Ellentmondásos múltunk: Dékány András III.

Ahogy írtam, Az elveszett sziget után Dékány András egy kifinomultabb, írástechnikailag sokkal érettebb hangra váltott. Azaz feladta a jelen lévő tanú pozícióját; az „azt mesélem, amit láttam” hitelesítő személyessége helyett rátalált egy sokkal több lehetőséget rejtő narratívára. S milyen érdekes, ez a hangváltás finoman aláköszönt a mesélő hitelének is. Táplálta a legendát, hiszen így a ’45 utáni kalandokat otthonról, úgymond baráti hallomásból, Zoller cimborája levelei és elbeszélése alapján lejegyző szerző tényleg „itthon lehetett”. Emlékszem, mit össze vitatkoztunk a barátaimmal, könyvtár-búvár kisiskolások: hogy tényleg átélte-e a kalandokat, a valódi fölött az igazat meséli-e nekünk az író. Vitatkozhattunk – dátum szerint akár mesélhette volna… mint ahogy 

Az Óceán Császára 

több szálon futó, kalandos meséje is megeshetett volna így… tényleg, no, nagyjából így. Tény, húsz évvel a borzalmak után is akadt a szigetek dzsungelében egy szál magában harcoló, békéről nem értesülő japán katona – de tény az is, tengeralattjárók és bázisaik nem folytatták az értelmetlen háborút. Ez a mese a legügyesebben megírt: többször nézőpontot vált, ügyesen hallgat el, késleltet-fékez, hogy aztán a fordulatokban mindig gyönyörű petárdákat durrogasson a gyerekolvasó lelki fülébe – de ez a legvalószínűtlenebb. Megfogyatkozott kis csapatunk Honoluluba vetődött a háború végén, ahol sikerült megvásárolniuk a legendás óceánkutató, Samuel Duncan sónerét, amely immár Jadran II néven hasítja legendás elődje nyomán a hullámokat. Akkor még nem tudják, a remek hajóval egy küldetést is megörököltek… s Daniló bácsi, Sottomarina és a többiek nagy örömmel fedezik fel a hadikórház kertjében Jokohama Jimet és barátait – csupa remek képességű tengerészt (a szűkre húzott kis világ – kalózok, bálnák kapcsán már pereltem érte).  Azért adjunk esélyt az idegennek is: a legénységhez (a sorozatban először) egy nő is csatlakozik, aki szintén haza vágyik az Adriára…

Ez a könyv a legügyesebben megírt, de a legügyetlenebbül kitalált. Valahol a kor szocialista Amerika-képébe remekül illett, hogy a mikronéz „nép”, a Marshall-szigetek lakóinak önrendelkezését nem óhajtó amcsi nagyvállalkozó-milliárdos Pemminger egy háborút saját szabályai szerint folytató japán tengernagy: Ogimura segítségével rabolja el a szabadság jelképét, Motopu La Keát – az Óceán Császárát. Mondjuk így: elég nagy az alapkonfliktus valószínűtlenségi faktora. Talán ez a könyv szolgál leginkább propaganda-célt mind közül; elismerve közben, akadnak becsületes amerikaiak, sőt, japánok is –  és lám, egy-két megtévedt mikronéz gazember is kellhet a konspiráció levesébe… de ez a kaland folyamatosan fuldokolva vergődik a saját valószínűtlenségében, egészen a nagy ívű, robbanások közepette megsemmisülő befejezésig.

