Neil Gaiman: A temető könyve

„Nagyon szeretem Neil Gaimant, többször jeleztem már ezt a blogunkon. De most rezeg a léc. Nem mondom, szeretni való történet, jól eltalált alakok, remek mondatok, hangulat; stílus és mesei tartalom harmóniában, de. A kiplingi invenció néhol szinte játékos-szolgai másolása határon táncoltatja a könyvet. Itt nem arról van ugyanis szó, amit Gaimannál a legjobban szeretek: a mítosz újrafogalmazásával rávilágítani annak teljes, széles „valóságára”; hanem a jellegzetesen kismesteri gesztusról, amit így fogalmaznék meg: mi lenne, ha írnánk egy „dzsungelkönyvét”, farkasok helyett halottakkal, tigris helyett szabadkőművesekkel, etc. A fordulatok átvételével odahajaz a „modern montechristók” tömegírt irodalmi szegmensébe a könyv, amin segít, hogy profin megírt, mondataiban rendben van, szereplői élnek, s a többi, de nem menti a kiindulás, az invenció fájdalmasan, maian üzleties nyomorát! Rezeg a léc…”

Olvasás közben karcoltam be ezt a molyra, kicsit sértődötten és nagyon zavarban, mivel pokolira élveztem az olvasás, a könyvben-lakás minden percét, de ahányszor kívülről „rápillantottam” olvasó-enmagamra, s főleg a könyvre a kezemben, kényelmetlen érzés fogott el. Holott a könyv jó. És nem is annyira baj, nem is annyira „üzleties nyomor” átemelinteni Kipling klasszikusából szerkezeteket, fordulatokat, hiszen interpretálódik erős, önálló világgá megint, mítosz-mixtúrává gaimanilag; bátran vegyítve a viktoriánus szellem-felfogást gót-punk elemekkel, Lovecraftot teozófiával. Hogy mindez alatt a Dzsungel könyve Bagirája kurrog – hát istenem, elvan az író-gyerek, ha játszik. Én elhiszem neki, hogy a Highgate Cemetery sírjai között tekergőző gyermekének képe lőtte a fejébe az ötletet, velem is előfordult csaknem hasonló, még ha nem is lett belőle könyv.

„Volt egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt.” Ilyen kezdőmondatokért teljes, kidolgozott középfordulatokat adnának írók a Történet-börzén, ha lenne olyan. Gaiman fogalmazni nagyon tud, mint ahogy szereplőt alkotni, és történet-vezetni is. Finom és frappáns egyszerre, ahogyan a szellemek használják a halál-korabeli beszédmódjuk például, nemcsak könnyedén egyedít ezáltal a szerző, de mítoszilag is helyén van: aki holt, az nem változik. A dolgok csak történnek velük, így, halálukban; egy holton sem alakít a tapasztalt szemernyit sem. Mrs. Owens csak azt teszi, amikor szellem-szárnyai alá veszi a temetőbe tévedt csecsemőt, amit az életében tett volna, ha árvára akad. Még a legélénkebb, legöntörvényűbb szellem-lény, Liza Hempstock, a boszorkány-lány sem változik a közösen megélt kalandok által.

Hogy milyen erős az írói invenció, a legjobban tán úgy érhető tetten, ahogy a könyv olvastán a komor horror-környezet észrevétlenül otthonos, kényelmes zuggá válik, és nemcsak Senki Owens, de számunkra, az olvasók számára is. Ide komorult a világunk, jegyzem meg. Mert a dzsungel kíméletlen világa is otthonná szelídül a cseperedő Maugli számára; de azóta kegyetlenebb, illúziótalanabb lett ez a körülöttes; rajtunk – azaz aktuális kiválasztottunkon - az animális nem, már csak a holtak segíthetnek. Merthogy Sen kiválasztott, persze: ahogy cseperedik, úgy fogy a reménye annak a titokzatos társaságnak, akiknek vesztét okozza majd az ősi jóslat szerint. Játék ez is, a mítoszokkal, a jóslatok önbeteljesítő hatásával. Játék velünk, és lecke: kiválasztottnak lenni pária-sors, jobb, ha ezt nem feledjük, ha már annyiszor tesszük őket hőseinkké. Pária sors, amit az ember nem kívánna a például a saját gyerekének.

