy hosszú részt Apáról, potyogtak a könnyeim írás közben, alig láttam a képernyőt a sírástól, és tudtam, hogy jó lett, egészen más, mint amit korábban csináltam.”
 
A kör, mondhatni, bezárult. Az apa halálával kezdtük, és az apa halálához érkeztünk meg. Következzék a hatodik, sok mindent megmagyarázó és sok mindent idézőjelbe tevő, részben esszékötet, a Harcok.
 

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről:

Halál

Szerelem

Játék

Élet

A háromtest-probléma – a sorozatról

Ha már az előzőekben bevallottam, hogy a sorozatnak köszönhetően olvastam el Cixin Liu trilógiáját, kezdjük talán a viszonyommal az adaptációkhoz úgy általában – mert e sorozat kapcsán megint fellángolt a vallásháborúkhoz mérhető intenzitású vita arról, hogy a „jó” adaptáció első és legfontosabb és tulajdonképpeni egyetlen ismérve az, hogy az utolsó vesszőig hű az alapanyaghoz; avagy sokkal fontosabb, hogy megálljon a lábán önálló alkotásként is, és hogy az esetleges változtatásokat meg tudja-e indokolni az összkép, ami kialakul. Én e tekintetben mindig is az utóbbi tábort erősítettem, egyrészt, mert tetszik, vagy sem, el kell fogadni, hogy ami működik papíron, nem biztos, hogy működik mozgóképen (vagy bármilyen más művészeti ágban); másrészt, mert a szolgai adaptálás általában jól vagy rosszul sikerült iparosmunka (persze vannak belőle kiválóak), aminél mindig is többre becsültem a kreatív megközelítést. Ha egy alkotó képes úgy átértelmezni akár a legnagyobb klasszikusokat (vagy a legkedvesebb műveimet) hogy legyen önálló víziója, összeálljon egy koherens egésszé és ne sérüljön az eredeti mű mondanivalója, értékrendszere, akkor tőlem bármi jöhet.
 
Az pedig, hogy történetesen egy kínai sci-fit (legyen bármekkora világsiker), amelynek csupa kínai szereplője van, áthelyeztek Londonba és multikulti szereplőgárdával vitt filmre egy amerikai streaming óriás, még csak nem is meglepő. Ha gonosz lennék, azt mondanám, örüljünk, hogy nem lett tisztán amerikai a szereplőgárda. No meg hogy legalább Ye Wenjie, a történet katalizátora kínai maradhatott, és Kínából lőtte ki a jelet. De nem vagyok gonosz. Mindenesetre úgy gondolom, természetes, hogy egy világpiacra szánt sorozatot nemzetköziesítettek, azt meg kifejezetten jó húzásnak tartom, hogy Londonba és Oxfordba helyezték a sztorit, ami amúgy is egy kifejezetten multikulti környezet, és valljuk be, igazából hitelesebb is, hogy a világ vezető asztro- és részecskefizika kutatói nem mindannyian kínaiak.
 
Érdekes módon a történetvezetést és a főszereplők személyét illető változtatások mintha kevésbé borzolták volna a kedélyeket, mint a multikultisodás – pedig sokkal fontosabb kérdések. Írtam arról, hogy Cixin Liu trilógiája eléggé szétesik a végére, az első rész viszonylag összefogott cselekményét a második részben lírai szerelmi szenvedés és teljesen elborult sci-fi furcsa kettőssége követi, hogy aztán a harmadik részben elképesztő idő- és térugrásokban teljesedjen ki, számos flashback-el behozva új főszereplőket. Ehhez képest a sorozat egyik legnagyobb változtatása az, hogy az időrendet úgymond rendbe rakták – ebből kifolyólag viszont behoztak ide az első évadba olyan történetszálakat, melyeket az olvasó csak a harmadik kötetben ismer meg. Így lehet, hogy ha valaki mondjuk csak az első kötetet olvasta, az első évad után azt hiheti, teljesen más mozit néz, és például az egész lépcső-programot csak a showrunnerek haluzták be. Pedig nem. Első nézésre zavaró volt, de utólag azt kell mondjam, nagyon okosan oldották meg a történetszövést és a karakterek kezelését is. Furcsa módon még a chipsmágnás Jacknek is megvan az előzménye a harmadik könyvben 😊
 