Maizuru Tengerészeti Bázis – a kép érdekessége, hogy 
egy XB-típusú német tengeralattjáró, talán az U-219-es is szerepel rajta

Persze az is valami, hogyha egy író képes eszközeiben a pálya legvégéig megújulni. Dékány András folyamatosan tanult – s soha nem zavaróan használt egy-egy könyvéhez sorvezetőnek mintákat. Említettem már Az elveszett sziget gyönyörű ívű, tiszteletteljes játszadozását A kincses sziget cselekményével és miliőjével – nos, például az S.O.S. Titanic! sem születhetett volna meg – vagy korántsem ennyire hitelesen – ha nincs Valter Lordtól a Titanic pusztulása. Mégis, a remekül megválasztott ifjú „nézőpont”, a szeretni valóan ábrázolt hősök elég saját-ízt adnak a könyvnek – és a források messzemenő tisztelete számomra bőven menti a másik könyv sorvezetőként való felhasználását. Valahogy így köszön nekem egy másik nagy ifjúkori kedvenc, Arthur Ransome (áldásos) hatása a számomra mindmáig legkedvesebb Dékány-könyv, a 

Jokkó visszatér 

lapjairól. Milyen érdekes – ahogyan visszatérünk az Adriára, helyére kerülnek újra a távlatok. Ahogy behajózunk az Előre gőzös fedélzetén Zenggbe, az ódon Nehaj romjai alatt húzódó Marina mólójához – ahogy az egykori uszkok kalózfészek múlt század eleji fiataljai beszélni kezdenek, én nem tudok már hangra, cselekményre, a mű-csinálmányra figyelni; ma sem. Hogy mégis rászánom magam erre az életrajzra – ami nem lesz úgynevezett szabályos életrajz – annak több oka van. Az első és legfőbb ok: Jokkó iránti szeretetem… higgyétek el, ennyi elég. Mert ez mesén, hangulaton, szövegen túl valódi – ez a szeretet. Ragyog le a lapokról.

Ez a könyv nem akar akkorát, mint az elődei. Egy pajtási kör, a Fraternitás kalandjait meséli, akik Jokkóval az élen az öreg halász: Nazario Sauro általuk felújított brazerráján szöknek és kalandoznak a partok mentén – magukkal cipelve egyetlen felnőttként a hóbortos Dóbiás tanárt, a tenger és természetrajz bohókás, karikatúra-rajzú szerelmesét. Mégis, minden a helyén van benne. A kölykök közti dinamika, a feszültségek és kibékülések egyszerre valóságos, átélhető gyerekállapotok, és pontos rajzai a soknemzetiségű monarchiát feszítő ellenszenveknek. A kalandok és a megtett távolságok levitorlázhatók ma is – gyönyörű vidéken fog szelet, aki az egykori kaland nyomán járna. Akkor is, ha a gyűlöletek átlökték azóta azt a partvidéket is egy keserves testvérháború minden borzalmán. Még ha közben kiderült is: az együttélésnek nemcsak a monarchikus, de a szocialista variációja is kudarcra volt ítélve.

Bracera – brazerra (teljes fedélzettel, Sauro bácsié 
kisebb lehetett, csak félfedélzetes)

Higgyétek el – amíg olvassátok, nem jár az ember fia eszében ilyesmi. Csak a lapokról előcsurgó történet… 

- Én a három Danicsics családjából származom – mondta nekem csillogó szemekkel ismerkedésünk napján Jokkó. – Tudod te, kik voltak a Danicsicsok?

Bavallom: nem tudtam. Igaz, abban az időben arról sem tájékozódtam, kicsoda Abd el Krim vagy Vittorio Emanuele olasz király.

- Nem tudod? – döbbent meg Jokkó. – Hát az én őseim. Híres, veszedelmes uszkok kalózok voltak, méghozzá vezérei az uszkok népeknek! Talán azt sem tudod, kik voltak az uszkokok?

Szégyenkezve bár, de bevallottam, hogy nem tudom.

Jokkó úgy nézett rám, mintha földre szállt Mars-lakó lennék, aki nem ismeri a cipőt, a fazekat, a poharat és az ilyesféléket. A barna, majdnem négeresen sötét arc a legteljesebb csodálkozást árulta el.