A legjobban – a Danse macabre fejezet mellett - a temetőn kívül megejtett kirándulásokat szerettem, kár, hogy nem volt belőlük több. Azért nem akármi az iskolai erőszak, főleg ha a makett-maffiózók még a rendőrséget is képesek manipulálni – mondhatni a jard a zsebükben van – igaz, itt még nem anyagi, hanem rokoni alapon. Sen alaposan megjárhatná ezeket a kalandokat, ha nem lenne övé a Temető Szabadsága, és nem lenne mellette Silas. A gyám, a titokzatos „fekete ember” – igen, rendkívül zavaró volt az egyébként általam nagyra becsült Pék Zoltán tévedése a vámpírként aposztrofált ghoulokkal kapcsolatban, vámpír csak egy szerepel e történetben és őt sem nevezik soha annak.

Szóval jó könyv ez, tehát különösen fontos lett, hogy kiderítsem, miért a kényelmetlen érzés. Egyszerű, mint általában a rejtvények megfejtése, ha már tudod: az írótól megint nem ezt vártam. Azt a több év alatt tenger munkával összerakható „komplexet” akartam, azt a tág mítosz-levegőjű, szövevényes, sokszálon futó csodát, ami a Sandman legjobban sikerült részleteit (talán egész-látványát) majdnem, de maradéktalan teljességében az írói életműből kizárólag az Amerikai Isteneket jellemzi. Számomra AZ volt a könyv, és írója volt Neil Gaiman, az Író. A többi elnézhető, élvezhető, szerethető ujjgyakorlatnak tűnt csak, készülődésnek a következő mesteri „komplex” előtt. Mint ez a könyv is. Kicsit alibi, kicsit irodalmi megélhetési bűnözés, a megjelenés-jelenlevés kényszerének következő olyan-amilyen gyermeke. Holott nem az, ez sem, sem a Csillagpor, sem a Sosehol, főleg nem a Coraline. Ha elfogadom, hogy ez és ennyi az író, akkor boldog rajongással forgatom eztán minden hasonló igénnyel megírt, jól mondatolt, kiválóan vezetett cselekményű történetét, azzal a megjegyzéssel, hogy kivételes csillagegyüttállások által azért tud Neil Gaiman olyat is, mint az American Gods. Csak nem tudom, képes leszek-e erre.

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

Korábbi kommentek:

Alice Munro: Asszonyok, lányok élete

Alice Munrot világszerte elsősorban novellistaként ismerik, a Booker-díjas írónő máig egyetlen regénye a hetvenes években jelent meg angolul, hazánkban pedig 2009-ben adta ki a Park Kiadó, Asszonyok, lányok élete címen. Az írónő félig-meddig hű maradt a novellákhoz: a könyv értelmezhető novellafüzérként is, a nyolc fejezet – nyolc kerek kis történet – markánsan elkülönül egymástól, nyolc különálló történetben írja le Munro Del Jordan gyerekkorának és felnőtté válásának történetét.

A könyv bevallottan önéletrajzi ihletésű (bár a teljes megfeleltetést Munro visszautasította), Del Jordan az írónő alteregója, a könyvbeli kisváros, Jubilee a nem kevésbé poros szülőváros, Wigham megfelelője. A negyvenes években játszódó történet a lány öt-hat éves korától egészen az érettségiig követi nyomon Del testi és szellemi érését, rácsodálkozását a világra, családja és városa megtagadását, első szerelmi kalandjait, útkereséseit, és az első pofonokat.

Del a város és a bozótvidék közt félúton ragadt családból származik. Apja ezüstróka tenyészetből él, a tanyáján lakik, anyja, aki a kisvárosi normákkal folyamatosan dacol, gyerekei iskoláskorában beköltözik velük a városba. Már egészen fiatalon ellentétek vonzásába kerül Del: egyszerre maradna  a tanyán apjával és kissé bolond szomszédjával, és ízlelné meg a városi életet felvilágosult anyja oldalán. Ugyanakkor egyszerre ragaszkodik idős, a múltban ragadt nagynénjei és nagybátyja poros, hagyománytisztelő, csipkékkel és dohos bársonnyal körülvett világához, és hagyná magát enciklopédiaárus anyja által a tanulás és az emancipáció felé terelgetni.