Mert hát a karakterekkel is érdekes játékot űztek a készítők. Anno olvastam egy kritikában (nem tudom hol, és nem találom most már), hogy az első könyv kvázi-főszereplője, Wang Miao karakterét ötfelé vágták és belőlük lett a sorozatbeli öt oxfordi barát, akik az események sodrába kerülnek. Namost, ez így ordas nagy baromság, mert valójában Wang Miao karaktere megfeleltethető Auggie Salazarnak, a nanotechnológia-kutatónak (ahogy Wang Miao is az), aki a visszaszámlást látja, a többieknek pedig megvan a megfelelőjük a könyvben. Csak épp nem az első kötetben… Cheng Xin ugyebár Cheng Xin, a harmadik kötet abszolút főszereplője, akinek a visszaemlékezésekből kibomló sztoriját előrehozták. Will, a haldokló hősszerelmes Cheng Xin plátói rajongója, az engem unalom általi halálba kergető Yun Tianming (szerencsére Will azért eggyel kevésbé szerencsétlen karakter), a sorozat kötelező humorforrása, a fizikusi karriert „alkalmazott tudományra” (értsd: százmilliós forgalmú chips- és piagyártó vállalkozásra) cserélő Jack pedig a könyvben csak futólag megjelenő, Yun Tianmingnek egy rakat pénzt ajándékozó egykori iskolatárs. 

És persze ott van a második kötet főszereplője, a könyvsorozat számomra Ye Wenjie melletti abszolút középpontja és legérdekesebb figurája, Luo Ji, akinek a karakterét Saul Durand viszi tovább – tán ő a legmegkérdőjelezhetőbb választás, de én azt mondom, várjuk ki a végét. Sokat időzök a szereplők átfogalmazásánál, de épp azért, mert nagyon jól rávilágít a már említett vitára az adaptációkkal kapcsolatban: itt valójában alig történt átfogalmazás, egyszerűen azzal, hogy az időrend és a hangsúlyok változtak, a szereplők is a helyükre kerültek – a köztük lévő kapcsolat meg igazából hitelesítő funkcióval is bír, mert a könyvekben például egy elég nagy lyuk volt, hogy a zárt kínai tudományos társadalomban random felbukkantak néha vezető fizikusok és kutatók, akik sehogysem függtek össze a korábbiakkal.
 

Egyébként a történet középpontjában pörgő kutatók mellett jóval nagyobb hangsúlyeltolódás, hogy Thomas Wade szerepe mennyire előtérbe került. Ez persze érthető abból a szempontból, hogy a földi védekezést valakinek látványosan irányítani kell, nincs katonai sci-fi egy gennyláda parancsnok nélkül, aki részenként elpuffogtatja, hogy első a cél, rajtunk áll a bolygó és az emberiség sorsa, nem bízhatunk senkiben, legyünk tökösek és gázoljunk át mindenkin. Az ő előtérbe tolása, nomeg annak a bizonyos tanker-felszeletelésnek a bemutatása, az egész történet militarizálása előre jelez egyfajta sötétebb folytatást – mondjuk az önmagában nem lesz baj, ha Luo Ji szerelmes merengését kihagyják és csatákat kapunk helyette.
 
Ha már felszeletelés: a látvány és az atmoszférateremtés hibátlan. Az első perctől behúz a sorozat hangulata, néhány keszekusza képernyővel eléri, hogy legalább annyira össze legyek zavarodva, mint szegény részecskekutatók, akiknek az életműve egy perc alatt semmisül meg a sophonoknak hála. Onnantól pedig, hogy Auggie elkezdi látni a visszaszámlálást, őrületbe kerget az egész. Simán elhiszem, hogy az ember inkább kivájja a szemét, minthogy állandóan ott pörögjön ez a horrorisztikus számláló. A csillagok „kacsintása”, a kamerák felvételeiről eltűnő bérgyilkoslány, a játék megjelenítése mind pazar, nem beszélve a játékhoz használatos „sisakról”, amit szerintem nem bírnám ki, hogy ne próbáljak fel. Az egyetlen, ami még laikusként is kiszúrja az ember szemét, hogy mennyire ostoba, az a lépcső-programban útjára küldött utazó és a felrobbanó bombák megjelenítése. De annyi baj legyen.
 

Amit sikerült szinte maradéktalanul átemelni, az a könyv gondolatisága. Pedig általában ez a legnehezebb és ez sérül a legtöbbször. Nyilván sok egyszerűsítéssel, de mind Ye Wenjie döntésének háttere - a kulturális forradalom borzalmával, a kiirtott erdőkkel, a természettel szembeni kegyetlenséggel, Evans halálra ítélt egyszemélyes madármentő hadsereg kísérletével -; mind Auggie morális dilemmája a találmánya katonai felhasználását illetően és széllel szemben tett próbálkozása arra, hogy egy négyszáz évvel későbbi fenyegetéssel való szembeszállás helyett az erőforrásokat a jelenben élők életének javítására fordítsuk; mind a játékba épített trisolarisi sorstragédia nyomán feléledő együttérzéshullám (a Követő alakja zseniális húzás) megkapja a maga súlyát a történetben.
 