- Bármerre megyünk az Adrián, a tengeren éppen úgy, mint a partokon, nincsen ember, aki ne hallott volna az uszkok rablókról – mondta kimérten, majdhogynem sértődve. Az én ősöm, Danicsics Lázár támadta meg 1557 karácsony éjszakáján a velencei Contarino óriás hajóját, a „Bucintor”-t. A Contarino-hajó tele volt selyemmel, értékes szőnyegekkel, drága kelmékkel, fűszerekkel, hiszen a Levantéról jött. A sok utason és tengerészen kívül háromszáz zsoldos is tartózkodott a hajón. Danicsics Lázár és kétszázötven uszkok rabló rajtaütött a „Bucintor”-on! Sohase látták sem a hajó, sem a zsoldosok Velencét!

… Hát így kezdődött az ismeretségem az uszkok rablókkal. 

Akik (vagy pontosabban: kései leszármazottaik) kincsvadászatra indulnak: újra szeretnék találni Dóbiás ifjúkorának elveszett koralltelepét, az Adria egyetlen korall-lelőhelyét. A kaland persze új irányt vesz, amikor valaki segítségre szorul, s nincs más kéznél, csak a fiúk. Itt is akad vén kalandor, aki mesél a régmúlt legendás kalandjairól az éhes füleknek. Valahogy minden benne van ebben a könyvben, amit Dékány világából szerettem… hogy aztán a végén egy fejezetnyi hajósinaskodásra is elkísérjük Jokkót, a Ragusa bark fedélzetén. Itt biccen kicsit a könyv, befigyel némi szabadságharcoskodás – mondanám gonoszul, de inkább így mondom: a Cattaro-i matrózlázadás egyik (történetünk szerint jövendő) hősére is vethetünk egy pillantást...

Trabaccolo (az adriai és olasz parti kereskedelem mindenese a huszas évekig)

Értsétek meg: minden kritikám ellenére mind a mai napig szeretem ezeket a könyveket. Beleálmodtam magam általuk egy világba és szerepbe, aminek magam is szívesen lettem volna a puhaságot fokozatosan levetkőző Zollere (Andrea készsége sem volt meg akkoriban bennem, nemhogy Jokkó érettsége…). Elfogult vagyok velük – akkor is, ha ma teljesen másként látom őket. De biztosan a kezébe adnám a fiamnak, ha volna – majdhogynem az olvasás idejével megegyező megbeszélnivalót adna; de mint tudjuk, beszélgetni jó. Olyasmiről, ami érdekes is, hasznos is. Főleg azzal jó, akit meg kell taníts a szavak óvatos, bizalmatlan szeretetére. Erre – azt hiszem – Dékány András minden regénye tökéletes volna ma is.

Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt

A mesevilág, Tündérföld mindig veszélyben van. Mégpedig miattunk. Mert az ember minden lépése a mesébe egy új mese csíráját veti el. Nő, nődögél a csíra, és ahogy rásüt a mesefény, egyre furcsább árnyékot vet. Olyan az árnyék alakja, mint egy kislánynak Nebraskából – csakhogy ez a bátrabb alakja. Hosszabbakat ugrik, magasabbra repül és nagyobbat varázsol. Nemcsak hogy nem hajlandó félni semmitől, amit még nem látott, nemcsak annyi bátorságot vesz, hogy kérdezzen a Szibillától (mégpedig a leglényegesebb dolgot), ő valóban egy őrült, vad lény, aki táncol árnyakkal gazdagon pakolt földalatti birodalmában. Régen több ő, mint egyszerű és gyakorlatias (cseperedő) hősnőnk, Szeptember púkalányért cserébe adott puszta árnyéka; a neve Halloween, ő a sivár királynő, a Tégy, Amit Akarsz hercegnője, az éjszaka legjobb barátnéja. Nem csak egy árnyék, amelyet egykor a lósellők elhurcoltak magukkal. Aki gyarapítja népét, s e szavakkal bocsátja őket útjukra a birodalmában: „szabad vadak vagytok”. Aki tényleg a tivornya élén áll.