Ezek az ellentétek a későbbiekben is jellemzik Del életét, elvágyódik a kisvárosból, miközben mélyen kötődik annak lakóihoz, gyermekként vonzza és taszítja is a halál, a szörnyűségek, épp úgy, ahogy kamaszként a szexualitás és a szerelem. Munro a tőle megszokott nyíltsággal és őszinteséggel, kendőzetlenül ír életről, halálról, szexről, a test működéséről, a hétköznapok nyűgeiről és cseppet sem hétköznapi őrületekről.

Jubilee a maga furcsa lakóival a világ bármely táján lehetne, tipikus zárt kisváros, ahol azt gondolnánk, soha semmi nem történik, és mégis: lakói a lehető legsokszínűbbek. Vannak köztük szelíd bolondok és igazi őrültek is, mint ahogy perverzek, bukott nők, öngyilkos lányokat gyászoló anyák és operettmániás tanárnők is. A férfiak jóval kevesebb szerepet kapnak, nem hiába Asszonyok, lányok élete a könyv címe, Munro itt is elsősorban a női szereplehetőségeket tárja elénk, amelyek egy negyvenes évekbeli poros kisvárosban is épp elég sokrétűek voltak. Delt egész kamaszkorában nők veszik körül, és mindegyik így vagy úgy, de a saját útjára terelgetné, közülük a legmarkánsabban az erős egyéniségű anya, természetszerű hát, hogy ő váltja ki a legnagyobb ellenállást lányából. Mégis, a később írónővé érő Munro műveiből épp az itt szinte démonizált anya hatását olvashatjuk ki.

Azt írtam, a férfiak kevés szerephez jutnak, ám az meghatározó. Hatalmas közhely, hogy minden nő életében meghatározó az apafigura, az első férfiminta, akit látunk; Del életében ez nem az apa, hanem a nagybátyja, Craig bácsi, aki afféle városi elöljáróként a kisváros minden ügyébe beleszól, mindenki ismeri és tiszteli, hozzá járulnak házassági engedélyért; nővérei – a két poros nagynéni – körülugrálják, istenítik, a házban még pisszenni sem lehet, miközben a város krónikáját jegyzi le. Azt a több száz oldalas krónikát, mely Jubilee minden apróbb-nagyobb ügyét, minden lakóját, minden születését, házasságát, halálozását tartalmazza, és amit a nagybácsi halála után a nővérek Delre bíznak. Arra a Delre, aki akkor épp mindent tagad, ami őt a múlthoz, a családjához, a városához kötné, és félig tudatosan egy pince mélyére száműzi a kéziratot, hogy az enyészeté legyen. Ez a gesztus válik később a könyv egyik legerősebb szimbólumává, amikor a már felnőtt, írással próbálkozó Del beismeri, hogy mániákusan listáz mindent, ami a múltjával, a kisvárossal, a családjával kapcsolatos. Banális is lehetne a gyerekkori lázadás és a felnőttkori visszatérés szembeállítása, de Munro szikár, cseppet sem hatásvadász leírásában egyszerűen szíven ütő.

A nagybácsi mellett a kötet jelentős férfialakjai a kamaszodó Del nővé érését végigkísérő szerelmek és kalandok szereplői. Három nagyon különböző férfi, három nagyon különböző kapcsolat kíséri ezt az időszakot, és így vagy úgy, de mindhárom hozzájárul ahhoz, hogy Del felnőttkorára kiábránduljon a szerelemből és a férfiakból. Talán itt érhető tetten Munro szolid feminizmusa, ahogy a kislányt – később kamaszt – hol testileg, hol lelkileg terrorizáló férfiakról ír. A fiatal lány útkeresésének azonban elkerülhetetlen állomásai, mind a kissé perverz családi barát, mind az intellektuális jó barát, aki nem tud egyszerre nőként és szellemi partnerként tekinteni a lányra, mind a kisvárosi feleséglétet kínáló első szerelem.