Összességében baromi jó kis sorozat ez, pazar megjelenítéssel, remek színészi játékkal (a Thomas Wade-et játszó Liam Cunningham mindent visz), okosan adagolt filozófiával és hatásos disztopikus világábrázolással – adaptációnak is remek, de a könyvek ismerete nélkül is nagyon jól lehet szórakozni rajta. Várom a folytatást.
 

PS 1: Ínyenceknek / igazi mániásoknak: készült egy kínai adaptáció is, ami állítólag szinte szöveghűen követi a regényt, jó harminc részes első évaddal.
PS 2: Aki szeretne kicsit elmélyülni a tudományos részletekben vagy csak érdekes (nem irodalmi jellegű) beszélgetéseket hallgatni a könyvekről és a sorozatról, annak nagyon ajánlom az alábbi Spacejunkie videókat:

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #1 - Kiss László és Szabó Norton

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #2 - Salát Gergely és Kiss László - Kína és a kínai kultúra

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #3 - Kis-Tóth Ágnes, Kiss László, Szabó Norton
 
 

Cixin Liu: A háromtest-probléma – a trilógiáról

Aztamindenit… Viszonylag régen nem olvastam sci-fit (ha az évenkénti rituális Kim Stanley Robinson újraolvasásokat nem vesszük ide, de azok [A jövő minisztériuma, New York 2140] inkább climate fictionök), és nem is igazán tudtam, mit várjak Cixin Liu monumentális trilógiájától. Anno, amikor megjelent, én épp csak ismerkedtem a zsánerrel, és emlékszem, erre valami nagyon egzotikus, nagyon hard, nagyon vájtfülűeknek való cuccként tekintettem, amihez én biztos kevés vagyok. Aztán jó pár évre el is felejtődött. Nem leszek álszent, bevallom, hogy a Netflix sorozat előzetese láttán merült fel bennem, hogy csak kéne tenni egy próbát a könyvekkel, mielőtt megnézném. És milyen jól tettem! Azzal együtt, hogy se nem annyira egzotikus, se nem annyira hard, mint gondoltam, sőt, szerintem kifejezetten könnyen olvasható és már-már űropera; simán elvarázsolt.
 
Az első kötet elképesztő húzással bír, egyszerre történelmi-szociológiai látlelet, nagyon keleti filozofálgatás, pörgős videójáték, és elvetemült sci-fi ötletek kimeríthetetlen tárháza. Hetekre elég gondolkodnivalót hagy maga után, és nem is az a legnagyobb kérdése, hogy te megnyomnád-e azt a gombot vagy sem. Mert hát az egész ott kezdődik, azzal a bizonyos gombbal, amellyel Ye Wenjie világunkra szabadítja az idegeneket. A kulturális forradalom Kínájában járunk, Mao épp uralma teljében, nyugati mételyt (lásd relativitáselmélet) terjesztő tudósokat végeznek ki diákok nyílt színen, hogy aztán a szerencse fordultával ők maguk is büntetőtáborban találják magukat. Különösebb ok nélkül bárkiből lehet üldözött, és a szó szoros értelmében senkiben sem lehet megbízni. Ye Wenjie, aki végignézi apja kivégzését, átéli anyja árulását, majd megjárja a büntetőtelepek poklát, érthető módon csalódik az emberiségben. De vajon elég ez ahhoz, hogy az egész emberi fajt eláruld? Elég, hogy a teljes pusztulásunkat kívánd? Elég, hogy ne adj esélyt az utánunk következő generációknak se arra, hogy jobban csinálják?
 
Van egy szolid lebegtetés a könyvben azt illetően, mi volt Ye Wenjie eredeti szándéka – valóban kipusztítani akarta-e az emberiséget, vagy hitt abban, hogy az „idegenek”, legyenek bárkik, képesek lesznek „megjavítani” minket? Hitt vajon a békés egymás mellett élésben? Hihet ebben bárki, kiindulva az emberi történelemből, ahol a hódítás nagyjából soha nem hozott békés egymás mellett élést? Ye Wenjie csak egy ember, aki meghozza a legnagyobb döntést, amekkorát egy embernek sem szabadna – de arról egész biztosan fogalma sincs, milyen lavinát indít el itt, a Földön. Mert az idegenek válaszolnak. Mert magukat eleinte még csupán radikális természetvédőnek pozicionáló csoportok vallást alapítanak az idegenek köré. Hogy aztán szabotálni kezdjék az emberi fejlődést; egy évszázadok múlva majd elérkező Kánaán ígéretével híveket gyűjtsenek maguk köré; az idegenek kvázi-Bibliáját videójátékként terjesztve toborozzanak harcosokat. Akik egy idegen isteni entitás szolgálatában minden ellen fordulnak, ami emberi.
 