Azt hiszem, Cat Valente most már beeszi magát a bőröm alá. Lelkesen rakosgattam a Tündérföldét körülhajózó első kötet után, kedves mesélőim mellé képzeltem a tűzhöz, ami annyi mesétlen éjen melengetett. Bizonyára nem bánja – engem legalábbis nem zavarna, ha egy mondatban emlegetnének Astrid Lindgrennel, Michael Endével, C. S, Lewis-szal – bár erről a második kötetről egyébként Walter Moers, meg az élvezhetetlenre tandorított (Tandori áltar bravúrmagyarra ferdített) Az Álmodó Könyvek városa jutott az eszembe először. Saját maga után, úgymond, amikor pihenni becsuktam – mert olvasás közben én ugyan nem hasonlítottam senkihez, nem jutott eszembe más, meg a más meséje – pont elég volt, amit a kezemben tartottam. Hiszen Catherynne M. Valente ravasz mesélő – nem árulja el csak úgy a titkot.

Nézzük, mit árul el, és hogyan. Például amikor Szeptember találkozik egy régi baráttal, aki közben hivatásra lelt: Ó, Szeptember! Túl korai még, hogy egy barátodat a jó munka, a különös szenvedélyek és a nagy ambíciók rabolják el. Ennek bánata túlságosan felnőtt még a számodra. Akár a whiskey és a szavazás, ez is veszélyes, részegítő üzlet, mely súlyos, akár az esztendők. Ha örökre együtt tarthatnám kis törzsedet, megtenném. Nagyon szeretnék nagylelkű lenni. Némely történet azonban fényes indákat növeszt, amelyek látóterünkön túl kúsznak, magukkal sodorva, akiket legjobban szeretünk, és ha tudnám, miképpen lehetséges ezt méltósággal elfogadni, elárulnám a titkát… Csak hallgatom ezt a hangot, és csokoládés keksz: a viktoriánus mese íze kúszik a számba, Beatrix Potter kisasszony csodálatosan tiszta intonációja idéződik meg benne valóban – ha kíméletlenebbül szövődik is, ha valójában fogékonyabb is a sötétség ízeire a mese. Valente távolsága a meséit hallgatóktól az a közelség, amit akkor régen a méltóság és az érintés tisztelete szabott ki; de ahogyan mesél, az veszélyes, erős, kíméletlen. Az minden porcikájában mai. Ez a kettősség szerintem simán a lábához ültetheti a felnőttet is – szerintem élvezet lehet Valentét a gyerekeinknek felolvasni.

Imádom, ahogyan a világunkkal játszik! Hallgassunk bele egy phizikus, Avogadra fejtegetésébe: Jól haladunk. Már tudjuk, hogy Mirrha herceg Cs típúsú végcél, vagyis Csodás, mert annak még el kell válnia, hogy Hasznos uralkodó lesz-e belőle. Egy Thészeusz-típusú narratívamátrixban van felfüggesztve, ugyanakkor valamiféle gravitációs vonzást fejt ki az eseményekre, ami szokatlan egy T típusnál. Végtére is, annyi év után is emlékszünk rá. Sokkal könnyebb valamit elfelejteni, mint emlékezni rá… eljátszik a tudományos nyelvvel, parodizálja – valójában a mesei logikát fejti a gyerek szeme láttára, hiszen a gyerek számára zsigerből értett és elvárt fordulatokat öltözteti tudálékos szójelmezbe. Ezzel egyfelől megszurkálja a komoly felnőtt működés, az Ismeretlen Szavak és Szakkifejezések lufiját egy szemtelen gombostűvel, másfelől (mégiscsak) bemutatja a hasznát. Hogy elsősorban azért vannak e szavak, hogy értsük a magunk meséjét.