Del nem csak a női szereplehetőségekkel és a férfiakkal ismerkedik behatóan kamaszkorában, komoly szerepet kap a könyvben a hit kérdése és a tudomány is. A lány, aki egy minden vallást kereken megtagadó anyával nőtt föl, egyszer csak elkezdi keresni azt a valamit, amit a hit jelenthet. Végigjárja a városka gyülekezeteit, templomait, ismereteket gyűjt és gyúr át magában, hogy aztán már saját elhatározásból – nem szülői kényszernek engedve – utasíthassa el a hitet, amikor rá akarják erőszakolni. Ez a szál is egy újabb adalék Munro zsenialitásához: a lány mindenekelőtt megismerni akar mindent, hogy aztán önállóan dönthessen, és lázad minden ellen, amit mások rá akarnak kényszeríteni. Mindezt a negyvenes években, amikor egy lány még inkább csak azt tette, amit a szülei vagy a férje diktált neki. Del Jordan azonban nem ilyen, ő tanul, tapasztal, értékel, és aztán hozza meg saját döntéseit. És itt ütközik ki leginkább a feminista anya hatása, akit bár egész gyerekkorában igyekezett megtagadni, mégis épp olyan fiatal felnőtté vált, amilyennek anyja szánta.

Nagyon összetett, nagyon sokrétű könyv az Asszonyok, lányok élete, Munro szinte minden női - gyereklányi, kamaszkori, asszonyi - tapasztalatot beleírt, mégsem „csak” egy női regény. Ami még érdekesebbé teszi, az a kisváros életének szeretetteli, ám mélyen kritikus leírása; Del Jordan végül csak megírta azt a városregényt, amihez olyan lelkesen gyűjtötte az adatokat. Az Asszonyok, lányok élete cím mellé bátran oda lehetne biggyeszteni alcímként: Egy kisváros regénye.

Kiadó: Park

Fordította: Mesterházi Mónika

 

Agatha Christie (Mary Westmacott): Távol telt tőled tavaszom

Hogy is van ez a Mary Westmacott álnévvel? Persze hallottam már, tudtam, hogy kit rejt, de hogy milyen könyveket írt Agatha Christie ezen az álnéven, és miért is olyan érdekesek ezek, arról fogalmam sem volt. Idén, Agatha Christie születésének 120. évfordulójára a Partvonal Kiadó újra megjelentette a magyarul egyébként már többször kiadott hat Mary Westmacott-regényt, így került hozzám is a széria egyik leghíresebb darabja, a Távol telt tőled tavaszom.

A rövid regény egy középkorú angol társasági hölgy néhány napját írja le, amikor Bagdadban élő és rejtélyes betegségben szenvedő lányától hazafelé tartva, egy hirtelen esőzésnek köszönhetően vonatára várva néhány napra a sivatagban ragad egy fogadóban. Ez a néhány nap igazi pokol lesz Joan Scudamor számára. A sivatag közepén - egyetlen társasága a hindu fogadós, a magával hozott könyveket már kiolvasta, a levélpapírja pedig elfogyott - Joan egyedül marad a gondolataival.

Ma már elképzelni sem tudjuk, milyen lehet ez, hisz van internet, mobiltelefon, wifi, elég valószínűtlen, hogy három napra ottragadjunk egy világvégi helyen és szó szerint ne legyen mit csinálnunk, és semmilyen kapcsolatot ne tudjunk létesíteni a külvilággal.