Ők persze nem így fogják fel. Legtöbben valóban jobbító szándékkal hisznek abban, hogy az emberiséget meg kell védeni önmagától. Nem is olyan nehéz azonosulni ezzel. Egy világban, ahol az USA elnöke egy bohóc, akit egy egoista techmilliárdos rángat dróton; ahol minden talpalatnyi zöldterületet felégetnének a haladás szellemében; ahol épp készülünk átadni az életünk felletti kontrollt a mesterséges intelligenciának – olyan messze vagyunk attól, hogy leigázzanak minket? Lehet, nem is az idegenek fogják megtenni, hanem a saját teremtményeink. Egyszerre lenyűgöző és borzasztó, hogy Cixin Liu mennyire élővé teszi Ye Wenjie dilemmáját, és hogy milyen átélhető távlatokat nyit. És ami még sokkal fontosabb a kérdésnél, hogy megnyomnád-e a gombot, az az, hogy vajon te hogy reagálnál egy fenyegetésre, amely négyszáz év múlva ér ide? Bedobnád a törölközőt? Harcolnál? Mindkét oldalon feltehető ugyanaz a kérdés: kiért és miért harcoljunk, ha csak négyszáz év múlva érnek ide, amikor már az unokáink unokái sem fognak élni, és egyébként is: lehet, addigra magunk pusztítjuk ki a fajunkat, saját ostobaságunkban? Ugyanakkor: miért dobjuk be a törölközőt, ha úgyis csak négyszáz év múlva lesz vége a világnak? Miért ne élvezhetnénk ki az életet ami még nekünk megadatott? Az első kötetben körvonalazódó filozófiai kérdések lenyűgözőek, ahogy a történet sodrása és a kínai kulturális forradalomtól a bolygóközi háborúig húzott ív is. Valahol kár, hogy nem tudta ugyanilyen összefogottan folytatni.
 

A második kötet jóval döcögősebb, és nagyon-nagyon kétarcú: több mint száz oldalnyi költőiséget követ brutális, sci-fi horrorba illő hentelés az űrben, hogy aztán itt-ott megmosolyogtató retró fantasztikus filmeket idéző utópiába lépjünk. Hullámvasút a javából, volt, hogy eléggé untam, volt, hogy elringatott és azt hittem, egy végeérhetetlen tragikus szerelmi történetbe keveredtem, és volt, hogy arculcsapással ért fel, mekkorát fordult a kocka néhány oldal alatt. A meglepetés ereje vitt magával, noha a Falképző-projekt mint olyan eleve egyáltalán nem ütötte meg az ingerküszöbömet, és Luo Ji karaktere többnyire totál érdektelen maradt számomra. Szerelmes szenvelgése a tó partján meg általában idegesített (bár tény: egészen gyönyörűen van megírva). Annál nagyobb pofon volt a kis sci-fi olvasó egómnak, amikor kiderült, hogy Luo Ji nem csak a Falképző-projekt kiötlőit és az idegenek verte át, hanem minket, olvasókat is. Noha tudtam, mi a sötét erdő teória, mégsem raktam össze elsőre, mit akar a varázsigével. Na, az egy csodálatos rész volt, amikor erre fény derült, és átírta azt is, amit a karakterről gondoltunk.
 
Érdekes módon a sci-fi réteg is kétarcú. Egyfelől Cixin Liu az asztrofizika legmélyebb bugyraiban turkál, a többdimenziós terek leírásával még a nálam jóval tudományosabb elméket is le tudja nyűgözni, az elménkbe képeket vetítő sophonokkal és az egész játék felépítésével láthatóan nagyon megdolgozott; közben meg a kétszáz évvel későbbi, már szuperfejlett emberiséget kb úgy képzeli el, mintha a Jetson családból léptek volna elő. Sírva röhögős olvasni a leírásait a föld alatt kialakított, fákat formázó „felhőkarcolókról”, a repülő autókról és az esernyő formájú biciklikről. Komolyan örültem, hogy hőseink ezen a ponton inkább feljöttek a kihalt Földre, annyira szánalmas volt a lenti szuperfejlett világ. Annak fényében pláne furcsa, hogy a cseppek támadásával meg olyan elképesztő űrbeli csatát (mondjuk nem is tudom, egy ennyire egyoldalú vérengzést lehet-e csatának nevezni…) tesz elénk, hogy azóta is szedegetem az állam a padlóról.
 