Folytatásnak pazar e kötet – de ha a szemére akarnék vetni valamit: biztosan nem áll meg a maga lábán. Csak az elsőnek nekidöntve. Úgy viszont, együtt bőségesen, két szépen rajzolt (kissé donga) lábon állnak, sőt, elindulnak bennünk azon a kalandos, boldog úton, ahol a legmegindítóbb emlékeink járnak. Őszintén remélem, hogy ennyivel nem ért véget a túra. Hiszen Tündérföld veszélyben van – épp miattunk, akik megmentenénk…

Kiadó: Ciceró

Fordító: Kleinheincz Csilla

 

Philip K. Dick: A halál útvesztője

Úgy ránéznék erre a könyvre egy mai kamasz élesen és igazságtalanul bíráló szemével! 1986-ban jött ki először magyarul, s az én kamasz-szemem elé reveláló erővel tárt egy nézőpontot akkor – a csavartól a végén szinte becsavarodtam magam is; viszont azóta annyiféle műfaj és zsáner lopta ezt a kegyetlenül eltalált megoldást… modern mitológiáink tucat-mátrixai épülnek rá. Ránéznék szívesen, minderről tudatlanul – hogy annak a fordulatnak a fénybe vonó ereje nélkül hogy hat; mert valahol azt az illúziót dédelgetem: e nézőpont sajátos egészét meséli. Mintha előre magába foglalta volna az esetleges epigonjait is – és így a hatása sem kopik. Persze nem tudhatom, valóban működne-e a maga delíriumos szétesettségével együtt – hiszen a mai kamasz élesebb mesélői fókuszhoz, pergőbb ritmushoz, szaftosabb halálokhoz szokott, „a végén csak egy marad, vagy egy se” meséi által.

Sok pici hős egyszerre imádkozik ki magának áthelyezést a Delmak-O nevű bolygóra, mégpedig szó szerint, az elektronikusan felerősített ima erejével. Van, aki az unalom elől menekül, mint Mr. Tallchief, van, akit másféle elégedetlenség űz oda, mint Seth és Mary Morleyt – s mindenki „egyszer oda” jellegű csónakon érkezik a telepre. Mi, olvasók az utolsó érkezőkkel érkezünk; a telep szélén az üdvözlő tömegben várnak a többiek, akikkel majd elérjük ezen a bolygón a várva várt üzenetben közvetített célt. Amely megérkezik, ha mindenki összegyűlt… Nem, Mr. Morley – mondta öreges, mély hangján Mrs. Rockingham – De most majd megtudjuk. Már nagyon várjuk, olyan nagy öröm lesz végre tudni, miért vagyunk itt. Nem igaz, Mr. Morley? Úgy értem, nem csodálatos, hogy valamennyien tudjuk, mi a célunk? Valóban – nem volna csodálatos, ha tudnánk? Vagy nem volna-e maga a tragédia ez a tudás – ha valóban kísérleti patkányai vagyunk csak egy nálunk nagyobb hatalomnak?

Úgy vélem, több van ebben a könyvben, mint a csavar a végén. Számomra Dick itt tárja fel a legpontosabban a „közös álmodás” természetrajzát. Hiszen a legnyilvánvalóbban közös delíriumunk, a valóság és észlelése is hasonlóképpen működik – ha közel férkőzöl a Csodák Palotájához, elolvashatod a feliratát, de ez a felirat az egyiknek Borozó, a másiknak Szüntető, a harmadiknak Bűvölő; s ez akkor is igaz, ha végül mindannyian megegyeznek abban, hogy a falon olvasható felirat például a „Minisztérium”. A valóságot egymás szoros-érintőleges közelségében is teljesen másmilyennek álmodhatjuk. Sokszor az alapfogalmakig. És a legtöbbet ez rólunk mond el, főleg magunknak magunkról – ha végre képesek vagyunk legalább felfogni a másik nézetét. A kegyetlen elfogyósdi e könyvben, a hullahalmozás ezen a téren csak segít – soha nem lesz akkora súlya a kimondott szónak, ha elveszésében látjuk azt, aki kimondta.