Joan Scudamor is azt hiszi, mint a legtöbben gondolnának ilyenkor, hogy jót tesz neki ez a néhány nap, elmélkedhet, nem zavarják a hétköznapi kis apróságok, amikkel egy háztartást vezető és gyerekeket nevelő középosztálybeli nőnek foglakoznia kell, aztán, ahogy magára marad a sivatagban, mint a kövek közül váratlanul előbukkanó gyíkocskák, úgy törnek elő zavarba ejtő emlékei. Szép lassan körvonalazódik Joan családja, környezete, és az életét végigkísérő hazugságok sorozata. Egy férj, aki nem űzhette azt a hivatást, amit szeretett volna, mert felesége meggyőzte, hogy a családja és a gyerekei számára előnyösebb, ha ügyvédi pályára lép, három gyerek, akik ki nem állhatják basáskodó anyjukat, szomszédok, akik a háta mögött kinevetik. A saját emlékei és rég eltemetett félelmei leleplezik azt a Joan Scudamort, aki egész életében mindig csak „mások érdekeit tartva szem előtt” irányított mindenkit, aki mindig mindent jobban tudott, aki eltemetett magában minden jóérzést, szenvedélyt, spontaneitást, és még ötvenévesen is a lányiskola tökéletes növendékeként viselkedik. Mindent úgy intézett, ahogy társadalmilag helyes, ahogy elvárható, ahogy azt a saját jólfésült köreikben szokás, és közben nem vette észre, hogy körülötte mindenki boldogtalan.

Ahogy a saját képmutatása és élethazugságai lelepleződnek, a feszültség egyre nő. Mint egy kuktában, úgy forrnak a lefojtott érzelmek, és minden afelé halad, hogy egyszer kirobbannak. Mesteri ahogy Christie fokozza a feszültséget és nem kevésbé mesteri a befejezés sem, amely még előzetes várakozásainkat is felülmúlja.

Krimikirálynő ide vagy oda, nekem ez a „finom rajzolatú lélektani regény” jobban tetszett, mint az eddig olvasott Christie-művek. Christie nem romantikus regényt írt, nem fejlődéstörténetet, hanem egy nagyon ironikus és mélyen igaz lélekboncolgatást, és leginkább arról tett tanúbizonyságot, ami a krimijeiben is nyilvánvaló: hogy nagyon jól ismerte az embereket. Ahogy nagyon jól ismerhette a képmutatásban gazdag, két világháború közti angol társasági életet is.

Kiadó: Partvonal

Fordította: Görög Lívia

Korábbi kommentek:

Richelle Mead: A halál csókja

Ahhoz képest, hogy milyen csekély lelkesedést váltott ki belőlem a Vámpírakadémia sorozat első két része, a harmadik meglepően tetszett. Na nem leszek eztán sem a sorozat rajongója, és még mindig igen sok kritikám maradt, de az eddigiek közül kétségkívül ez a rész sikerült a legjobban. Ráadásul, ami egy sorozat esetében nem utolsó szempont, mostanra világosan látszik, hogy Richelle Meadnek volt egy határozott koncepciója, amikor belevágott a széria írásába, szép fokozatosan bomlik ki előttünk a morák és dampyrok világa, kötetről kötetre egyre többet tudunk meg róluk, és a cselekmény is egy szép ívet jár be. Ha nem is győzött meg annyira, mint mondjuk Rowling annak idején a Harry Potter hetedik részével – ami bennem minden kétséget eloszlatott azt illetően, hogy megvolt-e a hét részre terjedő történet már az elején – Mead sorozata e tekintetben messze felülmúlja a csupán profithajhászásból folytatott végenincs szériákat.

A halál csókja története ott veszi kezdetét, ahol a Dermesztő ölelés véget ért: Rose és Lissa visszatértek az akadémiára, élik világukat, Lissa folyamatosan romantikázik Cristiannal, Rose pedig folyamatosan epekedik tanára, Dmitrij után. Aztán persze, ahogy az eddigi részekben is, egy csapásra felfordul minden, és a lányokat egyik megpróbáltatás éri a másik után. Annyi, hogy az már sok. Akárcsak a filmeknek, a könyveknek is mintha felgyorsult volna  a tempója az utóbbi években, nyilván a célközönség azt várja egy ifjúsági fantasy-tól, hogy pörögjön a cselekmény, de nagyon, viszont egy szint után már abszolút hihetetlen és – már elnézést, de – marhaság hogy ilyen rövid idő alatt ennyi minden történjen ezekkel a szerencsétlenekkel. Nem szeretem ezt a fajta túlpörgetettséget, hogy tízoldalanként be kell vetni egy újabb konfliktust, egy újabb hisztit, egy újabb félreértést, mert így semminek nincs ideje kifutni magát. Ami néha nagyon is kapóra jön az írónőnek, így simán ejteni lehet a kevésbé sikerült történetszálakat.