Egy nagyon furcsa, nagyon ellentmondásos, de összességében lendületes és csodásan befejezett második rész után sajnos a zárórész mélyrepülés. Jócskán túlírt és nem egy ponton juthat eszünkbe, hogy haljon már ki az emberiség, legyünk túl rajta, de csak jön még egy csavar, és még egy időugrás, és még egy sziporkázó ötlet, és a szerelmesek még mindig nem találtak egymásra a mélyűrben. Jajjj! Jó egy hónapot töltöttünk együtt Liuval, amiben benne volt a sorozat kétszeri megtekintése és jó pár ismeretterjesztő videó is a regényről, de nem tagadom, a hónap bő felét az vitte el, hogy átvonszoljam magam Cheng Xin és Yun Tianming évmilliókon (!) átívelő románcán. Itt álljunk is meg egy picit, mert Cixin Liu érdekes eszközhöz nyúlt a trilógia felépítésekor: minden résznek más a főszereplője, és noha történeteik átszövik egymásét, a harmadik rész jó pár visszatekintése visszalök minket az első kötet idejébe és szereplőihez, szigorúan véve ezek működnének egymástól függetlenül is. Szegény harmadik rész járt a legrosszabbul. Ye Wenjie és Juo Li után Cheng Xin karaktere annyira vérszegény és annyira idegesítő, hogy nem egyszer gondoltam arra, ha tényleg egy ilyen picsogó liba kezében van az egész emberiség sorsa, akkor már dafke is inkább az idegenek.
 

Persze van mögötte koncepció: Liu kétezer oldalon át arról ír, hogy az emberiség legnagyobb értéke a szeretet, az egymás felé fordulás, az irgalom. A jó és a rossz harcát a szeretni képes és a szeretetképtelen harcaként ábrázolja. És ebben a dichotómiában Luo Ji a szeretetképtelen, aki épp azért válik jó Falképzővé, mert hiányzik belőle a törődés, az irgalom. Egy ember, aki gondolkodás nélkül pusztítana egész világokat, akkor is, ha a sajátja is belepusztul. Cheng Xin ellenben a jó megtestesítője, aki a légynek se ártana, aki az ellenségével is leülne békésen teázgatni, aki elérzékenyül minden kisbaba láttán. Cuki. De ha a világot kell megmenteni, kiben bízol? Vagy, ami még fontosabb: a kölcsönös elrettentés politikájában kitől fog jobban félni az ellenség?
 
És akkor még nem is beszéltem erről a (pardon) elbaszott szerelmi szálról. Ami nem is igazából szerelem, maximum a középkori udvari szerelem értelmében: szegény fiú egész életében rajong az elérhetetlen lányért, szó szerint lehozza neki a csillagot az égről, a lány meg észre sem veszi, egész addig, amíg szüksége nem lesz rá. Akkor is olyan kegyetlenül kihasználja, hogy csak na. Aztán persze rájön, hogy ó, de kegyetlen is voltam, miközben tőle egy egész csillagot kaptam, akkor mégiscsak szeressük egymást az idők végezetéig. Szó szerint. Azt hiszem, ehhez én túlságosan kiábrándult és cinikus vagyok, plusz baromira zavart, hogy az amúgy elég alaposan kidolgozott hibernációt mintha csak arra használta volna Liu, hogy Cheng Xint minden korban játékban tarthassa. Mindazonáltal Yun Tianming meséi érdekes színt adtak ehhez a nagy sci-fi patchworkhöz, szép tisztelgés ez a keleti történetmesélő hagyomány előtt.
 
Most nagyon elszidtam a harmadik kötetet, ebből azt hihetnétek, hogy nem tetszett, pedig valójában szerettem az egész trilógiát. Csak épp sokkal jobbnak indult… Liu kimeríthetetlen fantáziája azért nagyon sok mindent ment, még bő kétezer oldal után is tud olyat mutatni, amitől leesik az állunk és minden túlírtsága meg öncélúsága ellenére a végén azért eléggé odateszi a végső megsemmisülést. Na, ilyen grandiózus víziót én még biztosan nem olvastam. Kicsit visszaad abból a fajta rácsodálkozásból, amiért fiatalon annyira megszerettem az olvasást. Mondjuk a végkifejlet fényében aztán tényleg új értelmet nyer a kérdés, hogy valójában mennyire apró porszemek vagyunk az univerzum egészéhez képest, és mennyit számít a nagy egészben az, hogy harcolunk a trisolarisi flotta ellen, vagy sem…

Kiadó: Európa

Fordító: Pék Zoltán, Dranka Anita