Hogy ki meddig jut el a tükörbenézésben?  Messzire – akkor is, ha valójában az a cél: ne jusson sehova. Ha a közös álom „valósága” valójában pont a szembenézés elől való hiábavaló bujkálás maga. Sajnos ilyen a tükrözés természete – és az álomé is: ha valamit tagadunk, az rémítővé válik, ha tükörben, ha álomban. És a rémítés erejével próbál tudatni – és persze leginkább azt, amit elfelejtenénk. Ha erre gondolok, akkor e szöveget a maga fésületlen, olykor egyensúlyát vesztő történetfűzése ellenére is többre értékelem, mint a rokon történettel más aspektusból játszó (a maga nemében egyébként mestermű) Ubikot. Dick egyébként is hajlamos volt a saját feltett kérdéseit alig elcsúsztatott optikával, apró különbségekkel újra meg újra megválaszolni – különösen ha az előző válasszal a maga részéről nem volt elégedett. Viszont a nézőpont újraválasztása nemcsak új színeket hoz – a látvány bizonyos rétegeit óhatatlanul árnyékba rejti. Így másmilyen ez a történet, mint amaz – a máshonnan való rálátás által áthangolt rokon-mese. És egyike azon daraboknak, ahol a betegesen önmagába hajló életműben (ahogy már máshol, elektronikus bárányok kapcsán írtam) „a visszatérő paranoid-rögeszmés-hiánybeteg elemek a kellő arányban szövik át a történetet. Amikor az elragadó, félelmek szülte vízióban nincs bocsánat – s alig akad bocsánatra szoruló elem, a sugallt összkép megvalósulása is szinte hibátlan.”

Ezt a könyvét olvastam először. S csak azután a Galaktika legendás 52. számát, a novelláival. Azt se tudtam, kicsoda, de szíven ütött. Ez nem változott – azóta sem tudom, most is szíven üt. Néha úgy vélem: alien volt, akit a látókörünk minimálisan szükséges szélesítése okán küldtek számunkra felfoghatatlan, ellentmondásokat könnyedén viselő égi hatalmak. Lehet, hogy a kudarcba halt bele: hogy képtelen volt számunkra – s a mi eszközeinkkel – feltárni a világegyetem természetét. Belehalt abba, hogy azt hisszük (én is), hogy amit a lapokról értelmezünk, az irodalom. Szórakoztató, némileg értünk aggodalmas fikció. Esti mese felnőtteknek. Holott valójában pillantás egy felfoghatatlan mértékű szakadékba – amely fölött (mint a rajzfilm farkasa) épp átsétálunk, tudatlanul lépkedve a semmin, mi, mélységekre valójában vak emberiség.

Kiadó: Agave

Fordító: Veres Mihály

 

Alessandro Baricco: Emmaus

Emmausz – az a találkozás a megváltáshoz vezető úton arról szól, hogyan nem ismerjük fel a szemünk előtt a nyilvánvalót. Két utazóhoz egy harmadik csatlakozik – s Emmauszba érve együtt vacsoráznak. A két utazó: két kétségbe esett tanítvány a széledő nyájból, a keresztre feszítés utáni napokban, s akit gesztusai végre feltárnak előttük, a vacsora szertartásos szépségében: maga a feltámadott. Lukács sokat vitatott meséje egyszerű tanulságokat hordoz. De miért kapta ezt a címet egy történet, amelyben négy, vallásos nevelésben érő-nemesedő ifjú megérintődik egy sokféleképpen nyitott lány sokrétegű érintésein át – de úgy érintődik, ahogy lámpafény körül a lepkék: egyszer s mindenkorra perzselődve az érintés hevétől?

Nagyon zavarba hozott a fülszöveg, mert olyasmit ígért, amivel egy másik kvázi-irodalmi guru-program játszik a maga szolid, félrehallásokon és egyszerűsítéseken alapuló világaiban, ahol a mester tanít, a tanítvány tanul, az olvasó megvilágosodik. De ennek a könyvnek ahhoz a megközelítéshez nincs köze – még ha valamilyen áttételes szinten bele is olvasható annak kritikája. De nem ellene beszél. Valójában a tartalmaiban tényleg kikel valami ellen, de ez mélyebben ül, mint a felszínes „világmegváltások”. Az olasz lélek sok irodalmi munkából ismerős, itt mégis igen friss hatású, hitelesen kortársi, mégis hagyományos keresztény nevelődése és a legtúlsó véglet: a szabadon sodródó, sérülékeny – ha viszont benne maradok a felrajzolt világképben: egyértelműen sátáni – nyitottság ér itt egymáshoz. Tűz és víz – és tényleg: gőzébe sorsok fulladnak. S mélyebben, a konvenció és szabadosság ihletett rajza alatt valóban egy valódi, fiatal korban könnyedén átélhető dilemma lüktet: mit kezdhet, mit kezdjen nyiladozó vágyaival a kamasz, ha hittel kísérli élni kultúránk formáló hagyományát – amely e vágyak javára bűn gyanánt tekint.

Először haragudtam erre a harsány borítóra – e könyv a boldog emlékű Helikon ízléses és visszafogott sorozata mellé ebben a formában nemigen illik oda; az említett „guruló irány” darabjai mellé annál inkább. Aztán rá kellett jönnöm, valójában nagyon pontosan idézi meg a kötet bizonyos rétegeit. A sajátos tévedéshalmazt: hogyan festi át a másikat, amit tudni vélünk róla – aszerint, amit a világról vélünk tudni. Ifjú-keresztény ifjaink, de főleg az elbeszélő hangját érdemes gyanakvással figyelni már az első laptól – mert amit elhallgat, az legalább annyira lényeges, mint amit elmesél. Érdemes figyelni, hogyan buktatja le saját magát, fokozatosan merülve bele a mesélésbe – és azt is, hogyan veszíti el a ritmust a nagyon sokszor mélységesen sebzett (és rendre találó) megállapítások után, hogyan nem találja barátaihoz és saját magához a távlatot. Ahogy a világot a szemünk láttára nézi: az értés és félreértés elválaszthatatlan, jól ismert elegye – ahogyan jobbára a világunkat látjuk.

A mesélői hang mindent átszövő személyessége erős váltás – talán a legfontosabb Baricco eddigi munkáihoz képest. Összetettebb írói (nem mellesleg olvasói) feladat. Árnyalat-gazdag játékok tucatjait játszhatja velünk az olvasás, hiszen a mindent „látó és láttató”, okosakat mondó narrátor helyett egy önmagának is sokat hazudó, lelkiismerete által cincált fiatal felnőttet hallgatunk, amint visszaemlékszik nehezen érő egykori kamasz önmagára. A közegben, amely nem hagyta a maga növényi természetességében nőni és változni, a barátok közt, akiket ugyanez az emberpróbáló dilemma állított nehezen viselhető magánpellengérre folyvást – főleg egymás kritikus, kíméletlen szemében. Az író számtalan apró játékkal jelzi: nem azonos a mesélő hanggal. Aki menekülne a saját felelőssége elől – miközben elmesélné nekünk a csaknem elmesélhetetlent.

Számomra ez a legnagyobb ajándék, amit – mint olvasó – az írótól kaphattam. Alessandro Baricco a saját végletekig érlelt hangját, amely ugyan regényről regényre változott hangulatban és terjedelemben, ahogy a zeneművek vonósnégyestől a nagyzenekarig (de hogy úgy mondjam: ugyanazokon a hangszereken, olykor hangszerek ugyanazon regiszterein szólt); szóval a tőle már szinte elvárt hangot egyszerűen leveti. Teljesen másképp bíz viszonylag sokat az olvasói képzeletre, mint annyi általam dédelgetett kedvencében – de ez a „bízás” teljesen azonos maradt; az író megadja nekünk a lehetőséget, most is, hogy akár eltévedjünk a szövegében. Talán ezért olvashatók annyiszor újra a „nagyzenekari” munkái: a Tengeróceán például; vagy a kamarai darabok közül az ellentmondásokra vállaltan épülők: a Vértelenül, vagy akár az utóbbi két regény – mert viszonylag tág értelmezési mezőn mozoghat bennük az olvasó. Ezt a könyvet biztos, hogy előveszem újra, időről időre, hogy a hegyi ösvényen sziklaomlásszerűen, lassított felvételben legördülő mondatok közül mindig másik üthessen meg – másik gondoltassa magát tovább.

Egyetlen példával illusztrálnám, mire is gondolok. A legkövetkezetesebben hívő barát a négyből, a Szent egy Szűz Mária-képet ad ajándékba a mesélőnek a könyv egy fontos pontján. A mesélő így jellemzi a képet: Ha sokáig nézi az ember, a tekintet, egy kötelezőnek tűnő nyomot követve – mintegy meghipnotizálva –, fokozatosan elmerül benne. Ezáltal minden részlet darabokra hullik, s a pupilla végül mozdulatlanná lesz és egy pontra fixálódik; ebben a pontban aztán mindent lát: az egész képet. Az egész világ abban a pontban összpontosul. Ez a pont ott van, ahol a szem található. A Szűzanya arcán, a szem. A tekintet, a szépség korabeli esztétikai szabályai szerint, kifejezéstelen volt. Üres – és valóban, ezek a szemek semmit sem néznek, csak arra szolgálnak, hogy a tekinteteket befogadják. A világ vak szeme ez… Egy szűz anya emléke. Egy lehetetlen istenség, melyben mindaz, amit az emberi tapasztalás gyötrelemként és mély sebként ismer, békésen megpihenhet… 

Mária tekintete. A leírás egyszerre ijesztően pontos és pontatlan. A békésen megpihenő gyötrelem: vigaszt meríteni a fiát előérzeteiben csecsemőkortól elveszítő anya tekintetéből (erőt a nálamnál nagyobb kínból) – oldani a sebződéseim gyötrelmét a gyötrelemben, ami minden anyáé: hiszen mindenki halni is szüli a fiát. S pontatlan is ez a leírás: az üres tekintetben nem a világ, hanem épp a teljes és tökéletes hiánya pihen. Ez a tekintet kiürült, és reménytelen. Az ember – ha merítene belőle, avagy merülne bele – ebből az űrből merít és ebbe a reménytelenségbe merül. Az eukarisztia gyakran ölt ilyen ellentmondásos ábrázatot. Ne feledjük: a szereplők szemében a világ évről évre ismétlődő születéstörténet. Ha mindez kiválasztottság-érzettel párosul, úgy érinthet meg egy-egy születés szentsége, hogy voltaképp eldönthetetlen, antikrisztusi, avagy krisztusi eljövetel tanúi vagyunk-e (hisz mind a kettőt megígérték). Akit hitben neveltek, tudja, mit beszélek: nincs annál keservesebb tapasztalat, amikor a bizonyosság mellé megérkezik a dilemma. Valójában Baricco regénye azt is illusztrálja, milyen beteg nézőpontokat generálhat a legtisztább eszmerendszer is, ha „életbe mártják”.

Remek könyv ez! És nagyon fontos is. Szeretném, ha minél többen elolvasnák. Mélyen megérintheti azokat, akik ideálok, gyönyörű hitek mentén nevelődtek. De talán nem hagyja hidegen azokat se, akik semmiféle korláttal nem találkoztak érésük folyamán. Remélem. Remélem. Remélem.

Kiadó: Libri

Fordító: Gács Éva