Amikből itt is van bőven. Rose testőrképzésének végére ért, egy hathetes terepgyakorlatot kell már csak teljesítenie, amit tűkön ülve vár, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy tanárai nem Lissa mellé osztották be. Hiszti, világfájdalom, kiborulás. Ezek után kiderül, hogy az első rész főgonoszának tárgyalására  a királyi udvarba nem hívták meg Lissát és Rose-t. Hoppá! Hiszti, világfájdalom, kiborulás. Némi női praktikák bevetése után csak eljutnak a tárgyalásra, közben megcsodálják a mora királyi udvart, kapunk egy kis gyorstalpalót a morák politikájáról, diplomáciai kavarásairól, és megismerjük közelebbről a mora királynőt, aki hogy-hogy nem, komoly terveket sző Lissával kapcsolatban, amelyeknek legnagyobb akadályát Rose jelenti. Hiszti, világfájdalom, kiborulás.

És így tovább… Komolyan mondom, ha hisztivilágbajnokságot hirdetnének, Rose Hathaway kisasszony simán megnyerné. Nehéz úgy megkedvelni egy sorozatot, ha a két főszereplő ennyire ellenszenves, idegesítő karakter. Rose mindenen – de tényleg mindenen – hisztizik, meggyőződése, hogy az egész világ összeesküdött ellene, és nem viseli el, ha valami nem úgy van, ahogy ő eltervezte, Lissa pedig továbbra is egy elkényeztetett, önző, a széltől is óvott nebáncsvirág. A legnagyobb rejtély az egészben pedig az, hogy mégis, hogy lettek ők ennyire jó barátok.

Az idegesítő főszereplők mellett azért akad néhány jól megrajzolt mellékszereplő is, akik közül nem egy érdekesebb, mint Rose és Lissa, az meg külön öröm, hogy néhány az első résztől folyamatosan jelen lévő szereplő most nagyobb szerepet kap.

A könyv – és egyre inkább úgy tűnik, hogy az egész sorozat – fő kérdése továbbra is az, hogy harcoljanak-e a mora vámpírok a dampyr testőreik mellett, vagy sem. Akár érdekes is lehetne, és még azt is írhatnám, hogy jó a kérdésfeltevés, és izgalmas történetet szőhetne köré Mead, ha nem tartanám még mindig óriási nagy hülyeségnek az egész sorozat kiindulópontját, miszerint a morák ugyan tudnak varázsolni, de azt – homályos, soha nem részletezett – etikai megfontolások miatt nem használják, helyette a dampyr testőreik védelmére hagyatkoznak, akik félig emberek, tehát a harcokban hullanak mint a legyek. Ehhez kapcsolódik Rose dilemmája, amit úgy tűnik, még előtte egy testőr sem kérdőjelezett meg, jelesül hogy mi a túróért áldozná fel az életét valakiért, aki amúgy simán meg tudná védeni magát mondjuk azzal, hogy felgyújtja az ellenségét.

Ráadásul még mindig vannak homályos foltok Mead vámpírvilágában, például még mindig nagyon keveset tudunk a gonoszt megtestesítő strigákról, így a további kötetekre is van még muníció, ráadásul ahogy befejezte ezt a harmadik részt az írónő, nincs olyan olvasó, aki – még ha nem is rajong a sorozatért – ne várná tűkön ülve a folytatást. Valamit nagyon megtanulhatott a hölgy a kreatív írás órákon, mert a műfajban szokatlanul erős és bátor cliffhangerrel vetett véget ennek a résznek. Komolyan mondom, csak pislogtam és tátogtam, hogy ezt most tényleg megcsinálja? És megcsinálta! Amivel simán elérte, hogy én is tűkön ülve várjam a folytatást, főleg azért, mert kíváncsi vagyok, lesz-e olyan bátor, hogy megtegye azt a bizonyos lépést, vagy valami csavarral visszaevez a romantikusabb és olvasóbarátabb vizekre. Remélem, az előbbi.

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Korábbi kommentek: