Ha a világ minden ideje és nem
kevés pénze köszöntötte volna velünk a tavaszt, akkor minden nap akár többször
is hallgathattunk volna boldogító muzsikákat a napokban, amíg tartott a
Jazzfest 2025. De mivel mindezzel nem rendelkezünk, ezért választanunk kellett.
Nem hallgattuk meg újra
Avishai Cohent, se
Jojo Mayert, és elengedtük a
lehetőséget, hogy élőben varázsoljon Rabih Abou-Khalil – pedig egy időben elég
sokat forgott a lejátszókban. Nem mentünk el
Lukács Miklós vagy Dresch Mihály
(játszótársaikkal gazdagított) koncertjeire sem, pedig szeretjük őket, együtt,
és külön is. Mert nagyjából a pillanattól kezdve, hogy észrevettük, Dhafer
Youssef is a fellépők között van, nem volt kérdés, hogy őt kell mindenképpen
hallanunk. Évek óta rajongok érte. Visszatérő kísérője a lassú délutánoknak; a
dallamai (és a játszótársak cifrái rá) olykor minden ok nélkül, a
legváratlanabb időpontban és helyzetekben merülnek fel a belém kódolt
zenedobozból. Jó lenne érteni, miért érint meg ennyire. Egyszerűen közöm van
hozzá.
Talán a jazzba csomagolt
szúfizmus miatt. Miközben Dhafer Youssef ízig-vérig modern zenész (meg
világpolgár, szellemi nagykövet és még ezer címkét aggathatnánk rá), valójában
az örökölt zenei hagyománynak talált a pillanat zenei művészetében új keretet.
A ritmikus ismétlődésben elrévedés, a befelé fordulás, a teremtő (mindegy, hogy
nevezzük) vagy a teremtés jelenlétének és valóságának a megtapasztalása ebben a
keretben a jazz kicsit mindig kivagyi-kihaénnem variáció-keresgélését egyfajta
meditatív imává fogalmazza át. Ahol a zenekar
sheik-je fejét csóválva nem fogadja el a játékostárs-tanítványok
zeneválaszait, ha szerinte a frázisok szintjén maradnak, és velük örül, ha
tényleg valóság születik. A szúfizmusban imádkozni mindig valamiféle
megtisztelő aktivitás, zene és/vagy tánc; amelynek egyetlen követelménye, hogy
valódi jelenlétet szüljön.
Hogy ebbe a valódi jelenlétbe
belefürödhessen a hallgatóság. Elég borsos árat kértek a jegyekért, s nem is
telt meg az Erkel amúgy kiváló akusztikájú, pont erre való koncertterme
teljesen. Pedig ezt szerintem sokkal többen hallani szerették volna – de erre a
szubkultúrára se jellemző, hogy felvetné a pénz. Nagyon sok ismerős arcot
láttam befelé menet – a magyar zenei élet jó néhány izgalmas előadója eljött,
hogy meghallgassa ezt a koncertet. És jó pár prominensünk is eljött, ami pikáns
felhangokkal fűszerezte a várakozásunk – volt min összemosolyogni Timivel. Ez a
keretbe helyezkedés szerencsére pont addig tartott, amíg a színpadra nem jöttek
a zenészek, és Dhafer Yousseffel az élen belekezdtek az estébe.
Mert ez úgy két órára kábé
kitörölt minden mást. Azt kaptam, amit vártam, amiért eljöttünk a koncertre?
Nem, felmérhetetlenül többet. Megint kiderülhetett, mennyit számít a jelenlét –
s hogy az élőben hallgatott koncert mennyire kérlelhetetlenül belevon ebbe a
jelenlétbe. Nem maradtunk kívül, pedig nem az ismert és agyonhallgatott dalok
szóltak másképp, frissen és előttünk megszületve – a koncert a 2023-ban rögzített
új lemez, a
Street of Minarets
anyagából épített nekünk és velünk pillanatvárat. Új, fiatal játszótársakkal. Akiket
tényleg szeretet-teli keménységgel és odaadással instruált a sheikjük –
kifacsarva belőlük a legtöbbet.
És saját magából is. Állva tapsoltunk a végén, de nem
tudtuk őket újra a színpadra csalni – szerintem kiadtak magukból mindent. A
magam részéről nem éreztem emiatt csalódást, hogy elmaradt a ráadás – pedig hiányérzetnek
élem meg általában. Most viszont csak az a boldog érzés tartott a markában,
aminek nincs, és nem is lehet neve. Nincs, és nem is lehet - mert az összes
nevet tartalmazza.
Dhafer Youssef – oud, ének
Mario Rom – trombita
Daniel Garcia – zongora, billentyűk
Swaeli Mbappe – basszusgitár
Tao Ehrlich – dobok
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése